Szomjúság
Tombol a nyár, melegét leterítve ma bőszen a tájra,
tikkatag állnak a fák, levelüknek a tánca se lebben,
szomjas a föld, repedezve a kérge ezerfele várja
ég fele nézve a hűs özönét az esőnek erősen.
Kókad a kertben a rózsa, lehajlik a földig az ága,
szél uraság se vitézkedik errefelé, nagyon álmos,
lusta ma fújni az enyhet a tikkadozó gabonára,
árad a Nap tüze, éget, a nyelve a föld fele nyaldos.
Ámde amarra az ég besötétlik, a fellegeken már
cikkan a fény, azután beledörren a csendbe a villám,
és a világ kebelét kitakarva az égre, mohón vár,
s hullani kezd az eső szaporázva, a szomjait oltván.
