A Pulacsek, avagy ihlet és tragédia
Elgondolkodva görnyedt az íróasztalon heverő üres papírlap fölé, kezében tétován billegett a golyóstoll. Baljával zilált hajába túrt, majd füstölgő cigarettájáért nyúlt és szívott belőle egy slukkot. Mélyen letüdőzte, miközben visszahelyezte a hamutartó szélére a lassan parázsló koporsószöget. Jobbja előrelendült, ahogyan eszébe villant egy ötlet, de a toll nem ért papírt.
– Nem jó – sóhajtotta, miközben kifújta a kékesszürke dohányfelhőt. Letette a tollat, felállt a nyikorgó karosszékből, megragadta az asztal bal oldalára helyezett borospoharat, és az ablak alatti bárszekrényhez lépve újabb adag vöröset töltött magának, de épphogy csak belenyalintott. A poharat visszatette az íróasztalra, majd fel-alá kezdett sétálni a kis dolgozószobában. Tekintete a polcokon sorakozó könyvekre tévedt, ötleteket keresve, ám nem jött a várva várt ihlet. Pedig érezte, hogy most tudna írni, most igazán menne neki, de egyetlen árva ötlet sem jutott az eszébe.
Pulacsek Zoárd, avagy polgári nevén Kis Ernő, a helyi általános iskolában tanított magyar nyelvtant és irodalmat. A harmincas évei elején járt, szerette a munkáját, és rajongott az irodalomért. Kézenfekvő volt tehát, hogy ne csak tanítsa, hanem művelje is a magyar nyelvet. Számtalan novellát, verset, kisregényt vetett már papírra, ezek egyike-másika meg is jelent időnként egy-egy irodalmi magazinban, folyóiratban, ami ugyan örömmel töltötte el, de komolyabb sikereket mégsem hozott számára. Ez azonban nem szegte kedvét, így három és fél regényt is összehozott már, igaz, eddig csak az asztalfióknak.
Néhány éve fedezte fel az internet adta lehetőségeket, és az iskolai hálózaton keresztül rendszeresen publikálta írásait Pulacsek Zoárd álnéven, több netes irodalmi fórumon. A választott álneve egyébként apai nagybátyjától, bizonyos özv. Pulacsek Sándortól származik, aki mára mellesleg nyugdíjas és alkoholfüggő. Kapott persze hideget, meleget az így közzétett alkotásaira, de már ezt is előrelépésnek tekintette. Nem mellesleg azt remélte, hogy felfedezi valamelyik kiadó. Azonban ez eddig nem következett be, viszont néhány nyomtatott antológiában, amiket a fenti netes közösségek adtak ki, napvilágot láttak újabb írásai, és már ezt is a siker egy-egy újabb lépcsőjének tekintette.
Ám most úgy tűnt, kifogyott az ötletekből. Lemondóan sóhajtott egyet, majd egy utolsót szívott a cigijéből, és elnyomta. Felhajtotta a pohár bort, majd lekapcsolta az asztali lámpát, és az ajtó felé indult. Azonban, mielőtt egyet is léphetett volna, a szeme sarkából éles fényre lett figyelmes. Az ablak felé fordult, majd közelebb lépett, hogy a nem mindennapi látvány részese lehessen. Elképzelése sem volt arról, hogy az Új Barázda Zrt. telepének irányába tartó, imbolygó, lángoló tűzgömb honnan érkezett – már persze azon kívül, hogy fentről –, és egyáltalán, hogy került Simagöröngyös légterébe, no és hogy tulajdonképpen mi is az. Szinte megbűvölten nézte, ahogyan a lángoló valami eltűnik a házak teteje mögött, majd nem sokkal később narancsszínű fény borítja be a horizontot, majd füst és lángok csapnak fel. Néhány másodperccel később megérkezett a hang is, egy nagy robbanást jelezve. Ez magához térítette kissé, és hirtelen villámcsapásként érte a felismerés: ez az esemény teheti őt világhíres, elismert íróvá. Karórájára pillantott, konstatálta, hogy három perc múlva üt éjfélt az óra, illetve azt, hogy másnap szombat lesz. Ez azt jelentette, hogy minden mást félredobhat, és még frissiben utánajárhat ennek az ügynek, adatokat gyűjthet, szemtanúkkal beszélhet, aztán az egészből írhat egy remek akcióregényt.
Felkapta az íróasztaláról diktafonját, a biztonság kedvéért magához vette régi, jól bevált jegyzettömbjét és két golyóstollat, majd az előszobába trappolt, ahol sietve felhúzta kopottas, barna bőrcipőjét, felkapott egy pulóvert, magára kanyarintotta hosszú, őszi ballonkabátját, fejébe nyomta kalapját, s már csukta is be maga mögött a bejárati ajtót. Kitolta kerékpárját a melléképületből, kissé kapkodva és ügyetlenkedve kiment a kertkapun, majd a biciklire pattanva, egyik kézzel a diktafont, másikkal a kormányt fogva, belekezdett a hangjegyzet készítésébe.
„Pulacsek Zoárd, Simagöröngyös, 2011. október 7., éjfél körül. Éjfél előtt három perccel egy lángoló, gömbölyű tárgy zuhant le valahol a simagöröngyösi Új Barázda Zrt. telepére, melynek következtében füst és lángok csaptak fel. Egyelőre nem lehet tudni, hogy mi volt a tárgy... Basszameg! Fényképezőgép!”
Izomból beletaposott a kerékpár fékjébe, hogy az kifarolt a poros aszfalton; alig tudta megtartani az egyensúlyát, hogy fel ne boruljon. Megfordult, visszatekert a házhoz, a biciklit „röptében” a kerítés mellé támasztotta, és berohant a nappaliba. A szekrény egyik fiókjából elővette a nemrég vásárolt digitális fényképezőgépét. Leellenőrizte a benne lévő elemeket: bekapcsolta a kamerát, a kijelzőn a töltöttség a maximumot mutatta, így gyorsan ki is kapcsolta a fényképezőgépet. Azért a biztonság kedvéért egy másik fiókból kabátja belső zsebébe tett egy bontatlan csomag ceruzaelemet. Mindezzel végezve visszaszáguldott a kerékpárjához, majd ismét útra kelt, és folytatta a hangjegyzetet.
„Úgy három perccel később az előző időponthoz képest. Tehát egyelőre nem lehet tudni, mi zuhant le, és azt sem, pontosan hova, illetve hogy a tárgy maga robbant-e fel, vagy olyan helyre csapódott ami...”
Ismét beletaposott a fékbe. Rémült tekintettel nézett maga elé, a félhomályos utcára, s a távolabb vörösen izzó horizontra.
„Ha a vegyianyag-raktárba zúgott bele ez a dolog, akkor... akkor ott ki tudja, miféle mérgező cuccok kerülhettek a levegőbe. Mi van, ha odamegyek, aztán... A fenébe! Mindegy! Ezt a kockázatot vállalni kell a siker érdekében! Ja, egyébként vettem magamhoz fényképezőgépet, hogy az eseményeket jól dokumentáljam.”
Beletaposott a pedálba, a lánc megfeszült, a kerekek lajhár módjára voltak csak hajlandók megmozdulni, de végül elindult, s egyre növekvő sebességgel tekert tova. Úgy gondolta, az egyenes út a legrövidebb, ezért a település főutcáját irányozta be elsőként, hogy aztán azon végigszáguldva minél hamarabb a helyszínen legyen. Ez a döntése azonban utólag nem bizonyult valami jónak. Azt látta ugyanis, hogy a templom parókiájának udvaráról Bernátatya hajt ki nagy sebességgel – felbőgetve ezáltal régi, fekete Mercijének motorját. „Visszakettőpadlógáz” – ugrott be neki hirtelen, ám a teste gyorsabban reagált az eseményre, mint az agya, így félrerántotta a kerékpár kormányát, hogy a vészfékező plébános el ne csapja. A gépjárműből tompa kiáltozás hallatszott, s gyanította, Bernátatya nem épp keresztényi módon nyilvánult meg, ami csak akkor volt jellemző rá, amikor kissé többet ivott a miseborból a kelleténél, vagy valami komoly baj történt. Feltételezte, hogy az éjszaka közepén ez utóbbiról lehet szó, mi több, eszébe jutott, hogy ez összefüggésben lehet azzal az eseménnyel, amelynek hatására ő is felkerekedett.
„Kábé éjfél után nyolc perccel. Úgy tűnik, mások is észlelték a különös, lángoló tárgy érkezését. Legalábbis több mint valószínű, hogy Bernátatya is emiatt igyekezett valahová eme késői órán.”
A helyszínhez közeledve egyre komolyabbnak tűnt a helyzet. Már a falu végéről jól látta, hová csapódott be, s milyen kárt okozott a lángoló égi objektum. Le is fékezte, majd letámasztotta kerékpárját egy útszéli magányos akácfához, s a fényképezőgépével több felvételt is készített. Közben eszébe jutott, hogy a készülék videót is tud rögzíteni, így egy rövid mozgóképet is felvett. Közben a csuklóján lógó diktafonba kommentálta a látottakat.
„Itt vagyok a falu határában. Úgy tizenkét perccel múlhatott éjfél. Épp fényképeket készítek az eseményről. Már innen is jól látszik, hogy rettenetes pusztítást végzett az a lezuhanó dolog az Új Barázda Zrt. telephelyén. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem az irodaépületekre, vagy az állatok közé esett ez a lángoló objektum. Bár lehet, annál nagyobb szerencsétlenség, hogy a vegyianyag-raktárat zúzta le. Még szerencse, hogy évek óta nem őrzik éjjel a területet, különben még valaki megsérült volna. Jut is eszembe, értesíteni kellett volna a hatóságokat. Hát, most már mindegy! Hátha valaki más jelezte nekik, mi történt.”
Alig fejezte be a dokumentáció ezen fázisát, s tette el a fényképezőgépét, szirénázást hallott a háta mögül. Épp odalépett a kerékpárjához, hogy továbbinduljon, amikor észlelte, hogy Misi és Szeka robognak el mellette nagy sebességgel szolgálati Nivájukon. Ilyetén módon megnyugodott, hogy valaki mégis szólt az illetékeseknek, majd a nyeregbe pattanva a rend szolgái után eredt. Mire a konkrét helyszínre ért, a rend éber őrei már a felcsapó lángok okozta füstgomolyag szélén álltak, s némileg krahácsolva kommentálták a történteket.
– Te Misi! Ez nagyon beütött.
– Ez be.
– A raktárból alig maradt valami.
– Nagyon úgy fest.
– Talán nem kellene itt ácsorognunk.
– Meglehet. Teli volt vegyszerrel az épület.
– Ja, most meg... Nézd, Misi! Az egy...
– Az bazmeg az. Egy műhold. Ráadásul nem is mai darab.
– Na ja. Mióta is nem használnak már szputnyikot?
– Tudja a fene. No, jobb lesz, ha arrébb megyünk, biztosítjuk a helyszínt, hogy a lakosság ne menjen közel.
– Remélem, a tűzoltók gyorsan ideérnek.
– Úgy érted, a katasztrófavédelem.
– Mindegy! A lényeg, hogy remélem, sietnek. Nem kellene ennél nagyobb baj.
Misi és Szeka hátrált néhány lépést, majd megfordultak, s néhány centi híján épphogy nem ütköztek bele a „Pulacsekbe”, aki diktafonjával a csuklóján hevesen fényképezett.
– Hát maga? – szegezte neki a kérdést Misi.
– Bocsánat, biztos úr, csak dokumentálom a történéseket. Láttam az ablakból azt a zuhanó valamit, meg hogy ide csapódott be. Aztán gondoltam, megnézem mi is az, hátha... – Ernő hirtelen abbahagyta gondolatmenetének kifejtését. „Hű, majdnem kikotyogtam, hogy ebből írom majd Simagöröngyös első besztzellerét, vagy hogyhíjják. Még a végén ellopnák az ötletem.” – gondolta.
– Ez nem is rossz ötlet, Misi! – gondolkodott el Szeka. – Bár nem biztos, hogy ezt civileknek kellene csinálni. Visszamegyek az őrsre és hozom a kamerát.
– Rendben van, kolléga, csak igyekezzen! Én meg addig eltávolítom a bámészkodókat az ojjektum környékéről, és biztosítom a területet. Hallja, „Pulacsek”, indulás!
Más megoldást nem látván maga előtt, Ernő inkább szót fogadott a rend őrének, megfordította kerékpárját, majd a kijárat felé indult. Persze tervét, hogy ebből remek akcióregényt ír, nem adta fel, és úgy döntött, hogy a további információszerzés érdekében a temető felől közelíti meg a helyszínt. Így hát a kapuban elköszönt a falu biztonságáért felelős hivatalos személyektől, majd úgy tett, mintha hazafelé indulna. Azonban a falu határában, az első utcán a temető felé kanyarodott. Amikor odaért a főbejárathoz, ami mellett Gábor bácsi és Berta asszony lakott – mivel ők voltak a temetőcsőszök –, eszébe jutott, hogy nem feltétlenül itt kellene behatolnia az éjszaka közepén őseik nyughelyére. A hátsó bejárat azonban messze volt, így úgy döntött, a főbejárattól kissé balra, a kerítés melletti bokrokban elrejtheti kerékpárját, és nem sokkal arrébb be is tud mászni.
Miközben átvergődött a kerítésen, eszébe jutott, hogy a nagy rohanásban nem hozott magával zseblámpát. Ám a túloldalra megérkezvén konstatálta, hogy ez nem is olyan nagy probléma, hiszen a lángoló raktár fényeit remekül szétszórja a körülötte lévő, zöldes színben játszó, a talaj fölött gomolygó füst, amelyet az enyhe éjszakai légmozgás lassan a temető felé terel. Ernő elgyönyörködött a látványban, szinte el is feledkezett arról, miért jött ide. Aztán, ahogy a sírok közt botorkált a megboldogult vegyi raktár irányába, hirtelen leesett neki, s ismét elővette és elindította a diktafonját, majd a fényképezőgépével rövid videofelvételt készített.
„Harmincöt perccel múlt éjfél. A szerencsétlenség innen, a temetőből is jól látható. Talán még jobban is, mint a faluból. A raktár épülete szinte teljes mértékben megsemmisült a rázuhanó műholdtól, amire a rendőrök azt mondták, hogy egy orosz szputnyik, majd az azt követő robbanástól. Jelenleg sűrű füst szivárog a helyszínről, amelyet zöldes színben világít meg a lángoló épületmaradvány. A légmozgás nem mondható nagynak, alig fújdogál a szél, azonban, és talán szerencsére, a füstöt a temető felé, és nem a falu irányába viszi. Hamarosan elérem a füstgomoly végét, vagy ha úgy tetszik, elejét. No, ez érdekes! Úgy tűnik, nem is a lángok világítják meg a füstöt, hanem a füst maga bocsát ki zöldes fényt. Mi a fene lehetett abban a műholdban? Vagy a raktárban? Bár az is lehet, hogy a két dolog elegye miatt van. Remélem, nem sugárfertőzött ez az izé.”
Ernő elrakta a fényképezőgépet, majd leguggolt az egyik sír mellett, hogy jobban szemügyre vegye a füstöt. Érezte ő, hogy nem kellene, de hát a kíváncsiság általában felülkerekedett a józan eszén. Kezét a füstbe mártva úgy érezte, mintha valami hideg és folyékony dologba nyúlt volna, ám mikor kivette, látta, hogy az mégis száraz maradt. Elgondolkodni azonban ezen a furcsa jelenségen már nem tudott, ugyanis megütötte fülét a harsogó szirénaszó, s felpillantva látta, hogy megérkeztek a helyszínre a tűzoltók. Gyorsan a kerítéshez futott, hogy minél közelebbről tudja dokumentálni az eseményeket, és fényképezőgépével sorozatképeket készített. A tűzoltók vegyvédelmi ruhát öltöttek, majd megragadták a fecskendőiket és a lángok közé irányított vízsugarakkal próbálták menteni a menthetőt. Ám egyszer csak a műhold maradványai szikrákat kezdtek szórni, így a tűzoltók leálltak a vízzel való oltással. Szerencsére a tűz nagy része már kihunyt, így közelebb tudtak menni, hogy az elektromos szerkezetek körüli lángokat porral oltsák el. Eközben egy másik csoport az átforrósodott, de még épségben lévő veszélyes anyagokat vitte minél távolabb a helyszíntől. Ernőnek csak ekkor tűnt fel, hogy időközben megérkezett Sápsepesy igazgató úr is, aki letaglózva nézte a történéseket. Órájára pillantva megállapította, hogy a tűzoltók már jó negyvenöt perce küzdenek a lángokkal, amik hol itt, hol ott bukkannak fel újra. Szerencsére elég óvatosak voltak, így személyi sérülés eleddig nem történt. Végül úgy döntöttek, hogy a még mindig forró, gőzölgő helyszínt tovább hűtik, így több irányból is hideg vízpárát fúvattak rá.
Ernő úgy érezte, nagyjából mindent látott, s most már csak egy épkézláb történetvázat kell ebből az egészből összeraknia, amiből komolyabb vázlatot, majd szinopszist tud készíteni, hogy megfelelő alapokra helyezze a regény történetét. Ezzel párhuzamosan, valamint utólag is megkeresheti a szemtanúkat, hogy színesítse, kibővítse az alapötletet. Elrakta hát a fényképezőgépét, a diktafonját, majd megfordult, hogy visszainduljon a kerékpárjához. Ám alig, hogy ezt megcselekedte, úgy érezte, megáll benne az ütő. A fordulás után ugyanis szembe találta magát Károly bácsival. Első ijedtségét leküzdve azonban sikerült megszólalnia.
– Jó estét, Károly bácsi! Mit keres itt éjnek évadján, amikor magának...
Ernőt kirázta a hideg, amikor tudatosult benne, hogy Károly bácsinak az egyik sírban kéne örök álmát aludnia, hiszen alig pár napja temették, miután a falu határában lévő kis patakban találtak rá, arccal lefelé. Melegséget érzett a combján, s ez a jóleső melegség lassan lecsordogált egész a bokájáig. Ám ettől még nem tudott megmozdulni, pedig igazán szeretett volna mihamarabb otthon lenni, nem pedig a néhai Károly bácsi üveges szemét bámulni alig néhány centiről.
– Hörr! – szólalt meg az öreg.
– Magának is! – préselte ki Ernő az ajkai között.
– Hörrhörr! – kontrázott Károly bá’.
– Úgy gondolja? – próbált Ernő kommunikálni.
Az öreg szájához emelte a kezét, mintha inna.
– Á, szóval szomjas? – kérdezte Ernő.
– Hörr! Hörhörr! – válaszolt Károly bácsi.
– Akkor gyűjjék kend, oszt igyunk egy felest a kocsmába’, erre a nagy ijedtségre! – ajánlotta Ernő.
– Hööőőőrrrr! – közölte rosszallóan az öreg, miközben megragadta Ernő vállát.
– Naná, hogy a vendégem! – mondta Ernő határozottan.
– Hörr! – helyeselt a néhai, majd kérdő tekintettel meredt Ernőre.
– Már mehetünk is! – szólalt meg, s óvatosan eloldalazott az öreg mellé, hogy elinduljon. Ám alig lépett kettőt, ismét vállán érezte Károly bá’ kezét. Félve hátra tekintett.
– Hőőörrr! – szólalt meg az öreg, majd furán elszíneződött ajkait vicsorra húzva csattogtatni kezdte a fogait.
– Azt mondja, hogy éhes is? – kérdezte Ernő őszinte érdeklődéssel. – Semmi gond, kérjen, amit csak akar!
– Hrrrmmm! – mormogta az elhunyt, mintha azt akarná ezzel kifejezni, hogy kedves ember ez az Ernő.
– No jöjjön, öreg, jobb lesz, ha...
Ernő azonban csak eddig jutott mondandójában, ugyanis Károly bácsi a nyakába mélyesztette megmaradt fogait, egy jó darabot kitépett belőle, majd jó ízűen rágcsálni kezdte. Ernő ösztönösen a sebre szorította tenyerét, miközben értetlenül bámult az öregre.
– Nem erről volt szó, Károly bá’! – nyögte.
Az öreg csak elégedetten mormogott, és mikor az utolsó mócsingot is lenyelte, ismét megragadta Ernőt. Ám ekkor már a Pulacsek sem volt rest, dolgozott benne az életösztön, így kitépte magát Károly bácsi kezei közül, majd rohanvást nekiiramodott az első síremléknek. Persze nem egészen így tervezte a menekülést. A galambokkal díszített sírkövön átbucskázva egy márvánnyal fedett sírhelyre érkezett, és kissé elhomályosult előtte a világ. Megpróbált az érkezés utáni furcsa, kitekert testhelyzetből lábra kecmeregni, ám végtagjai valamiért nem voltak hajlandók engedelmeskedni. Arra még emlékezett, hogy Károly bácsi sietett a segítségére, aki megpróbálta lerángatni a sírról a lábánál fogva, majd teljesen elhomályosodott a kép.
* * *
Amikor magához tért, az első, amit felfedezett, hogy hajnali világosság ragyogja be a tájat. Egy sírkőnek támaszkodva ült, gondolatai zavarosak voltak. Elővette diktafonját, és megpróbálta rámondani a legutóbbi emlékeit, mivel úgy gondolta, ez érdekes része lehetne a regényének, ám szavak helyett csak valami fura morgás és hörgésféle jött ki a torkán. No de semmi baj, hiszen ezért hozta a jegyzettömbjét és a golyóstollakat. Elő is vette, majd gondos kézmozdulatokkal írni kezdett.
* * *
Részlet a rendőrségi jelentésből.
„A néhai Kis Ernőt a simagöröngyösi köztemetőben találtuk meg, Ötvös László sírján ücsörögve. Állapotát a mentős kollégák ránézésre is katasztrofálisnak találták; itt nem részletezzük, az megtalálható az általuk írt jelentésben. Sajnálatos módon ő is átváltozott, de csak akkor kezdett agresszívan viselkedni, amikor megpróbáltuk elvenni tőle a kezében szorongatott golyóstollat és az ákombákomokkal telefirkált jegyzettömböt. Mihelyst felhagytunk ezen próbálkozásunkkal, megnyugodott, és probléma nélkül el tudtuk támogatni a mentőautóig. Eközben úgy tűnt, mintha kommunikálni próbálna velünk, mivel különböző morgásokat, hörgéseket hallatott, amelyek hangsúlyozása kérdéseknek hatott. A főparancsnokság kérésére a mentőt elkísértük a taszári bázisra, ahol a fent nevezett alanyt további vizsgálatoknak vetik alá, s addig is néhány napos őrizetet kell foganatosítani. A kezében fogott dolgokat csak a bázison sikerült tőle kikönyörögni, amikor az ottani személyzet felajánlott neki egy laptopot, ám a jegyzettömböt akkor sem engedte távolabb annál, minthogy a laptop előtt ülve bármikor elérje. Ha messzebbre akarták vinni, ismét agresszívvá vált, kiabálni kezdett. Megfigyeltük, hogy az alany képes volt elmélyedni a jegyzettömb lapozgatásában, valamint a számítógép billentyűzetének nyomogatásában. Az egyik orvos később beüzemelte a laptopot, és elindított rajta egy szövegszerkesztő programot, aminek az alany láthatólag nagyon örült. Ennek részben hangot adott, részben pedig barátságosan megveregette az orvos vállát. A szövegszerkesztőbe írt szöveg ugyan értelmetlen volt, ám az alany elővett egy diktafont és egy digitális fényképezőgépet is ruhájának zsebeiből. A diktafonnal láthatólag jól elboldogult, így a rögzített hangfelvételek alapján megértettük, miért és miként került a helyszínre. A fényképezőgépet azonban nem tudta „beleilleszteni” a számítógépbe, ezért az egyik orvos segített neki, és így a fotó- illetve videóanyagokhoz is hozzáfértünk. Nem sokkal ezután érkezett a parancs, hogy térjünk vissza a szolgálati helyünkre, így az alanyt hivatalosan átadtuk a bázis parancsnokságának.”
* * *
Ernő gondolataiba mélyedve ücsörgött az orvosoktól kapott laptop előtt. Keze a jegyzettömbjén nyugodott. Egyszer csak nagy sebességgel gépelni kezdett, majd hirtelen abbahagyta. Felhördült. Úgy érezte, nagy fába vágta a fejszéjét ezzel a történettel. Valahogy nem akart összeállni a dolog. Aztán lenyugodott. Végül is van ideje, nem sürgeti senki. Ráadásul egy remekművet ír, amihez pedig idő kell. Nem sokat foglalkozott a körülötte folyó történésekkel és emberekkel. Végül csak megértette velük, hogy hagyják békén a jegyzettömbjét, mert abból írja majd meg élete fő művét. Ha egyszer végre összeáll a fejében az események láncolata...
