Linktár

A végrehajtó visszatér, avagy az önkéntes osztag - 2. rész

Béla már napok óta elkeseredetten ücsörgött a zárkában.

Továbbra sem értette, hogy miért dugták rács mögé. Még mindig úgy érezte, mindent megtett szeretett Simagöröngyösének érdekében. Térdére fektette állát, karjait összekulcsolta lábszárai előtt, majd előre-hátra dülöngélve egy régi bakanótát kezdett el dúdolgatni. Egyszer csak fura zajra lett figyelmes: „Csissz-csossz, csissz-csossz”, mintha valaki egy simára kopott bőrtalpú mamuszban közelített volna a folyosó felől. Abbahagyta a dudorászást, meg a dülöngélést is.

„Csissz-csossz, csissz-csossz”, hallotta immár tisztán és kivehetően, határozottan a háta mögül.

– Erőt, egészséget, Emődi „Végrehajtó” Béla! – Nevezett személy rendesen összerezzent a megszólaló Szeka hangjára, olyannyira, hogy kis híján ismét a padlón kötött ki.
– Ne ijesztgess már te, Kálmán! Már-már azt hittem, hogy egy zombi az.
– Ezt meg miből gondoltad?
– A csoszogásodból.
– Ne hülyéskedj már, Béla! Nem is csoszogtam.
– Pedig én határozottan hallottam.
– Szerintem meg csak képzelődtél. Nem is csodálkoznék rajta. Napok óta itt vagy egyedül, bezárva. De ennek ezennel vége. A fejesek úgy döntöttek...
– Hörr!
– Hogy mondod, Béla?
– Én meg se szólaltam, Kálmán.
– Hörrrr, hörrr!
– Ez felőled jön, Kálmán.
– Ugyan már! Csak hülyéskedsz.
– Arrggghhörrr!

Ezen utolsó, ám annál érdekesebb kifejezésre már mindketten felkapták a fejüket. Szeka kezében pedig – kiváló reflexeinek köszönhetően – már ott is volt a kibiztosított szolgálati fegyvere, miközben hátrafordult. Ám a pisztolyt már nem sikerült maga elé emelnie, épp csak annyit tudott tenni, hogy bal kezét maga elé rántotta, és így a hátulról, lesből támadó zombi rendezetlen fogsora csak a bal orcája előtt csattogott, mintegy csókot imitálva, csak a „cupp-cupp” helyett „csatt-csatt” hallatszott. A szörnyűséges kreatúra mindeközben még át is karolta Szekát, hátát a rácsnak nyomva. Ezen baráti megnyilvánulásoktól azonban a körzeti megbízott helyettes nem érzékenyült el, viszont fegyverét nem tudta megfelelő irányba fordítani.

Ám Béla se volt rest. Megragadta a zombi egyik karját, majd némi erőfeszítés után áthúzta a rácson, és egy újabb rántással megszabadította az élőhalottat eme testrészétől. Látva, hogy ettől Szeka nem került sokkal jobb helyzetbe, hasonló módon a feltámadt elhunyt másik kezét is kézbe vette. Ekképpen Szeka már tudott annyi erőt kifejteni, hogy eltolja magától a rá törő borzalmat, és gondolkodás nélkül – kissé pánikba esve – a koponyájába ürítette a fél tárat. Mármint a zombi koponyájába.

– Szóval... hol is tartottam? – próbálta magát összeszedni Szeka.
– Valami fejesekről beszéltél. Remélem, nem valami újabb fura szörnyetegek.
– Nagyon vicces, Béla. Nagyon vicces. Bár, ha jobban belegondolok... No, a helyzet az – talált vissza Szeka a hivatalos hangjához –, hogy van itt néhány ezredes...
– Azt már nem! Nem hagyom magam lefizetni! – jelentette ki Béla.
– Mondom – kezdett bele Szeka ismét a közlendőjébe –, van itt néhány ez-re-des, akik úgy döntöttek, hogy a helyi hősökből és önkéntesekből gyors reagálású csapatot hoznak létre. Ezen döntés alapját pedig részben az képezi, amit véghezvittél Simagöröngyös érdekében. Persze egyéb okok is közrejátszanak, afféle bürokratikus dolgok. Nem mellesleg – rúgta mellkason a szétroncsolt fejű zombit – az előbbi helyzetet is remekül kezelted – vigyorgott Bélára, majd a zárka kapcsolószekrényéhez ment, és kinyitotta a rács ajtaját.
– Szabad vagy – mondta. Ám mielőtt még Béla örömtől repesve száguldott volna ki az épületből, egy laza csuklómozdulattal vállon ragadta. – Illetve úgy vagy szabad, hogy szükségünk van a segítségedre – nézett komolyan a duplán-hullán hirtelen elterülő Bélára.
– Sejtettem, hogy nem úszom meg ilyen könnyen – állt talpra Béla. – Akkor viszont kellene valamilyen fegyver. Nem szívesen szállok ezekkel – rúgta combon a padlón heverő zombit – puszta kézzel szembe.
– Egyelőre csak a szádra lesz szükség.

Béla elkerekedett szemekkel bámult Szekára.

– Node... tudod, hogy én nem vagyok... olyan...

Szeka összevont szemöldökkel elgondolkodott egy pillanatra.

– Hülye! – tört ki hirtelen.
– Bocs, Kálmán, de... tudod, milyenek az emberek... mondanak mindenfélét...
– Mégis miféle mindenfélét? – kérdezte Szeka, miközben jobb keze rákulcsolódott pisztolyának markolatára.
– Hátttőőő... Szóval beszélik, hogy... Izé... Együtt motoroztok a Misivel és...
– És, és? És mi vagyunk a „Szelíd motorosok”? – kérdezte Szeka kissé összezavarodva.
– Sokkal inkább a „Túl a barátságon” című mozi jut az emberek eszébe.

Szeka először hirtelen falfehér lett, majd nem sokkal ezután szinte rőt vörös.

– Izé... bocs... nem... nem tudtad? – kérdezte Béla.
– Nem. Bár így már értem, hogy néhány helybeli leány miért olyan túlságosan kedves, és beszédes és felszabadult a társaságomban. S mivel egyedül élek, hiszen tudod, nekem első a szolgálat, ó jaj! – Szeka láthatólag összetörve nekitámaszkodott a falnak.
– Ne haragudj, Kálmán, nem akartam – engesztelte Béla.
– Semmi gond, Béla. Semmi gond. Így legalább tiszta. Node... – húzta ki magát Szeka – most más, ennél sokkal fontosabb kérdésekkel kell foglalkozni. Hol is tartottam?
– Ott, hogy egyelőre csak a számra lesz szükség.
– Nos igen. Végig kell trappolnunk a falun, s minden épkézláb férfiembernek szólni, hogy este hétre legyenek a Szúrós Akácban, ahol önként jelentkezőket választunk ki a már említett gyors-reagálású csapatba. Ezzel talán kitartunk addig, amíg a komolyabb támogatás meg nem érkezik.
– Akkor mire várunk még? – kérdezte tettvágytól fűtve Béla. – Nyomás!

* * *

Pálfalvai rendőrezredes mélabúsan bámult ki az őrs tárgyalójának egyik ablakán. Szakál és Mészáros ezredesek éppen azt vitatták meg, hogy honnan és milyen erőket tudnak átcsoportosítani, illetve mindezt mennyi idő alatt. Eltelt pár óra, mire idáig egyáltalán eljutottak. Eddig csak azon lehetőségeket vették számba, amelyek működésképtelennek tűntek, egyre rátromfolva a másikra, hogy az adott ötlet miért nem megvalósítható. Végül kifogytak az efféle ötletekből, épp akkor, amikor Misi és Szeka visszaértek a meghívókörútból, és beszámoltak róla, hogy minden épkézláb, szóba jöhető férfiembernek szóltak, hogy este hétre legyenek a Szúrós Akácban, mert szükség lesz pár önkéntesre. Ekkor a tárgyalóban álló ingaóra hatot ütött, így éppen ideje volt néhány használható ötletet is felvázolni.

Mire az óra elkongatta a háromnegyedet, valamelyest meg is volt a haditerv, azonban az illetékeseket erről már időhiány okán nem tudták értesíteni, és úgy gondolták, az önkéntesek, no meg a beígért pörkölt fényében, előrébb veszik a kisvendéglőbeli szemlét. Így hát katonás rendben átsétáltak a tér átellenes sarkában álló épülethez, ahol már terített asztalok várták az illusztris látogatókat. Lassacskán a meghívottak is befutottak.

Emődi „Végrehajtó” Béla érkezett elsőként, sajnálatos módon csak a már szokásos védőfelszerelésben, fegyverek nélkül. Kissé csupasznak is érezte magát, de mivel megígérték neki, hogy az akció idejére visszakapja az arzenálját, így nem csapott különösebb perpatvart, és nyugodtan leült az egyik asztalhoz.

Alighogy leült, Kutaskarcsi lökte be nagy hévvel az ajtót, és villogó tekintetéből csak úgy sütött a tettvágy. Odaintett a magas rangú vendégeknek, meg persze Misiéknek, majd a „Végrehajtó”-hoz lépett, kezet fogott vele, és leült mellé.

Söröstóni és Borza érkezett következőnek, akik hasonló módon üdvözölték az ezredeseket és a rend őreinek helyi képviselőit, majd szintén letelepedtek a Béla és Kutaskarcsi által elfoglalt asztalhoz.

Utolsónak Bélabá lépett be a kisvendéglő ajtaján. Kissé tanácstalan volt, így csak az orra alatt elmormolt egy „Jóestét!”-et, majd a Kutaskarcsiék melletti szabad asztalhoz ült.

– Nos, ezredes urak, úgy tűnik, ennyien leszünk – mondta Misi. – Magunkat is hozzáadva összesen hét hadra fogható ember.
– Mint a Hét mesterlövész! – lelkendezett a „Végrehajtó”.
– Vagy heten, mint a gonoszok – szólt savanyúan Borza.
– Ugyan! A sárkány is hétfejű, kivéve persze Süsüt, mert az egy – mondta Bélabá.
– Te már csak tudod, igazgató úr! – vigyorgott Söröstóni.
– Ne célozz, acélozz! – tromfolt Bélabá, majd kissé felállva megfeszítette jó tornatanárhoz illően kidolgozott kar és mellizmait.
– Úgy tűnik, jó lesz a hangulat – mosolygott Szeka.

Pálfalvai komoly tekintettel mérte végig a társaságot. Láthatóan nem volt túlzottan elragadtatva a felhozataltól, de egy ilyen kis zsáktelepülésen ennél többet talán nem is lehet várni. Sőt, minden bizonnyal még ez is jóval átlagon felüli. Merengéséből Aferi térítette magához, amikor feltette az általános kérdést:

– Egy kis aperitívet az uraknak? Házi főzésű vegyes, enyhén fűszeresen.
– Hadd jöjjön! – mondták szinte egyszerre, és a vendéglős már töltötte is az odakészített poharakba a pálinkát.
– Isten-Isten! – kiáltotta Kutaskarcsi, majd egy hajtásra leküldték a gyógyszerként is szolgáló nedűt.
– Húú! Ez aztán jóféle! – mondta Szakál ezredes könnybe lábadt szemekkel.
– Meghiszem azt! – krahácsolta Mészáros ezredes.
Mi van, kollégák? Tán nincsenek az ilyesmihez hozzászokva? – kérdezte gunyorosan Pálfalvai.

A másik asztalnál ülők elfojtott nevetése átszűrődött a rádióból szóló könnyűzenén. Aferi ekkor lépett oda a készülékhez, amelyben immár a hétórás esti híreket kezdték el mondani, és épp kikapcsolta volna, hogy vendégei nekikezdhessenek a fontos megbeszélésnek, illetőleg a vacsorának, amikor Mészáros honvédezredes odaszólt neki:

– Ferenc, megtenné, hogy felhangosítja kicsit?
– Hogyne... – mondta kissé bizonytalanul Aferi, azt gondolva, hogy talán a szomszédos asztaltársaság vihogását akarja elfedetni, és a kikapcsológomb helyett a hangerőszabályzót ragadta meg, majd feljebb tekerte.

„...a Kossuth rádió híreit hallják. Főbb híreink címszavakban. A kormányfő baráti hangú levelet írt az EU parlament elnökének. Közel negyven milliárdba került eddig a vörös iszap. Tűzgyújtási tilalmat rendeltek el. Embercsempészek buktak le. Tovább gyűrűzik a simagöröngyösi fertőzés...”

– Hogyazajóédes... – csattant fel Szakál ezredes. – Mintha nem szóltam volna külön minden médiának személyesen, hogy amíg nincs hivatalos közlemény, addig ne tudósítsanak. A mieinknél meg hírzárlatot rendeltem el. Mégis honnan a fenéből értesülnek ezek a történtekről, ha a közelben egyetlen sajtós sincs...
– Reméljük, nem alakul ki pánik. Egyelőre az itteni történéseket sem tudjuk rendesen kezelni – fűzte hozzá Pálfalvai.
– De most komolyan emberek. Ki szivárogtat ki híreket? – kérdezte szúrós tekintettel Mészáros ezredes. – Ez már nemzetbiztonsági probléma.
– Maradjatok már csöndben, nem lehet hallani, tulajdonképp mit is mondanak az itteni eseményekről! – kérte a kelleténél kicsit hangosabban Szakál ezredes.

„...a gyanúsítottak török, afgán és palesztin embereknek segítettek átjutni a határon. Végül Simagöröngyös. Néhány napja, helyszíni tudósítónk, Kalmár Éva tájékoztatta a kedves rádióhallgatókat arról, mi is történt Simagöröngyösön. A híradásából az derült ki, hogy egy műhold rázuhant egy helyi vegyi-anyagraktárra, minek hatására szokatlan, járványszerű jelenség terjedt el, ám a helyzetet a katasztrófavédelem helytállásának köszönhetően megoldották. Sajnos azonban kolléganőnkről azóta sem tudunk semmit, csupán egy hangfelvétel birtokába jutottunk a www.gorongyosizombik.blogspot.com oldal által, amelyet bizonyára egy helyi lakos készít. Hallgassák meg ezen felvétel egy részletét! »Igaz hát. Mégiscsak létezik zombikórság. Ez a fiú is járkáló hulla volt, amíg ki nem nyírtam végleg. El kell majd mondani mindenkinek, hogy a fejük sérülékeny, és puhábbak, mint gondolnánk. Csak ne lenne ilyen nehéz az én fejem! Mindenkinek el kell mondani, hogy fertőző, és gyorsan terjed.« Megdöbbentő, de reméljük, mindez csak valami rossz tréfa. Amint biztos információkkal rendelkezünk, jelentkezünk. Gazdasági híreink következnek...”

Aferi kikapcsolta a rádiót. A beálló, döbbent csendben szinte tapintani lehetett a feszültséget. Végül Mészáros ezredes szólalt meg.

– Végünk van. A közvélemény szétszed bennünket. Egy blogra hivatkoznak a rádióban? Hol élünk, mi van itt?
– Ugyan! – legyintett Pálfalvai. – Ők sem tudták biztosan, valós-e az információ. Lehet, csak így próbálnak növelni a hallgatottságon. Ellenőrizhetetlen infók alapján kreálnak mindenféle híreket, össze-vissza csúsztatnak. Lehet, nem is létezik ez a blog, az Évike meg csendben lefalcolt az első adandó alkalommal, de, hogy biztosítsa a további hírnevét, kreált egy ilyen hangfelvételt...
– De létezik az oldal – vágott közbe Kutaskarcsi –, a Szeka csinálja. Múltkor mondta is, hogy amikor eltakarították a templom elől a riporternő tetemét, akit mellesleg a Sanyibá durrantott fejen a duplacsövűjével, talált mellette egy digitális diktafont, amiről megmentette a hanganyagot, és néhány részletet feltett a blogra is.

Szeka igyekezett láthatatlan maradni, de a hirtelen kiszáradó torka miatt épp szájához emelt vizespohár nem díjazta az állkapcsok szorítását, és halk roppanással összetört.

– Vazzeg, Szeka, tudtam, hogy egyszer még baj lesz ebből a blogból! – csóválta a fejét Misi.
– Maga tudott róla? – kérdezte Mészáros ezredes. – Maguk mind tudtak róla? – Az ezredes feje a kérdések feltevése közben egyre inkább kezdett hasonlítani egy lila hagymára. Legalábbis a színét tekintve. – Mégis mit gondoltak? Csak úgy közzéteszik, ami itt történik? Mit lehet itt még elcseszni...?

Mintha csak a végszóra várt volna, Ízirájder Dönci robbant be a kisvendéglő ajtaján sárga Simsonostól, kertiszerszámostól.

– A tank! – üvöltötte torkaszakadtából. – Jön a tank!
– Merről? – kérdezte sztoikus nyugalommal Pálfalvai ezredes, ám a válasz már az utcáról érkezett.

A T-34-es a település vége felől, az Új Barázda Zrt. irányából bukkant fel a főúton, a főtér keleti oldalán, majd a fekete limuzinokat célba véve simán átgördült rajtuk, miközben a rendőrőrsre vezető lépcsősor egy részét is maga alá gyűrte. A lövegtoronyban álló egyenruhás SS rúnákkal ékített sisakja alól rettenetes csontvázfej világított, és vigyorgott bele a nagyvilágba. Jobbja negyvenöt fokban, szabályosan előre-felfelé mutatott. Szakadozott ruhája megtépázott zászlóként lobogott a menetszélben, mely alól betegesen kandikáltak ki holtsápadt csontjai. A tank a polgármesteri hivatal mellett délre fordult, ágyúcsöve beleakadt a szemközti épület magasra nyúló drótkerítésébe, amit hadizsákmány gyanánt magával is vonszolt a leszálló sötétségbe.

A Szúrós Akác vendégei és tulajdonosa percekig nem tértek magukhoz a látványtól. A leghamarabb Dönci kapcsolt, megfordította sárga Simsonját az asztalok között, majd az ajtón kirobogva a tank nyomába eredt.

– Mintha bármit is tudna tenni ellene – sóhajtott fel Misi.
– Mi viszont éppen azért vagyunk itt, hogy kitaláljuk, mit tudunk tenni. Aferi, hozd azt a pörköltet, míg ki nem hűl, s közben meg-beszéljük, amit meg kell beszélni.
– Különös tekintettel a teljes hírzárlatra – hangsúlyozta ki Mészáros ezredes, miközben lángokat szóró tekintetével Szekára nézett. – Ha itt végeztünk, azonnal intézkedik az ügyben! Értette?
– I... igenis, Mészáros ezredes úr! És többet nem fordul elő.
– Hmmm... micsoda illata van! – szagolt bele Pálfalvai a levegőbe. – Már csak ettől is összefut az ember szájában a nyál.
– Köretnek köményes főtt krumplit és vegyes savanyút készítettem – tette le Aferi a pörkölttel teli tálat az ezredesek asztalára, míg kolléganője a leendő önkéntes csapatot szolgálta ki hasonló módon. – Azonnal szervírozzuk azokat is. Jó étvágyat az uraknak!

* * *

Göröngyös István polgármester épp akkor ért a kisvendéglőbe, amikor a vendégsereg befejezte a vacsorát, és épp nekilátott elfogyasztani a házi félszáraz vörösbort, mely több kancsóval is képviseltette magát az asztalokon.

– Jó estét kívánok mindannyiuknak! Amint látom, kellemesen érzik magukat itt Simagöröngyösön. Elnézést, hogy csak most tudok önökre időt szakítani, de tudják, mostanában kissé megszaporodtak a teendők errefelé. Egyébiránt Göröngyös István polgármester vagyok – lépett oda az ezredesekhez, majd egyenként kezet fogott velük, miközben bemutatkoztak. – Örülök, hogy végre itt vannak.

A felsőbb szinteken alig akartak még meghallgatni is. Hisz kit is érdekel egy kis zsáktelepülés, bármekkora is ott a probléma! No persze, tisztelet a kivételnek, uraim! – húzott egy széket maga alá, az asztal végéhez a polgármester. – Aztán mondják csak, kitaláltak-e már valamit a helyzet mihamarabbi megoldása érdekében!

– Természetesen – közölte tárgyilagosan Szakál ezredes. – Egyelőre annyit tudunk tenni, hogy a szomszéd asztalnál ülőket hivatalosan is kinevezzük egy önkéntes, gyors reagálású településvédelmi egység tagjaivá. Az Emődi Bélánál talált fegyverarzenállal felszereljük őket, és a városközpontból kiindulva, közel spirális alakban átfésüljük a települést. Eközben Ízirájder Dönci szemmel tartja a nácizombikkal teli, elszabadult T-34-est. Azzal egyelőre sajnos nem bírunk el, így meg kell várni, hogy a komolyabb haderő ideérjen. Őket viszont még értesíteni kell az este folyamán. Ráadásul valószínűleg a szomszédos, már szintén fertőzött településeken kezdik meg a tevékenységüket, így bizonyára lesz két-három nap, mire ideérnek. Addig is teljes hírzárlatot rendelek el – mondta, miközben villámló tekintetét Szekára emelte.
– Rendben, ezredes úr, ez igazán jól hangzik. Ennyit már csak kibírunk, szerintem a nehezén már túl vagyunk. Ha bármiben a segítségükre lehetek, ne habozzanak felkeresni! Köszönöm a tájékoztatást! Most mennem kell, még jó néhány dolgot el kell intézzek a hivatalban. Viszontlátásra uraim! – köszönt el a polgármester, s sietős léptekkel visszagyalogolt a tér túloldalán álló polgármesteri hivatalba.

* * *

Emődi „Végrehajtó” Béla széles vigyorral és teljes felszerelésben állt a rendőrőrs tárgyalójában. Misi és Szeka szintén magukra aggatták minden létező fegyverüket és védőeszközüket. Bélabá, Kutaskarcsi, Söröstóni és Borza a „Végrehajtótól” elkobzott felszerelésekből igen sajátságos módon szerelkeztek fel, és némileg tanácstalanul álldogáltak a bejárati ajtó mellett.

– Akkor, ahogy megbeszéltük – szólalt meg Misi –, négy csapatra oszlunk. Az első csapat én leszek Kutaskarcsival, és a Nivával teljesítünk járőrszolgálatot. A második csapatot Emődi, Bélabá és Söröstóni alkotja az ARO-ban, szintén járőrszolgálatot teljesítve. A harmadik csapat Szekából és Borzából áll, akik itt a központban lesznek gyalogos szolgálatban. Az ezredes urak pedig innen az őrsről koordinálják a csapatmozgásokat, osztják meg az információkat és adják ki a szükséges utasításokat, esetleg parancsokat. Mi Kutaskarcsival a falu nyugati részét ellenőrizzük, illetve a sportpályát, meg a víztorony, víztisztító környékét. Emődiék a keleti részt, az Új Barázda területét és a temetőt járják be. A kommunikációt zárt láncú CB-rádiókkal oldjuk meg, köszönet érte a mi „Végrehajtónk” paranoiájának. Minden csapatnál lesz egy plusz rádió, hogy ha valaki találkozik Döncivel, tudjon neki is adni egyet, azzal az instrukcióval, hogy időről-időre jelezze, merre jár a tank. Persze, ha Dönci megvan, akkor minden bizonnyal a tank is, tehát ez esetben csak óvatosan.

Aggódó tekintettel mérte végig a társaságot, majd ismét megszólalt.

– Ha mindenki úgy érzi, hogy kész a feladatra, akár neki is kezdhetünk.
– Szőrjesszőr! – kiabálta teli torokból a „Végrehajtó”, miközben haptákba vágta magát.
– He? – tette fel a kérdést Misi.
– Szerintem azt kívánta a mi Bélánk kifejezni, hogy felőle akár máris indulhatunk – súgta Szeka Misi fülébe.

A „Végrehajtó” helyeslően bólogatott, és a többiek is morogtak valami „Jól van, rendben, induljunk”-féleséget az orruk alatt, majd katonás rendben igyekeztek kijutni az ajtón. Az „egy”-gyel még nem is volt baj, de mikor „kettő” akart rajta egyszerre kimenni, sehogyan sem tudták eldönteni, melyikük legyen az első. Végül némi udvariaskodás után eldöntötték, így komolyabb atrocitás nélkül kezdhette meg a négy csapat a munkát.

Az őrsön maradt ezredesek első dolga az volt, hogy értesítették a parancsnokságot, jelentést tettek a helyzetről, és benyújtották az igényüket az általuk elegendőnek ítélt „utánpótlásra”. Miután mindezzel végeztek, befutottak hozzájuk az első jelentések.

– Vétel! Itt az egyes csapat. Csipa Mihály körzeti megbízott. Hallanak? Vége!
– Vétel! Itt a koordinációs központ, Szakál ezredes. Halljuk! Beszélhet. Vége!
– Vétel! A település nyugati része csöndes, nyugodt, nem találkoztunk fenyegetéssel. Most indulunk a sportpálya felé, onnan a víztorony, majd a víztisztító irányába. Esemény esetén jelentkezünk! Vége!
– Vétel! Rendben, Misikém! Jó szolgálatot! Vége! – zárta le Szakál ezredes a beszélgetést. – Nos, uraim, úgy tűnik, hosszú éjszakánk lesz. Tudja valaki, hogy lehet itt kávét...
– Jóestét ezredesurak! – lépett be nagy hévvel az irodába Magdika, félbeszakítva az ezredes mondandóját. – Hoztam egy újabb adag pogácsát, valamint a polgármester úr megkért, hogy készítsek önöknek egy jó adag kávét meg teát, mert a Misi szólt neki, hogy az éjjel a biztonság érdekében járőröznek, maguk meg itt lesznek valami kondicionálás miatt.
– Koordinálás, Magdika, koordinálás – mondta mosolyogva Pálfalvai. – És a lehető legjobbkor érkezett! Épp azt szerettük volna megtudni, hogyan is juthatnák egy jó adag erős feketéhez.
– Máris nekilátok, ezredes úr! Aztán meg, ha kell még valami az éjszaka folyamán, nyugodtan telefonáljon! A számom ott van a Misi irodájában, a falon – közölte, s a kezében tartott pogácsákkal teli porcelántálat a tárgyalóasztal egy üres részére tette.
– Vétel! – szólalt meg ismét a rádió. – Emődi „Végrehajtó” Béla jelentkezik! Vége!
– Vétel! – emelte szája elé a kézibeszélőt Szakál ezredes. – Halljuk, Béla, mondhatja a jelentést! Vége!
– Vétel! A falu keleti része egyelőre tiszta, nem láttunk sehol kóborló zombikat. Illetve egyszer azt hittük, de csak Lajos volt, a falu egyetlen igazi rockere. Most az Újgarázda felé tartunk, utána megyünk a temetőbe. Vége!
– Vétel! Rendben, Béla, további jó járőrözést! Vigyázzanak magukra! Vége!
– Úgy látom – mondta Magdika –, hogy jó irányba haladnak a dolgok. A kávé meg a tea hamarosan lefő, úgyhogy én mennék is. Az uram már biztosan ideges, merre vagyok.
– Jól van, Magdika, menjen csak! Most már elboldogulunk. Ja, és köszönjük ismét a pogácsát!
– Ó, igazán nincs mit! Akkor a viszontlátásra, az ezredes uraknak! – hadarta, s már kint is volt.

Ám az ezredeseknek felocsúdni sem volt idejük. Az épület mellől rettenetes hörgés, pöfékelés, durrogás és csattanás hallatszott, ám mire az ablakhoz siettek, már nem láthatták, mi is volt az.

– Micsoda egy nyavalyás hely ez... – sóhajtotta mérgesen Mészáros ezredes. – Itt szívok ahelyett, hogy otthon döngetném a... az asszonyt.
– Te még döngeted? – kérdezte ironikusan Szakál ezredes.
– Én örülök, ha az enyém hajlandó időnként megengedni, hogy simán rámásszak.
– Na de uraim! – szólt közbe Pálfalvai. – Most igazán nem azért vagyunk itt, hogy egymás szexuális életét kitárgyaljuk. Igyekezzünk a feladatra koncentrálni!

Ismét megszólalt a CB rádió.

– Vétel! Itt Szekeres Kálmán körzeti megbízott helyettes. Hallanak? Vége!
– Vétel! Halljuk, Kálmánka, mondja, mi a helyzet! Vége! – mondta a kézibeszélőbe Pálfalvai.
– Vétel! Az imént találkoztunk Ízirájder Döncivel. Sikerült is megállítani és odaadni neki a rádiót. Elmondta, hogy a délre fekvő mocsaras területen képtelen volt követni a tankot, így azt gondolta, hazamegy vacsorázni. Megkértük, hogy ha végzett, menjen vissza arra a helyre, ahol a legutóbb látta a tankot, s a lelkére kötöttük, hogy ha az ismét felbukkan, azonnal jelezze a rádión. Remélhetőleg megértette. Vége!
– Vétel! Rendben van, Kálmánka! Szép munka! Egyébként mi a helyzet? Vége!
– Vétel! Egyébként minden csendes és nyugodt a központban. Jelenleg épp az iskola és a művelődési ház mögötti utcán járőrözünk, hamarosan visszafordulunk délnek, és a főtér keleti végén átvágva azon a részen is körülnézünk. Ha bármit észlelünk, azonnal bejelentkezünk. Vége!
– Vétel! Köszönöm, Kálmánka! Vége!