A végrehajtó visszatér, avagy az önkéntes osztag - 1. rész
Béla már órák óta elkeseredetten ücsörgött a zárkában. Egyszerűen nem értette, hogy miért dugták rács mögé. Úgy érezte, mindent megtett szeretett Simagöröngyösének érdekében, hisz igyekezett helyreállítani az igencsak felborult rendet. Térdére fektette állát, karjait összekulcsolta lábszárai előtt, majd előre-hátra dülöngélve egy régi hadi nótát kezdett el dúdolgatni. Egyszer csak fura zajra lett figyelmes: „Psszt! Psszt!”, mintha egy kerékpárpumpát próbálgatna valaki. Abbahagyta a dudorászást, meg a dülöngélést is. „Psszt! Psszt!”, hallotta immár tisztán és kivehetően, határozottan a háta mögül.
– Béla! Béla! Itt vagyok, ne félj! – szólt suttogva egy ismerős hang ugyanabból az irányból.
„Meggárgyultam?” – tette fel magában a kérdést. Csak eztán jutott eszébe, hogy meg is fordulhatna, és megnézhetné, tényleg van-e valaki a rács túloldalán.
– Dönci vagyok, Béla! Egyet se félj, tesó! Kiszabadítalak!
„Dönci vagyok, Dönci vagyok...” – ízlelgette Béla az imént hallott szavakat, majd egyszer csak bevillant neki egy sárga Simsonon száguldozó alkesz figurája. Ezen olyannyira megdöbbent, hogy a hirtelen beállt merevségéből még hirtelenebbül akart hátrafordulni, hogy leellenőrizze, tényleg Ízirájder Dönci érkezett-e őt kiszabadítani, ám ezen elhamarkodott cselekedetével egyelőre csak azt érte el, hogy a priccsről hirtelen a betonpadlón találta magát, arccal lefelé.
– Nyugi, Béla! Hoztam szerszámot! Egy perc és itt sem vagyunk!
Béla feltápászkodott, és valóban, a rács túloldalán Dönci vigyorgott, kusza haja alatt csillogó szemmel, kezében egy jókora feszítővassal.
– Nem biztos – szólalt meg Béla –, hogy ez igazán jó ötlet, Dönci.
– Már hogyne lenne az! – riposztolt Dönci. – Megmented a seggüket, ők meg hálából lecsuknak? Mit az ő seggüket! A faluét! Kiszabadítalak. Punktum! – mondta határozottan, majd a rácson lógó lakat lyukasabbik felébe dugta a feszítővasat, két kézre fogta s egy jókorát csavart az egészen, bár nem egészen a megfelelő irányba, így az első kísérlet nagy-hirtelen megakadt, Dönci szeme pedig jobban elkerekedett a kelleténél, amikor eljutott a tudatáig, hogy saját kezét szorította a rácsokhoz a feszítővassal.
– Ne csináld már, Dönci komám! – kérlelte Béla. – Látod, saját magad sebesíted meg.
Ám Dönci okulva az első kísérletből, most máshogy közelített a megoldáshoz, amit rögtön félsiker is koronázott. A lakat engedett a nem kifejezetten szelíd erőszaknak, és hangosan csörömpölve hullott alá, ám az ajtó nem nyílt ki.
– Te Dönci! – szólalt meg Béla. – Tényleg köszönöm, amit értem próbálsz tenni, de az a lakat... Mintha Szeka valami olyasmit mondott volna, hogy le kellene már végre verni, mert nem találják a hozzá való kulcsot.
Dönci értetlenül nézett Béla keserű ábrázatába.
– Az ajtó mágneszáras, Dönci. Ott van a kapcsolószekrénye a sarokban – mutatott Béla Dönci háta mögé.
– Hogyaza! – mormogta maga elé Dönci, majd hirtelen ötlettől vezérelve bedugta az ajtó fémkerete, meg a fémtokja közti résbe a feszítővas görbébbik, ilyesfajta célokra kialakított végét, majd jobb lábával az ajtó rácsainak feszülve maga felé kezdte húzni a célszerszámot.
– Én igazán nem akarok beleszólni, drága Döncikém, de...
Ebben a pillanatban Dönci rácsoknak feszülő jobb lába becsúszott az ajtó rácsai közé, minek következtében – valamint a hatás-ellenhatás törvényének engedelmeskedve – Dönci majdnem térdig berántotta magát a cellába, először jelentősen hátradőlve, majd ijedtségében elengedve a feszítővasat oly szerencsétlenül a betonpadlóra zuhanva, hogy bal lábát sikerült maga alá tekernie, míg a jobb lába megakadt a rács egyik keresztvasában.
– ...a kapcsolószekrény fölött – folytatta mindeközben Béla – van egy mozgásérzékelős kamera is, amely riaszt, ha a rácson kívül illetéktelen mozgást érzékel.
– Erőt, egészséget, Dönci! – szólalt meg a cellához vezető félhomályos folyosón egy sötét alak. – Pihengetünk, pihengetünk?
Béla és Dönci hiába meresztgették a szemüket, nem tudták kivenni a félhomályban álldogáló alakot, sem Dönci rácsok közé beszorult lábát.
– Olyasmi... – tódította Dönci.
– Nézd, főnök! – szólalt meg egy másik árny. – Leesett a lakat! Pedig a Sanyi mondta, hogy holnap áthozza az erővágót. Most szólhatok neki, hogy már nem kell.
A két alak előrébb lépett, minek hatására Béla és Dönci először megkönnyebbült, majd Béla lemondóan leroskadt a priccsre, Dönciben pedig egy pillanatra megállt az ütő.
– Nocsak, nocsak! – mondta Misi. – Úgy tűnik, egy szabadítási kísérletnek lehetünk szemtanúi.
– Még jó, hogy csak kísérlet – válaszolt Szeka. – Különben mindenféle intézkedéseket kellene foganatosítanunk. Így viszont, azt hiszem, eltekinthetünk ezektől. Igaz, főnök? – Nézett kérlelőn Misire.
– Nos, az attól függ, Dönci mit szól mindehhez – nézett Misi szigorú tekintettel az elkövetőre.
Ám Dönci egyelőre csak fájdalmas tekintettel pislogott hol a magába roskadt Bélára, hol a rácsok közé szorult jobb lábára, hol a helyi „seriffekre”.
– Van egy ötletem, főnök! Felrakom a biztonsági kamera felvételét a jútyúbra, és megosztom a www.gorongyosizombik.blogspot.com oldalon. Afféle büntetésképpen...
Misi értetlenül összevonta a szemöldökét, míg Dönciben hirtelen felrémlett egy szebb jövő lehetősége, mint internetes celeb.
– Hagyj már azzal a hülye blogoddal, Szeka! – tört fel Misiből a félig elfojtott kiabálás. – Inkább gyere, segíts kiszabadítani ezt a szerencsétlent!
– Hurrá! – ugrott fel Béla kitörő örömmel a priccsről.
– Nem téged te... te „Végrehajtó”, hanem ezt az idiótát itt a beszorult lábával.
Béla elfojtott magában egy néhány mondatos szitokáradatot, majd dacosan ismét leült a priccsre, természetesen háttal a rácsoknak. A két rendőr együttes erővel, viszonylagos sérülések nélkül kiszedte Dönci jobb lábát a rácsok közül, majd talpra segítették.
Misi felvette a padlóra hullott feszítővasat is.
– Ezt elkobzom – jelentette ki határozottan, miközben Dönci orra előtt meglóbálta. Mármint a kezében tartott feszítővasat.
– Ezúttal megúszod szóbeli figyelmeztetéssel, de csak mert kimentettél egy szorult helyzetből. Ám mielőtt elengedlek, azért elmondhatnád, hogy jutottál be ide az alagsorba.
Dönci zavarában a „szerv” fényesre suvickolt bakancsát nézte, és csak úgy az orra alatt dünnyögve válaszolt:
– Háttaaa... Simsonnal... nyitva volt a hátsó kapu... meg az egyik ablakon éppen befértem... valaki nyitva hagyhatta itt a folyosó végén...
– Mondtam neked, főnök – szólalt meg Szeka –, hogy mindegyik ablakra kellene kívül rács.
– Oké, oké, igazad van. Ha vége lesz ennek a felfordulásnak, igényelek rá pénzt. Az Asztalos Edömér díszkovács olcsón megszámítja darabját. Nem úgy, mint a salakszentmotorosi Kovács Ödön műbútorasztalos, akinek igencsak vastagon fog a ceruzája, hogy a... Mindegy is – sóhajtott fel Misi egy legyintés kíséretében. – Szóval Dönci, elmehetsz, de aztán meg ne lássalak még egyszer erre kószálni. Főleg, ha jönnek ezek a nagyokosok fentről. Van nekem nélkületek is elég bajom, legalább ti ne csesszetek már ki velem, srácok! Te Dönci! Dönci hé! Gondoltam, a hátsó ajtón távozol, ami mellesleg szintén nyitva van, nem pedig az ablakon...
A felszólításra Dönci, aki már majdnem félig kimászott az ablakon, elindult visszafelé, ám a hirtelen irányváltástól, valamint az azt megelőző, kézzel kifejtett taszítóerő következtében remek hátast dobott az ablak alatt található asztalra, majd onnan ejtőernyősöket megszégyenítő mozdulatokkal tovább haladt, arccal a betonpadló irányába. A rend helyi őrei – a hirtelen becsukott szemük következtében – csak a tompa puffanást, majd egy fájdalmasan felszakadó nyögést hallottak.
– Kár, hogy abban az irányban nincs kamera – jegyezte meg Szeka. Misi rosszalló pillantást vetett felé, de gyors reflexeinek köszönhetően elkerülte, így csak a szele suhintotta meg a sportosra nyírt frizuráját.
Dönci végre összeszedte magát, nagy nehezen négykézlábra állt, majd az ablak alatti masszív asztalt igénybe véve, kétrét görnyedve két lábra tornázta magát, s lassú, bicegő járással elindult a hátsó ajtó felé. Mire a sárga Simsonjához ért, már egészen ki tudott egyenesedni, és a tüdeje sem sípolt a levegővételkor.
* * *
Megcsonkolt emberi testek, leszakadt végtagok, szétszóródott belső szervek hevertek mindenfelé, ráadásul minden merő vér volt. Az emberi maradványok körül imbolygó döglegyek, az időnként el-elsurranó patkányok csak még képletesebbé tették a látványt a kora délutáni napsütésben. A néhány napja történtek nyomait a katasztrófavédelem nem érkezett eltakarítani, mivel előbb őket takarították el a Simagöröngyösre rászabadult zombik. A helyi lakosok pedig – kevés kivételtől eltekintve – érthető okokból nem kívánkoztak erre, és főleg nem kívántak bármilyen módon is hozzáérni a szanaszét heverő maradványokhoz. Pálfalvai Tibor ezredes percek óta mozdulatlanul, mélységes megdöbbenéssel bámulta az Új Barázda Zrt. irodaépületei között véghezvitt pusztítást. Szólásra nyílt szája némán sötétlett őszes bajusza alatt. Még pislogni is elfelejtett. Egyetlen jel mutatta csak, hogy az ezredes nem egy élethű szobor: tányérsapkáját fogó bal keze kocsonyaként remegett. Ebből a már majdhogynem katatón állapotból térítette magához Csipa Mihály, Simagöröngyös körzeti megbízottja, amikor vigasztalólag vállára tette a kezét.
– Ezredes úr! Kérem tisztelettel, azt hiszem, jobb lenne, ha bemennénk az őrsre.
Az ezredesből akadozva szakadt fel egy mélyről jövő sóhaj. Úgy nézett körül, mint aki hirtelen azt sem tudja, hol van. Tán csak akkor tért nagyjából magához, amikor meglátta a körzeti megbízott savanyú képét. Megrázta magát, vett egy mély levegőt, majd megszólalt:
– Igaza van, Misikém! Menjünk be az őrsre, aztán ott mindent rendben megbeszélünk.
– Rendben van, ezredes úr. Akkor menjünk! Útközben beszólok Szeká... akarom mondani Szekeres Kálmán segédmegbízottnak, hogy dobjon fel egy jó erős feketét, ha elfogadja az ezredes úr.
– Egy feltétellel, Misikém – mosolygott szomorúan az ezredes. – Ha a mi Mikorkakálmánunk tesz bele egy kis rumot is.
– Intézkedem, ezredes úr! – bólogatott Misi, miközben kinyitotta a szolgálati Audi hátsó ajtaját. Miután Pálfalvai beszállt, Misi becsukta az ajtót, majd bekászálódott saját szolgálati Nivájába, és felvezető autóként ment elöl, végig a szinte szó szerint kihalt településen, egészen a rendőrőrsig.
Szeka az ajtóban fogadta őket, makulátlan egyenruhában, példamutató tisztelgéssel. Az ezredes csak lazán fogadta a köszöntést, majd elmosolyodott, és megveregette Szeka vállát.
– Hogy van, fiam? – kérdezte. – Rég láttam.
– Ezredes úr, köszönöm kérdését, a körülményekhez képest jól vagyok.
– Jaj, ne légy már ilyen karót nyelt, Kálmánka! Itt magunk között vagyunk, apád mai napig gyermekkori jó barátom. Szinte családtag vagy, nem haragszom érte, ha némileg figyelmen kívül hagyjuk a hivatalos protokollt. Sőt, hogy őszinte legyek, még örülnék is neki, ha inkább egy baráti beszélgetés hangulatát ütnénk meg. Mit szólsz hozzá?
– Legyen úgy, Tibor bátyám, legyen úgy! – mosolyodott el Szeka. – Nos, akkor talán menjünk be, s a tárgyalóban folytassuk a társalgást! A kávét az extrával már bekészítettem.
– Remek, remek! – élénkült fel az ezredes. – Az most igazán jól fog esni.
– Az imént jelentették, hogy a katasztrófavédelem és a honvédség egy-egy ezredese is hamarosan ideér – mondta Szeka, miközben betessékelte a falu eddigi legmagasrangúbb vendégét a tárgyalóba.
– Nocsak! – mordult fel az ezredes. – Csak nem komolyan veszik az itt kialakult helyzetet ott fent? Kiket küldenek, Kálmán fiam?
– A katasztrófavédelemtől Szakál Lehel ezredest, a honvédségtől pedig Mészáros Csaba ezredest – válaszolta Szeka, miközben egy tálcán egyensúlyozva a kávéskészlettel Pálfalvai elé lépkedett.
– Ez akkor már nem piskóta! – szólalt meg Misi. – Bár ezek a sokcsillagosok még mindig jobbak, mint a pizsamások... Már elnézést, ezredes úr! – vágta magát önkéntelenül haptákba.
– Semmi baj, Misikém! – nevetett fel az ezredes. – Mellesleg igaza van, de ez maradjon köztünk.
– Természetesen, ezredes úr!
Mintha csak ez lett volna a végszó, megreccsent a tárgyalóban elhelyezett CB-rádió.
– Vétel! Itt az ÜTÁ. Hall valaki? Vége.
Misi egy laza mozdulattal szájához emelte a készülék mikrofonként is szolgáló kézibeszélőjét, megköszörülte a torkát és beleszólt:
– Vétel! Itt a simagröngyösi rendőrőrs, Csipa Mihály körzeti megbízott beszél. Hallgatlak. Vége.
– Szasz, Misi! Vagyis... izé... tiszteletes körzeti megbízott úr... Karcsi vagyok...
– Jaj, Karcsi, ne nyögdécselj már! – szakította félbe. – Azt mondd, mi van!
– Megjöttek ezek a hivatalos szervek. Haso’ló Audikkal, mint a rendőrezredes úr.
– Jó’ van, Karcsikám, látod, megy ez neked! Köszönöm! Őrs kilép. Vége – fejezte be Misi a beszélgetést. – Szóval, hallottátok. Kutaskarcsi szólt, hogy most haladt el előtte a másik két sokcsillagos – ismételte Misi a nyilvánvaló tényt, miközben helyére akasztotta a CB-rádió kézibeszélőjét.
– Akkor hát – hajította be Pálfalvai a kávéját – üdvözöljük őket illő módon!
Mindhárman kisétáltak az épület bejáratához, s épphogy meg-álltak a lépcső tetején, mikor a tér keleti végében feltűnt a két fekete limuzin, amelyek hamarosan leparkoltak az épület előtt, s a két magas rangú tiszt szinte egyszerre szállt ki a gépjárművekből. Misi, Szeka és Pálfalvai ezredes pedig úgyszintén majdnem egyszerre tisztelegtek. Szakál és Mészáros ezredes katonásan fogadta az üdvözlést, majd elindultak a „fogadóbizottság” felé, hogy egy-egy kézfogással erősítsék meg jelenlétüket. Mikorkakálmán betessékelte az újabb vendégeket a tárgyalóba, és miután mindegyikük elhelyezkedett, kissé összeszorult gyomorral kérdezte meg:
– Kávét, teát, üdítőt az ezredes uraknak?
– Ebben a sorrendben remek lesz! – mondta határozottan Szakál ezredes, majd körszakálla rejtekében halványan elmosolyodott, miáltal eddigi marcona képe sokkal barátságosabbá vált.
– Én is így kérném – jelentette ki Mészáros ezredes, ám ő ugyanolyan komor maradt, mint eddig. Talán csak a szeme csillogott egy kissé cinkosan.
Miközben Szeka elkezdte kikészíteni a kávékat, Misi odaszólt neki:
– Te, szólj már át Magdikának, hogy ha van még abból a finom túrós pogácsából, hozzon már át egy tállal! – A vendégek felé fordult. – Magdika a polgármester titkárnője, tudják, és isteni túrós pogácsát tud sütni, persze csak ha nem bánják!
– Remek lesz, igazán köszönjük! – mondta Pálfalvai ezredes.
– Sajnos nem tudtuk pontosan, mikorra érnek ide, de estére készíttetek egy kitűnő bográcsos birkapörköltet itt átellenben – intett Misi a település főterének velük ellentétes sarka irányába –, a Szúrós Akác Kisvendéglőben. A vendéglő tulaja, Akác Ferenc készíti a környéken a legfinomabban. Szeka, átszólnál Aferinek?
– Igenis, főnök! Telefonon, vagy személyesen?
– Elég, ha csak odatelefonozol. Természetesen a hely biztonságos, akárcsak ez az őrs. Vastag falak, kis ablakok, robusztus ajtó... – fordult vissza illusztris vendégei felé Misi.
– Jaj, Misi! Elkényeztet bennünket! – igyekezett oldani a kissé feszült hangulatot Pálfalvai.
– Finom a kávé – mondta elismerően bólogatva Mészáros ezredes –, azonban lassan rá kellene térjünk a tárgyra. Javaslom, hagyjuk el a hivatalos formulákat, hisz többnyire úgyis ismerjük egymást, és így talán haladósabb is.
– Részemről rendben – közölte Szakál ezredes.
– Én itt a fiúknak már mondtam – mosolygott Pálfalvai.
– Nagyszerű! – sóhajtott egyet Mészáros. – Szóval, Tibor, te jártál a helyszínen. Mik a tapasztalataid?
Pálfalvai tekintete elhomályosult.
– A helyzet igen súlyos, Csabám. Legalább százötven, uszkve kétszáz halottat számoltam csak az Új Barázda irodaépületeinek közelében. Ezen kívül több tucat élőholttal bántak el a helyiek a temetőben, az iskolaudvaron, meg az utcákon. Az utóbbi pár órában valamelyest javult a helyzet, legalábbis csoportosan támadó zombikkal nem lehetett találkozni. Viszont a környező településekről is érkezett már jelentés. Baranyatenyerén az egyik első célpont a kocsma volt. Aztán bizonyára észrevettétek, hogy az épület előtti főtéren van egy üres emelvény... Nos, azon egy állítólag kiszuperált T34-es állt, afféle mementóként. Az sajnos nem teljesen tiszta, milyen úton-módon tűnt el, illetve egyáltalán, hogy volt működőképes. Egyes beszámolók szerint valami náci zombik keze van a dologban. Úgy értem, az a hír járja a településen, hogy a környéken eltemetett Hunyadi SS vette birtokba. Sajnos a közreműködésük által több épület is megsemmisült. Az a gyanúm, hogy róluk még hallani fogunk, szóval elkélne a komolyabb segítség. A temető talán a legborzasztóbb. Mindenfelé felforgatott sírok, összedőlt síremlékek. Persze nem a helyi huligánok műve...
– Uramatyám! – döbbent meg Szakál ezredes. – Azt mondod, csak a telep irodaépületeinél kétszáz halott? Mi volt ott?
– Tüntetés – mondta Misi. – A vezetőség bezárta a tehenészeti, meg a csirketelepet. Sok ember maradt így munka nélkül, sokan több évtizede voltak alkalmazásban. Aztán egyszer csak a temető felől elkezdtek jönni ezek a... zombik vagy mik. Borzasztó zűrzavar támadt pillanatok alatt. A főépület felé vettem az irányt, hogy telefonáljak a polgármesternek, meg értesítsem, akit lehet, mivel a mobilok arrafelé nemigen működnek, az őrs pedig messzebb van annál, minthogy ide rohangáljak telefonálni. Egyébként biztosítani mentünk ki, természetesen. Szeka már bent volt, ő sem sokkal hamarabb vette észre, mi folyik odakint. Lekötötték bizonyos... khm... Aztán ránk törték az ajtót. Károly bácsi is köztük volt, akit pedig a múlt héten temettünk... Szóval kénytelenek voltunk felmenekülni a tetőre, menekülés közben pedig kifogytunk a lőszerből.
– Akkor mégis kik vitték véghez azt a mérhetetlen pusztítást? – tette fel az elkerülhetetlen kérdést Mészáros ezredes.
– Nyugodjon meg, ezredes úr, elfogtuk a tettest. Jelenleg a pince zárkájában hűsöl. Emődi Bélának hívják, ő is a tehenészeti telepen dolgozott, így részt vett a tüntetésen, s miután látta, hogy mi történik, hazament – saját bevallása szerint, már mielőtt az autójához eljutott volna, végzett három ilyen szörnyeteggel –, felszerelkezett a pincéjéből, majd a temetőn keresztül – mivel arra rövidebb – visszatért a tüntetés helyszínére, ahol már teljes volt a káosz. Nos, mindenesetre a fegyvereit elkoboztuk. Egyelőre nem tudjuk, mihez kezdjünk vele. Hisz végső soron élő embert nem bántott, meg aztán jó adag ilyen rondaságtól szabadított meg bennünket.
– Azt mondja, egyetlen ember... – hüledezett Mészáros ezredes. – Valami kommandós volt? Speciális alakulatos? Vagy idegenlégiós?
– Ki? A Béla? Á, dehogy! – legyintett Misi. – Csak amolyan fegyverbuzi... már bocsánat a kifejezésért. Meg a délszláv háború óta a világvégére készül: élelmiszert készletezik, harcművészeteket tanul mostanában már a nemrégiben megnyílt Külső-Alsón lévő Nagotuki Kabawasa Dojo-ban, illetve tagja a Salakszentmotorosi Sportlövő és Íjász Klubnak is, de ott csak íjakkal, meg légfegyverekkel játszadoznak. Ezidáig nem adta jelét, hogy a hatástalanított fegyvereit egyébre is használná. Ráadásul azok a mai napig az egyik szobájában, egy vitrinben díszelegnek. No persze, amiket a pincéjéből elkoboztunk, nem is voltak hatástalanítva... Kész arzenál volt ott lent...
– Főnök! – szólalt meg halkan Szeka a hirtelen beállt, döbbent csendben, mielőtt az ezredes urak azt kezdték volna feszegetni, hogy Béla miként is halmozhatott fel a rend őreinek orra előtt ilyesfajta arzenált. – Azt hiszem, meg kellene említeni a Döncit is. Ő is komolyan kivette a részét a zombiirtásból.
– Dönci? – vonta fel a szemöldökét Szakál ezredes.
– Az az! – bólogatott lelkesen Mikorkakálmán. – Ízirájder Dönci.
Az ezredesekből az abszurd helyzet ellenére szinte egyszerre tört fel a nevetés.
– Ízirájder Dönci? – kérdezték ugyancsak majdnem egyszerre.
– Van rendes neve is? – tette hozzá Pálfalvai ezredes.
– Hát... – bizonytalanodott el Szeka. – Itt mindenki csak így hívja.
– Ez a hivatalos neve – mondta Misi. – Tudják, mióta látta azt a filmet... azt a Fapumát, vagy mit... szóval megváltoztatta.
– Üvegtigris! – kiáltott fel Szeka, majd igyekezett palástolni lelkesedését.
– Mindegy, így hívják és kész – tekintette Misi lezártnak a témát. – Ami igaz, az igaz, ő is nagy segítségünkre volt a sárga Simsonjával, meg a csébkapa... akarom mondani cséphadarójával.
– Ő most hol van? – kérdezte Pálfalvai.
– Pontosan nem tudnám megmondani. Talán otthon ücsörög és a házi páleszát kortyolgatja – mondta Misi.
– Vagy épp azon morfondírozik, hogyan szabadítsa ki a „Végrehajtót” – gondolkodott hangosan Szeka. – De az is lehet, hogy a Simsonjával járőrözik a környéken.
– A kicsodát? – érdeklődtek az ezredesek.
– Ja, hát az Emődi Bélát, aki „Végrehajtónak” hívja magát a történtek után – mondta Szeka.
– Remek! – sóhajtott fel gondterhelten Pálfalvai. – Nem elég, hogy itt van nekünk ez a zombimizéria, még ezek az önjelölt végrehajtók is. Mikor jönnek a profik? – szegezte a kérdést Mészáros ezredesnek. – Az én készenlétiseim, meg a különleges egységeim most sajnos egészen mással vannak elfoglalva.
– Egyelőre nem volt szó katonai beavatkozásról, csak terepszemléről és katasztrófaelhárításról – szabadkozott Mészáros.
– Persze – csattant fel Szakál ezredes –, már megint nekünk jut a veleje! Jut is eszembe! Hol vannak a kiküldött embereim?
Misi és Szeka riadtan egymásra néztek. Eddig eszükbe sem jutott, hogy a péntekről szombatra virradó éjszaka érkezett katasztrófavédelmisekkel mi történt. Arról még tudtak, hogy hétfő hajnalban kimentek a lezuhant műholdhoz, de azóta senki sem hallott felőlük. Végül Misi szólalt meg.
– Őszintén szólva nem tudjuk. Hétfő hajnal óta nem találkoztunk velük.
– Igaz is – gondolkodott el Szakál ezredes –, a kihelyezett úttorlaszok is elhagyatottak voltak.
– Csak nem azt akarjátok mondani – tette fel a kérdést Pálfalvai –, hogy a helyi katasztrófavédelem is az elhárítani kívánt katasztrófa áldozata lett?
– Nem állítanánk biztosra – mondta Misi –, lehet, behúzódtak valahová, vagy látván a helyzet súlyosságát elmenekültek.
– Hát ilyen nincs! – csattant fel Szakál ezredes. – Helytállunk a gátakon az árvizeknél, a közúti baleseteknél, a tömegszerencsétlenségek során, bozóttüzeket oltunk a kezdetleges eszközeinkkel, igyekszünk mindig együttműködni a helyiekkel, erre... erre itt meg... Hihetetlen! Legalább két tucat emberem jött ide lóhalálában, hogy mentsék, ami menthető...
– Nézze, ezredes úr – kezdte Misi. – Azonnal összeszedek pár önkéntest, akik Szeka vezetésével egy órán belül jelentést tesznek az emberei helyzetéről.
Ám az ezredes, mintha meg sem hallotta volna, tovább fortyogott.
– Ti is csesszétek meg! – nézett haragosan a másik két sokcsillagosra. – Tibor, ti szépen elgyakorlatozgattok a pesti utcákon, meg készültök a nemzetközi terrorelhárító megmérettetésekre, miközben itthon rendre árnyékra vetődtök... Ti meg, Csabám, mindenhol ott vagytok Koszovótól Afganisztánig, csak épp itthon nincs egy épkézláb, szükség esetén hadra fogható ezredetek se... Legalább akkor nekünk is adnátok valamiféle fegyvert, a fene vinné el!
– Lehel, kérlek, nyugodj meg! – csitította Pálfalvai. – Azzal nem jutunk előrébb, hogy itt egymás torkának ugrunk. Igaz? Azért vagyunk itt, hogy kitaláljunk valamit.
– Szépjónapot katonaurak! Meghoztam a pogit! – száguldott be a helyiségbe Magdika, a polgármester titkárnője. – A kis Kálmánka mondta, hogy vannak itt valami magas rangú emberek, akik szíves örömest megkóstolnák a környék legjobb túrós pogácsáját! – sorolta levegővétel nélkül, miközben a tárgyalóasztalra helyezte a finomsággal teli porcelántálat. – Pont jókor szólt, épp most sült ki az új adag, szóval még egy kicsit forró. De jó ez hidegen is, ha netalán sok a dolguk momentán. Annak a különös japán figurának is nagyon ízlett még akkor is, amikor kihűlt!
– Nem japán volt az, Magdika – vette át a szót Szeka –, hanem egy másik dimenzióbeli harcos.
– Japán, nem japán, akkor is ízlett neki, még vitt is belőle magával abba a különös kék fénybe.
– A tévéműsorba? – próbált Mészáros ezredes bekapcsolódni a látszólag értelmetlenné váló beszélgetésbe.
– Jaj dehogy! – nevetett fel Magdika. – Abba, ami visszavitte a saját dimenmicsodájába. Nem értek én az ilyesmihez. No, de megyek is, mert a Pista is akar valamit. A viszonlátás! Aztán találjanak ki valami okos dolgot ezekre az élőhalottakra, hogy nyugtunk legyen tőlük – szólt még vissza a válla fölött.
A néhány pillanatra beállt csönd végét Misi szakította meg.
– Hátttőőő... Ő volt a Magdika, a polgármester titkárnője.
– Rájöttünk, Misikém – mondta Pálfalvai. – Hol is tartottunk?
– Épp ott, amit Magdika is mondott elfelé menet – szólt Szakál ezredes. – Hogy találjunk ki ezek ellen a zombik ellen valamit. Az embereim, akikről jelenleg nem tudunk semmit, igyekeztek megtenni, amit lehetett, de a jelentéseik szerint a becsapódás okozta mérgesgázt messzire sodorta a talaj menti szél – mondta teáját kortyolgatva, már sokkal higgadtabban. – Az a gyanúm, hogy emiatt terjedt el a környező településeken is ez a rettenetes kór. Ami talán szerencse a szerencsétlenségben, hogy úgy néz ki, nehéz elegy lett abból a sok vegyi katyvaszból, így nemigen száll másfél-két méternél magasabbra, s így talán nem viszi túl messzire a légáramlat. A jelek szerint tehát több ember kell, több védőfelszerelés és több fegyver – jelentette ki.
– Azt hiszem, megvan. Legalábbis egy áthidaló megoldás addig, amíg el tudom intézni, hogy az itthon lévő fiainkat mozgósítsák.
– Mondd már, Csabám! – kérlelte Pálfalvai.
– Nem is olyan rossz ötlet, amit az előbb Misi mondott. Szóval vannak itt ezek a helyi hősök. Szervezzünk belőlük egy gyors-reagálású csapatot. Azt mondjátok, fegyvereik is vannak. Legalábbis valami arzenálról beszéltetek. Szerintetek milyen ötlet?
– Rettenetes, Csabám! Egyszerűen katasztrofális! – fakadt ki Pálfalvai. – Civileket tegyünk ki életveszélynek?
– Megbocsáss, Tibor – vágott közbe Szakál ezredes –, de ezt már önmaguktól is megtették. Pusztán arról van szó, hogy így lenne hivatalos felhatalmazásuk. Részemről támogatom az ötletet!
– Nos, legyen, de csak és kizárólag önkéntes alapon. Ha vállalják, akkor a felelősség adott esetben nem minket terhel. Vagy legalábbis nem teljes mértékben – egyezett bele Pálfalvai ezredes.
– Ez a Magdika tényleg tud valamit! – vetette közbe Mészáros ezredes, majd lenyelte az egyik túrós pogácsa utolsó falatját.
– Vegyetek ti is! Kóstoljátok meg! Valóban isteni!
A három tiszt sorban egymás után tüntette el a túrós pogácsákat. Misi azonban csak maga elé meredve gondolkodott a teendőkön.
– Á, Kálmánka! Épp jókor hozza azt az üdítőt! Lassan végzünk a pogács... akarom mondani a megbeszéléssel – szólt Pálfalvai az épp visszaérkező Szekának. – Aztán lemegyünk a zárkába, kiengedjük ezt a Végrehajtót, s amíg mi itt részletesen kidolgozzuk a stratégiákat, addig maguk körbefutják a falut, és minden jó erőben lévő, hadra fogható férfiembernek szólnak, hogy este hétre legyenek a kisvendéglőben. Szemlét tartunk.
