A torony
Gyermekkorom legszebb emlékei azokból az időkből valók, amikor nyaranta minden második héten mentünk nővéremmel a nagyszüleimhez. Csodálatos hetek voltak. Emlékszem, a kis cserépkályha mellet nagyapa mindig mesélt a toronyról, amiből telente nagyon meleg szokott áradni. Abban az időben az életkoromhoz mérten, midőn nyolc-tíz éves lehettem, nem értettem mi van abban a nagyapa által nagy beleéléssel mesélt kőrengetegben. Nekem akkor még csak az volt. A sok mese közül a torony volt számomra a legérdekesebb. Volt benne valami titokzatos. Mindig azt mondta:
– Drága kis unokám a torony már ezer meg ezer éve áll, és az emberek építették, de nem ám kövekből meg téglákból!
Én mindig megkérdeztem:
– Akkor miből nagyapa?
– Abból kisfiam, amire az embereknek nagy szüksége volt és most is van. Akaratból. Majd ahogy te is nősz, te is meg fogod tanulni a torony lényegét. Oda, hogy bejuss, sokat kell még tanulnod, és az élet színterén bizonyítanod, mert a kapu csak azok számára nyílik ki, akik őszintén hisznek, és leküzdenek minden, az életben eléjük gördülő akadályt.
Ezekre a szavakra és időkre most visszagondolva nagyapának igaza volt. Ahogy egyre idősödtem és felnőtté váltam, megértettem a torony lényegét. Családos emberként megértettem azt, amit gyermekként még csak homályos ködfátyolként tettem magamévá gyermeki énem büszkeségével. Az életben nem mindig maradhatunk bent, valamikor kitaszít bennünket egy adott helyzet, és utána kell megmutatnunk, hogy igenis alkalmasak vagyunk a benti életre. A gyermekként kőrengetegnek hitt tornyot az élet építette, és telis-tele van változó érzelmekkel. Most már tudom. Szeretet, hol gyűlölet kövezi a bent lakó emberek útját.
Amióta megismertem a feleségem, úgy érzem, hogy kiegyensúlyozott az életem, a két gyermek akikkel megajándékozott, Noel és Bálint tették teljessé és örökéletűvé emlékemet a torony falain belül. Ha én már nem leszek, bizton tudom, hogy a véreim tovább viszik majd az én akaratom, és ők is egyszer majd bejutnak a toronyba, ahogy, egykor én tettem. Addig még sok idő fog eltelni és az ő éveik egyre csak nőnek majd ahogy az enyémek fogynak, de a torony várni fogja őket. Addig is, nekem, Veronikának kell őket a helyes irányba terelgetni, hogy jó emberek legyenek. Elevenek, mint anno én voltam, és egyben életrevalók is. Amikor hazaérek a munkából, ők a szoba közepén játszanak, és mintha várnák a mesét, amit egykor én hallottam, de eszembe jut, hogy ehhez ők még nagyon picik. Majd időben megtudják. Ők még csak maradjanak meg a saját gyermek és mesevilágukban, ahol minden olyan, amilyennek ők elképzelték. Ugyanezt kívánom nekik arra az időre is, amikor már felnőnek, és felelősségteljes emberként ismerik meg a torony világát. Én és Veronika ezért mindent megteszünk amíg lehet, legyenek csak gyermekek ebben a szörnyű, hazug és ostoba világban.
Leültem az asztalhoz ebédelni, de már lehet, hogy a vacsoraidő is eljött, és akkor halk léptek hallatszottak a hátam mögül a szoba felől. S egyszer csak ott voltak az én kis csimotáim körülöttem akik mindennél többet jelentenek számomra. Örülök, hogy az élet megajándékozott velük, és egy nagyszerű asszony adta ezt meg nekem, akit mindennél jobban szeretek. Míg ők ott voltak velem az asztal körül, Veronika a konyhában tevékenykedett, és készítette el a gyerekek által már nagyon várt desszertet, a vanília fagyit. Olyan gyorsan eltüntették, hogy mire én neki tudtam volna állni, ők már megköszönték az anyjuknak, és hangos megelégedésüket hozták a tudtunkra egy büfizés keretein belül. Veronikával egymásra néztünk ezt hallva, és elnevettük magunkat. Majd a gyerekek kacagtak azon amit csináltak.
Annak ellenére, hogy sokat dolgoztunk és a gyermekekkel való idő legtöbbje az volt, amikor elvittük vagy épp hazahoztuk őket az iskolából, ezeket az alkalmakat megpróbáltuk tartalmassá tenni vacsora és desszert utáni játékkal, amiket általában hangos nevetések kísértek. Akkor együtt volt a család és boldogok voltunk. Akkor nem gondoltam semmi olyanra, ami a későbbiekben jöhet, abban a pillanatban nem tartottam fontosnak.
Így ment ez éveken keresztül és a gyerekek nem vettek abból semmit észre, hogy megalapoztuk a jövőjüket a toronyban. Ahogy neveltük Noelt és Bálintot, egyre jobban érződött rajtuk, hogy méltó lakói lesznek nagyapám által annyit emlegetett toronynak. Bár én már rég felnőttem, de még mindig visszavágyom gyermekkorom problémamentes életébe, ahol nagyapám meséi keringenek, és egyiket a másik után mesélte megállás nélkül. Mindig lehetett választani, és szerettem azt a világot. Néha eltűnődöm, miért nem maradhat mindenki gyermek. De aztán rájövök, hogy miért is nem. Azért mert akármilyen úton, de mindenki a toronyhoz fog elérni, és felnőtt korára a kapu előtt fog eldőlni, hogy bebocsátást nyer-e egy életre vagy sem. Úgy érzem, hogy nekünk szerencsénk van a gyerekekkel, akik lassacskán, de nődögélnek, és amire észbe kapunk, kirepülnek a családi fészekből. De remélem az még odébb van, és még sok hosszú éven át szükségük lesz rám. Én csak abban bízom, hogy ha ez egyszer megtörténik, emlékezni fognak a mesére a toronyról, és a dédnagyapjuk szelleme tovább él majd bennük az emlékek formájában, amit anno én hallottam.
Először, amikor én hallottam a torony meséjét nagyapától, sok kérdés keringett bennem gyermekkorom ellenére. Talán az egyik legérdekesebb számomra mindig az volt, hogy hogy is néz ki a torony. Nagyapa erre mindig azt mondta.
– Több száz emelet magas, és ha felérünk a tetejébe, pici apró manóknak tűnünk.
Amit mindig amikor elképzeltem, mosolyt csalt az arcomra.
– A külleme kövekből épült, mintha az élet viharai rakták volna egymásra azt a nagy kőrengeteget. Masszív, időtálló, mert a torony örök.
Ezeket mondta nagyapa a toronyról.
Noel hat éves lassan elballag az első, a világot játékosan megismertető helyről, ami az első olyan emlék lesz majd, aminek vége lesz. Az óvodának. Bálint már ezt megtette, és nagyon várta már az iskolát. Furcsamód, de mégis így van. Teljesen izgatott volt az új környezet miatt, és az új barátok szerzése miatt, amikor ő ezen átesett. Bálint könnyen barátkozó gyerek, nyitott az új dolgokra, és az iskola nagyon jó hatással volt rá. Szabályosan szívta magába évről évre a tudást, és ment egyre feljebb a rá szabott ranglétrán. Ahogy teltek múltak az évek a gyerekek egyre nagyobbak lettek, és rajtunk már látszódott az idő vasfoga, ami nyomot hagyott néhol megtört testünkön. Veronika hosszú szőke haja átváltozott hófehér hajzuhataggá, mint a Gyűrűk urában Fehér Gandalf hajkoronája. Eközben Noel és Bálint szép sorban vették az akadályokat, és lépdeltek az élet rögös útján, ahol mindig ott volt a mi kezünk kapaszkodónak, ha szükségük volt rá. Volt, hogy megbotlottak és akkor fel kellett őket segíteni. Ilyen volt például az is, amikor Noelnek volt egy nehezebb időszaka az iskolában. Nem volt rossz tanuló csak éppen nem úgy jöttek össze neki a dolgok, és velük együtt a felmérők eredményei sem, mint ahogy azt ő és mi is vártuk volna. Az akkori időben inkább jobban szeretett egyedül lenni, és minket is kizárt a környezetéből, és mivel Bálint volt az egyetlen bizalmasa abban az időben, mi is csak rajta keresztül tudtunk neki segíteni, mert Bálint elmondta, mi a baj, és a fiunk mellé álltunk. Noel megértette, hogy segíteni akarunk, és elfogadta azt. Noelnek az iskolában akadtak problémai a diáktársaival, ami visszavetette őt a tanulásban, és mivel mindig is nyitott volt felénk, de ebben az esetben zárkózott lett, nem tudott mit kezdeni a helyzettel, inkább magába zárkózott és csak a testvérét engedte magához közel.
– Nem tetszik nekem Noel viselkedése – kezdtem egyszer Veronikának egy beszélgetés alkalmával.
– Nekem sem. – Az arcán aggodalom tükröződött és tanácstalan volt.
– Van egy ötletem! – kezdtem bele mondandómba.
– S mi lenne az? – kérdezte Veronika kíváncsian.
– Nem tudom, hogy jó ötlet-e, de nekem ez jutott eszembe, és bízom benne, hogy segít. Mesélek neki a toronyról.
– Szerinted ez segít?
– Remélem! – válaszoltam önbizalommal telve.
Veronikának ez tetszett és tudom, hogy bízott bennem. A közeledésünket elfogadta, de azért még voltak neki el távolodásai tőlünk, ezért találtam ezt ki.
A szobaajtóban állva elgondolkodtam, hogy mit is fogok neki mondani. De vettem egy nagy levegőt, és apaként viselkedve felemelt fejjel nyitottam be, amikor az első kopogás után meghallottam a hangját. Ahogy beléptem a szobába, Noel ott ült a szekrény melletti széken, ahol az összehajtott ruhákat szokta tárolni, mielőtt betette volna a szekrénybe. Most a ruhák az ágyon helyezkedtek el szép katonás rendben, egymásra hajtogatva. Leültem az ágyra, és egy darabig csak csendben ültünk a szoba rejtekében. Egy darabig még csak ültünk, és egy idő után kezdett a csend kínossá válni, így hát belekezdtem.
– Tudom fiam, hogy vannak az életben nehéz időszakok, és azt is tudom, hogy most min mész keresztül, de szeretném, ha tudnád, hogy mi melletted vagyunk anyáddal, és a testvéred is fogja a kezed. Emlékszem, amikor én annyi idős voltam, mint te, engem is állandóan kikezdtek a középiskolai osztálytársak, csak azért mert én más voltam, mint a többi.
– Miben voltál más apa? ó
– Abban Noel, hogy amíg mások csak hülyeségnek vették az iskolát, én kőkeményen tanultam, és meg akartam, mutatni, hogy igenis képes vagyok elvégezni a legjobb eredménnyel, és a többiek fölé emelkedni az eredményekben.
– És sikerült?
– Azt hiszem, fiam, igen. De nem az számít, hogy az iskolában milyen eredménnyel végzel, persze a továbbtanulásnál beleszámít, de az, ami tényleg lényeges, az az, hogy amit tanítanak az iskolában, az a felületes dolgok egy része. Az igazi tanulás kint, a nagybetűs életben kezdődik, hogy milyen emberré is válsz az éveid során. Az iskola csak mindennek az alapját adja meg. S ahogy múltkor elmondtad nekünk, hogy az osztálytársaid bántanak, nem azt mondjuk anyáddal, hogy te is erőszakhoz folyamodj, persze ha kell, akkor nem kerülheted el, de először mindig gondolkodj mielőtt cselekszel. Az erőszak nem megoldás semmire. Az erőszak csak erőszakot szül.
– Mondd el ezt azoknak az iskolában lévő hülyéknek is, akik nem hagynak békén és nap nap után csak csesztetnek.
Az apját nagyon meglepték Noel ezen szavai, mert soha nem szokott így beszélni, de most nagyon érződött rajta a belső feszültség minden kínja, amit ilyen formán adott ki magából. Nem szóltam neki egy szót sem, inkább hagytam, hogy hadd mondja ki, ami benne van. Szerettem volna, hogy ha minden ugyanolyan jó lett volna, mint előtte, hogy ez kiderült. Csak a fiunknak akartunk jót. Bánatos szemmel, helyenként könnyektől áztatva nézett rám, és láttam a szemében, hogy segítséget remél, amit én a legjobb apai tudásom által remélem, meg tudtam neki adni. A könnyáztatta szemeiből azt olvastam ki, hogy nem akar abban az iskolában maradni az állandó bántások miatt, de az is ott motoszkált benne, hogy nem akar nekünk csalódást okozni. Így most én burkolóztam némaságba, de megfogtam a kezét, és magamhoz húztam, hogy érezze, bármi van, mi itt vagyunk mögötte, és segítünk. Éreztem az ölelésem után, hogy kezd megnyugodni és csak annyit mondott.
– Köszönöm apa!
A választ én is rövidre fogtam, mert éreztem, hogy itt most már nincsen olyan sok szóra szükség.
– Nincs mit fiam, mi itt vagyunk.
Ahogy az ajtó felé vettem az irányt, megemlítettem neki a tornyot, hogy az ahhoz vezető úton nagyon jól halad.
– Milyen torony apa?
– Ahova csak a testvéred és a hozzád hasonló emberek nyernek bebocsátást.
Tudtam, hogy sikerült megnyugtatnom, és az utolsó mondatom különösen jól esett neki. Majd ezután együtt lementünk a családhoz, és ismét egésznek éreztük a dolgok összességét. Újra mosoly költözött a ház ódon falai közé, és Noel is bátrabban, önbizalommal telve nézett szembe az iskolai gondok rengetegével.
Ahogy egyre több idő telt el, Noelen látszott az öröm, amikor készülődött az iskolába, de ami különösen más volt az eddigieknél, az az, hogy hazajövetelkor is vidám és élettel teli volt akkor is, amikor hazaért. Maga mögött hagyta a gondokat, és egy idő után csak a vidámság maradt az életében. Noelnek ez az iskolai probléma volt az ugródeszka a toronyba, hogy ezt le tudta győzni. Már tinédzser korában bejutott oda, ahova nekem csak felnőttként sikerült.
Az én próbám az volt, hogy családos emberként megálltam a helyem. A torony sok mindenre megtanítja az embert. A szeretetre, a megbecsülésre, és az egymás iránti tiszteletre, ami tulajdonságok igazi toronylakót faragnak az évek során az emberből.
Ez volt a torony meséje, ami egyben nagyapámé is, és azt hiszem, ezt a mesét soha nem fogom elfelejteni, mert én is toronylakó vagyok.
Írta: Németh Balázs
Sümeg 2023.
