A végrehajtó visszatér, avagy az önkéntes osztag - 3. rész
Emődi „Végrehajtó” Béla idegesen ácsorgott a függöny mögött.
A színpadról ilyesféle hangfoszlányok jutottak el hozzá:
– ...so please welcome... the infinite hero... the master of the whole galaxy... the ultimate fighter of the universe... the zombie killing machine... the destroyer of the undeads... on the stage... Emooodiiiii... Vegrehajtaooooo... Belaaaaaaa!!!!
Amint valamelyest felismerhető módon elhangzott a neve, határozott léptekkel megindult a függöny mögül, majd megállt a bemikrofonozott pulpitus mögött, s belekezdett előre megírt beszédébe. Kis változtatásokkal...
– Üdv, izé, helló, meg minden. Szóval nemigen értettem, hogy miket is mondott ez a pingvinszerkós csóka az előbb, mindenesetre köszönöm, hogy ilyen sokan eljöttek, s ráadásul mind élnek. Pontosabban ez utóbbit nem köszönöm, hanem örülök neki. Amit üzennék így mindenek előtt a nagyvilágnak, hogy „Rock Forevör! Igyatok jó magyar pálinkát!”. Na. Hát van ez a díj itt, amit mindjárt átadnak, hogy bizonyítottan én küldtem ismét a túlvilágra a legtöbb zombit.
A legtöbbet. Persze nekik már úgyis mindegy volt, csak ugye nekünk, élőknek nem volt mindegy. Helyesebben a legtöbb élőnek nem volt mindegy. Mer’ ugye ezek a mocskos komcsi bolsevik... izé... elnézést... rossz beidegződés. Meg amúgy voltaképp nem is ők, hanem a mocskos kapitalista USA... vagyis... bocsánat... szóval a hidegháborús zűrzavar volt az oka, amit zűrös fejekben született zűrös gondolatok kavartak, ami által más zűrös fejekben még zűrösebb ötletek bukkantak felszínre. Még szerencse, hogy ez az egész Magyarországon, Simagöröngyösön kezdődött, és így a lehető leghamarabb közbe tudtam avatkozni, miközben a CIA, meg a KGB, meg a többi titkosszolgálat csak sunnyogott, meg mentette a menthetőt. Bezzeg én! Már az első komolyabb rohamot én fojtottam el csírájában...!
– Béla!
Béla hirtelen megszakította beszédét, s fülelt, ki és honnan szólította.
– Béla, hé!
A rá irányított reflektorok fényében nem látta tisztán a téren összegyűlt tömeget, pedig biztos volt benne, hogy onnan szólongatja valaki.
– Béla, az anyád! Ébredj már fel!
Egy kemény ütést érzett az oldalában. „Au” – mondta rezignáltan, majd kinyitotta a szemét. A szemébe világító zseblámpa fényében már végképp nem látott semmit.
– Béla, bannyeg! Elalszol őrségben? Igyá’ egy kávét, vagy fuss egy kört, csak ne babrálj ki velem! És mi az, hogy még beszélsz is álmodban! Rock forevör? Meg igyatok jó magyar pálinkát?
Lassan felderengett Béla elméjében az ismerős hang tulajdonosa, majd néhány másodpercnyi tűnődés után helyre rakta fejében a dolgokat.
– Ne haragudj, Bélabá, úgy tűnik, valóban elszunnyadtam kicsit itt hátul. De három napig a kocsiban, körbe-körbe furikázni a faluban eléggé... unalmas. Főleg, ha semmi sem történik. Ha nem haragszol, elszaladok a Szúrós Akácba egy jó erős feketéért, bedobom, oszt hozok nektek is.
– Jól van te, „Végrehajtó”, csak igyekezz!
* * *
Béla álomittas gondolataiba merülve, tempósan haladt célja felé. Úgy félúton lehetett, mikor az egyik sarkon befordulva beleütközött Erős István megyei testépítő bajnokba.
– Szevasz Pistikém! – köszönt reflexből. – Bocs má’, hogy így neked mentem! Hogy vagy mostanság?
– Hörr!
– Hogy mondod, kérlek? – vonta fel egyik szemöldökét Béla.
– Hörr!
– Jaaa! Akkor jól értettem – mondta Béla, majd rájött a turpisságra. – De Pista! – kezdte. – Te néhány hónapja kinyúvadtál attul a sok vacaktul, amit beszedtél.
– Hörr? – kérdezte Pista megdöbbenve, majd látva Béla ellenséges tekintetét, karját fenyegetően magasba emelve, izmait megfeszítve próbálta meggyőzni arról, hogy márpedig neki semmi baja. Eközben mindenféle érthetetlen hangfoszlányok hagyták el szájüregét.
– Jóvammá, Pista! – próbálta Béla nyugtatni a nálánál jóval magasabb, testesebb és izmosabb Istvánt. – Nyugoggyá má’ meg, az áldóját!
– Hörr – nyugtázta Pista, majd leengedte kezeit, és kérdő tekintettel meredt Bélára, bár azért még megmozgatta mellizmait.
„Na, most aztán emberemre akadtam. Pontosabban zombimra” – morfondírozott Béla. – „Mi a ráknyavajját csináljak most itt ezzel? Különben is! Amennyi ideje elhantoltuk, már egy félig rohadt, összeaszott testnek kellene lenni. Biztosan amiatt a sok vacak szer, meg szteroid miatt maradt meg ilyennek! Node mégiscsak zombi, az effélét meg jobb mihamarabb eliminálni, mielőtt még bajt, egyúttal még több zombit csinál.”
Így hát Béla előhúzta a combtokban lévő Smith & Wessonjait, miközben egy lépést hátrált, majd Pistára fogta mindkettőt – közben örült, hogy az autóból kiszállva kibiztosította minden fegyverét – és meghúzta a ravaszt. Pista átlyukasztott mellkassal, és értetlenül nézett Bélára, majd lyukas mellkasára, majd Bélára, majd lyukas mellkasára, majd Bélára.
– Hörroarrárrr! – fejezte ki elégedetlenségét eme tettel kapcsolatban, majd nekilendült, s erős karjaival megragadta és megrántotta Béla fegyvert markoló kezeit, hogy lefejelhesse. Azonban Béla sem volt rest, és újabb ólomajándékokkal kedveskedett Pistának, akit azonban ez nem hatott meg, bár megtörte kissé a lendületét, így a lefejelés végül inkább csak kellemetlen lett, mint veszélyes. Pista elengedte Béla kezeit, és a torka után kapott, ám a Végrehajtó résen volt, így a gyorsan betervezett bukfenc némileg félresikerült, mert bakancsa megakadt a rés szélében, és ahelyett, hogy ezen manőverrel Pista mögé került volna, inkább elterült a lába előtt. Ám még így is sikerült megtévesztenie ellenfelét, aki értetlenül meredt Béla hűlt helyére. A Végrehajtó ezt kihasználva gyorsan talpra vergődött, és mégis sikerült teljesen kikerülnie a magát még mindig jól tartó testépítő látóteréből.
– Hallod, Pistám, az, hogy nem rohadt szét a tested, egy dolog, de úgy látom, ugyanez nem mondható el az agyadról! Bár igazság szerint ez már életedben is elmondható volt rólad.
Az izomkolosszus félrefordított fejjel próbálta beazonosítani a hang irányát.
– Csak nem engem keresel, te izomagyú? – gúnyolódott Béla. – A fenébe is veled! Kellett neked szedni azt a sok szart, hogy a legszebb férfikorban elvigyen az infarktus. Mennyivel jobb lenne, ha most nem ellened kellene küzdeni, hanem mellettem állhatnál!
István végre rájött, honnan jön a hang, majd egy meglepően gyors derékfordulattal, kezét fel, Bélát pedig a falhoz csapta.
– Höhöhörrr! – imitált nevetést.
– Anyád... – nyögte Béla feltápászkodás közben. – Ha te így, akkor én meg úgy! Jáccuk ezt le akkor egy az egyben!
Béla felvette földre került fegyvereit, majd visszatette azokat a combtokokba. Hátranyúlt, s elővette a két ólmosbotot, majd maga elé tartva odaszólt Pistának:
– Na gyere csak, te nagyra nőtt barom!
A következő percekben szemmel alig követhető eseménysorozat játszódott le a két fél között. Béla igazi harcművészként, gyors mozdulatokkal hárította Pista támadásait, és még gyorsabban rögtön vissza is támadott. Számos, teljes erőből kimért ütés kellett az izomkolosszus végtagjainak eltöréséhez, hiszen a még most is ép izomkötegek remekül védték az ízületeket és a csontozatot, ám végül mégis engedtek Béla csapásainak. Persze azért Pista is kiosztott pár szó szerint értendő tenyeres-talpas pofont, hogy a Végrehajtó rendesen beleszédült és eltántorodott. Talán csak Béla kitartásának volt köszönhető, hogy nem fogyott ki a szuszból, míg a testépítő-bajnok a földre nem került. Miközben kissé kifújta magát néhány lépésnyire az elmozdulni képtelen Pistától, szinte megsajnálta. Mindeddig azt tervezte, hogy brutális és kegyetlen módon bánik el vele, és a fejét péppé zúzza a viperáival, aztán végül is megenyhült, és úgy döntött, szimplán csak szétlövi. Elő is vette egyik hónaljtokjából a már bizonyított Desert-et, és gyors egymásutánban leadott két lövést, biztos, ami biztos. Ezek után az is biztos volt, hogy Pista fejéből nem sok maradt. Pontosabban inkább csak sok apró darabka maradt.
Béla visszacsúsztatta a fegyvert a hónaljtokjába, majd megtörölte homlokát. Eszébe jutott a nála lévő plusz CB-rádió, meg a kötelesség, így elővette és bejelentkezett a központba.
– Vétel! Itt Emődi „Végrehajtó” Béla. Hallanak? Vége!
Halk sercegés, majd egy fáradt, rekedtes férfihang hallatszott.
– Vétel! Itt Pálfalvai. Halljuk, Béla, beszéljen! Vége!
– Az imént szó szerint beleszaladtam Erős Pistába, de úrrá lettem a helyzeten.
– Mit evett, Béla?
– Vacsora óta semmit. Épp kávézni indultam. De hogy jön ez ide?
– Maga emlegette az Erős Pistát...
Elmélyült csend.
– Itt van még, Béla?
– Igenis, ezredes úr! Ez az Erős Pista nem az az Erős Pista. Ez az Erős Pista a helyi, pontosabban megyei testépítő-bajnok. Mármint csak volt, amíg úgy fél éve nem kapott szívinfarktust. Szóval beleszaladtam, amint kávéért igyekeztem a Szúrós Akácba, aztán lerendeztem. Viszont azt hiszem, nem kéne itt hagyni az utcán heverve.
– Béla! Maga elhagyta az őrhelyét?
– Valójában nem, csak kocsi helyett gyalogosan indultam el, hogy a többiek addig továbbra is tudják biztosítani a terepet. Igazság szerint bealudtam a hátsó ülésen, és a Bélabá, akarom mondani a Sípos Béla elküldött kávéért, hogy felébredjek, meg vigyek nekik is. Rosszul tettük?
– Nos... tulajdonképpen nem. Adja meg a helyet, ahol lerendezte ezt a Pistát, mindjárt megérdeklődöm, kit tudunk érte kiküldeni. Pontosabban szóljon Bélabáéknak, hogy menjenek oda érte a gépjárművel, és vigyék a többi hulla közé a téeszbe... akarom mondani az Új Barázdába. Aztán találkozzanak a Szúrós Akácban! Odatrombitálom a többieket is, és megreggelizünk, aztán tovább folytatjuk a járőrözést. Értette, Béla?
– Igenis, uram, értettem! – vágta magát a Végrehajtó önkéntelenül haptákba. – Jelentés vége, kilépek!
* * *
A Szúrós Akác kisvendéglő néhány perc alatt megtelt a hajnali kávéjukat és reggelijüket elfogyasztani kívánó vendégekkel. Persze főleg a gyors reagálású csoport tagjai képviseltették magukat, meg néhány bátrabb helybéli, akik nem is igazán a kávé meg a reggeli miatt ültek be, hanem a felcsipegethető információmorzsák végett. Utoljára az ezredesek érkeztek meg, hiszen ők voltak a legközelebb. Asztalhoz ültek, s miután megkapták és elfogyasztották jó erős feketéjüket, Mészáros honvédezredes megszólalt:
– Jó hírem van. Az előbb beszéltem Zombori őrmesterrel rádión. Azt mondja, a környező településeket megtisztították, és itt vannak a falu határában, a mocsár túloldalán. Hamarosan megérkezik a többi egység is, a többi irányból. Ezúton köszönöm meg az utóbbi napokban nyújtott munkájukat, de egyelőre a csapatot nem oszlatom fel. Ha bármi történne, amivel épp nem tudunk foglalkozni, értesítjük magukat, és lehet, hogy a fő hadtesttel való együttműködésükre is szükség lesz.
– Ez igazán jó hír! – sóhajtott fel Misi. – Már épp ideje is volt.
– Akkor innentől átvesszük – közölte Pálfalvai. – Jó étvágyat a reggelihez!
A jelenlévők is jócskán megkönnyebbültek, így a reggeli mellé némi alkoholos ital is került, kinek-kinek ízlés és májméret szerint. Épphogy befejezték a szolid ünneplést, és az összetört üvegeket, poharakat, berendezéseket is feltakarították, Dönci rongyolt be a bejáraton sárga Simsonjával.
– Jön! – lihegte, mint aki nagyon sietett. – A tank!
Az információtól megrészegült gyors reagálású csapat egy emberként próbált meg feltápászkodni az asztalok alól, de csak a Végrehajtó járt sikerrel. Minden erejét összeszedve felkászálódott Dönci mögé a motorra, majd kirobogtak a vendéglőből. Hamarosan meg is találták a célpontjukat, amit épp az iskolaudvaron rúgatott a vezető.
Ezt kihasználva Béla lepattant Dönci mögül, miközben leemelte válláról az egyik AMD géppisztolyát, majd célba vette a tetőajtón keresztül kimagasló tisztet és lőtt. A két rövid sorozat megtette hatását, s a csontváz koponyája úgy robbant szét, mint ahogyan egy ilyen régi csontváz koponyája szét szokott robbanni, ha acélmagvas golyókkal találják el. A tiszt maradék része egy szempillantás alatt eltűnt a harckocsiban, amely épp megállt Bélával szemben. Halk, nyikorgó kattanások hallatszottak a szerkezetből, mint amikor egy kifogyott géppuskával szeretne valaki lőni. Erre természetesen a Végrehajtó is rájött, és első, ösztönös reakciója után gyorsan felállt és felmászott a fölé tornyosuló tankra. Először néhány sorozatot eresztett be a tetőnyíláson, majd eszébe jutott, hogy maradt még két gránátja. Miután kibiztosította és a harckocsiba pottyantotta azokat, becsapta a tetőt, majd két, parkourosokat megszégyenítő ugrással a flaszteron termett, ahonnan repülőrajttal sprintelt minél messzebb a járműtől. Épp befordult az iskola sarka mögé, amikor gyors egymásutánban két mély dübbenés hallatszott, kisvártatva pedig egy igen nagy harmadik. A narancsszín lángok különös fénybe borították a környéket. Béla csípőre tett bal kézzel, jobbjában az ég felé néző AMD-vel büszkén tekintett a T-34-es maradványaira. Ám néhány másodperc múlva mozgásra lett figyelmes, és mihelyst jobban szemügyre vette, mi is az, megdöbbenten látta, hogy egy lángoló csontváz mászik ki a roncsok közül.
– Szívós egy fajzat, ammá’ biztos – állapította meg. – Sebaj! Majd adok én neki! – mondta, és néhány lépéssel közelebbről három rövid sorozatot küldött a lángoló szemüregekkel rá meredő csontváz koponyájába. – Úgy is va’! – mondta a Végrehajtó, miközben a darabokra hullott hullát szemlélte. – Rajtam ti nem fogtok ki, kurafiak! – közölte, majd az AMD-t a vállára vetve teljes magabiztossággal tovasétált a felkelő nap fényében.
