Linktár

Karmazsin szirén

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/7 számában.

Megigazítottam csokornyakkendőmet a nagy rablás előtt.

– Hozhatok valamit, uram? – kérdezte a pultos.
– Egy whiskeyt, tisztán, három jéggel.

Rágyújtottam egy cigire, míg az ital megérkezett. Szükségem volt a nikotin maró érzetére és a nyirkos pohár érintésére az orvosom tanácsa ellenére is. Nem tudtam, és nem is akartam nemet mondani rájuk.

És megérkezett! A hájas MacArthur jött le az emeletről, aki úgy nézett ki, mintha lenyelt volna egy másik embert. Fehér öltönyében valami degeszre hízott galambra emlékeztetett.

– Az itala, uram – szólt a pultos, miközben csörrent a jégkockák jellegzetes hangja.

Beledobtam a csikket, majd megforgattam kezemben a poharat. Le sem vettem szememet MacArthurról, aki helyet foglalt az első asztalok egyikénél. Mindig időben érkezett Jane előadására, bizonyára ez jelenthette számára a nap fénypontját. Jane mesélte, hogy az ipse fülig belezúgott.

– Hölgyeim és uraim! – kezdte a konferanszié. – Most pedig következzen a mi gyönyörű kanárink, Jane Roux, hogy elkápráztassa önöket csodás énekével! Kérem, fogadják őt szeretettel!

A függöny felgördült, és előkerült életem szerelme háttal a zongorán, fejét lefelé lógatta. Szemét a közönségre függesztette, buja mellét felfelé tolta. A zongorista keze megkezdte virtuóz táncát, mialatt Jane felemelkedett ívbe feszített háttal. Hangja kristálytisztán csengett, és folyékony aranyként töltötte meg a termet. Elvarázsolt mindenkit, beleértve azt a rozmárt is ott elől.

Jane átsétált a színpadon. Lágyan ringatta csípőjét karmazsinvörös ruhájában, keblével elámította a férfiakat, és rápirított a nőkre. Alig észrevehetően biccentett felém jelzésként. Felhajtottam hamuval erősített italomat, majd lesiettem a lépcsőn a süllyesztett nézőtérre, és árnyékként suhantam az elalélt vendégek között. Kezemet MacArthur zsebébe süllyesztettem, és kiemeltem belőle irodája kulcsát. Észre sem vette, mert Jane hangja épp úgy megigézte, mint bárki mást a teremben. Önfeledten figyelték, ahogy a begyes vörösbegyem ontja magából a csodás hangokat, közben olyan kecsesen sétált a tűsarkúban, mint flamingó a folyóparton.

Nekiiramodtam a dagi irodája felé. Csak pár perc állt rendelkezésemre, hogy felnyissam a széfet, mert ha Jane a dalok végére ér, elveszti igézetét MacArthur fölött.

Kettesével szedtem a lépcsőket, és teljesen kifulladtam, mire felértem. Elővettem gyógyszeremet, és bekaptam két szemet a torkomat kaparó érzésre. Ilyenkor felderengtek az orvos szavai a pia és cigi mellőzéséről.

A zárba illesztettem a kulcsot, majd az ajtó nyikorogva tiltakozott. Nem értettem, egy magára valamit is adó üzletember hogyan viselheti el a nyikorgó sarkokat és azt a hatalmas kupit, ami bent fogadott. MacArthur nevére szóló szerződések és felszólítások halma fogadott. Gyanítottam, a gyémántnak jobb helye lenne a papírok alatt, mint a széfben, mert ott biztosan nem találná meg senki.

Jane azt mondta, a Mona Lisa hamisítvány mögött találom a páncélszekrényt. Leakasztottam a képet, és elégedetten nyugtáztam Jane igazát. Megtöröltem nyirkos tenyeremet, és fokról fokra tekertem a tárcsát a nálam lévő papír alapján, ami a Jane által megszerzett kombinációt sorolta.

A zár kattant, és a lélegzetem is elállt. Szénfekete doboz lapult a széfben, ami tökéletes kontrasztot nyújtott a benne lapuló drágakőnek. Nem mertem kinyitni, mert úgy éreztem, Jane-hez kell sietnem vele, azonnal!

Kirohantam az irodából, le a földszintre, és a tánctér szélére léptem. Felmutattam Afrodité könnyét; a reflektorok fénye megtört a gyémánton, és szivárványt vetett lábam elé. Jane, az én vörösbegyem sóhajtásnyi időre sem esett ki a ritmusból, miközben megajándékozott életem legszebb mosolyával.

Átsuhantam két elalélt pincér között, és távoztam a konyhán keresztül. Mélyen a zsebembe süllyesztettem a követ, majd kiléptem az udvarra. Arcomat a csepergő eső felé tartottam, és megkönnyebbültem a vállamról lezuhanó tehertől.

A magányos tölgyfa alá húzódtam, rágyújtottam, és olyan elégedettséggel szívtam a bagót, mint egy kiváló szeretkezést követően. Köhögés tört rám, amit két újabb tablettával csillapítottam. Jane hamarosan előbukkant az oldalajtón, magassarkú cipőjét könnyed topánra cserélte, vörös szatén ruháját ballonkabát alá rejtette.

– Tényleg megszerezted? – kérdezte izgatottan.

Bólintottam, mire nyakamba ugrott. Megcsókolt, és forróbban ölelt, mint tüzes kemence a benne rejlő kenyeret.

– Kezeket fel! – rivallt ránk az ajtót kicsapó MacArthur ír akcentussal, mire szétrebbentünk.

A dagi revolvert szorongatott kezében, és egyenesen ránk célzott. Jane elé húzódtam, hogy életem árán is védjem őt. Ha már meg kellett halnom, legjobb szerelmem védelmében elesni.

Angyali csilingelés járta át minden porcikámat. Elfeledtette aggodalmaimat, és végtelen boldogságot hozott lelkembe. Időtlennek éreztem, akár a lélek mélyén bujkáló vágyakat.

Amikor az ének elhalt, mintha hosszú álomból ébredtem volna. MacArthur még mindig előttem állt zavart arccal, Jane keze azonban eltűnt enyémből, és nem láttam őt sehol.

– Hová lett a nő?! Hol a gyémántom?! – görgette nehézkesen a szavakat MacArthur. Fegyverét összetörni készülő szívemre szegezte, mialatt üres zsebemben kotorásztam.

Jane átejtett! Ahogy az agyamat elborító rózsaszín köd felszállt, megértettem, csak azért kellettem neki, mert ő nem lehetett egyszerre két helyen: nem igézhette meg énekével a fehér bálnát, miközben betör az irodájába.

– Utoljára kérdezem: hol a nő?! – fröcsögte MacArthur nyomatékosabb akcentussal, és közelebb jött.

Hibát vétett. Kezem egy kobra sebességével csapott le, és ellenfelem hiába sütötte el a revolvert, kicsavartam kezéből. Hamar a földre nyomtam, így arccal lefelé a sárban már korántsem tűnt olyan nagyfiúnak. Lőfegyverét a tarkójához szorítottam, majd előhúztam zsebemből a jelvényemet, és elé lógattam.

– Látja ezt?! Látja?!

MacArthur a földre nyomta homlokát, és mélyet sóhajtott.

– Soroljam a jogait?! – Erősebben nyomtam neki a fegyvert, mire röhögni kezdett. – Most meg mit nevet?!
– Magát is átverte, ember! Bolondot csinált mindkettőnkből! – Szavai ostorcsapásként értek, de ő folytatta: – A nő pontosan tudta, hol tartom a gyémántot, igaz?! Tudta, hogyan jut hozzá, mert én elmeséltem neki! Meg akart igézni a hangjával, de nem sikerült! A gyenge akaratúakat tudja csak igába hajtani, én meg túl erős voltam neki! Maga azonban nem, és megszerezte neki! Mekkorát fog koppanni!

Nagyot röhögött a pofáját fodrozó sár ellenére, és amikor elmondta, miért, mindent megértettem. Az asztalon heverő jelzálog szerződések és felszólítások a Mona Lisa másolatával együtt körvonalazták nekem MacArthur, a pitiáner lebuj tulaj életstílusát.

– Az igazi Afrodité könnye sosem volt a birtokomban!