A Jazz és én, avagy találkozásom a királynő legizgalmasabb arcával
Ha azt kérdezem tőled, kedves olvasó, hogy melyik az a Queen lemez, amely abban az évben született mint jómagam, talán nem tudod rá a választ, hiszen honnan is ismerhetnél engem? Viszont ha úgy teszem fel a kérdést, hogy melyik az a Queen lemez, amelyet egy seregnyi meztelen biciklis lány promotált a Wembley Stadion körül kerékpározva, biztosra veszem, hogy rávágod: a Jazz című lemez az. Ó igen. Az ezerarcú Queen talán egyik legizgalmasabb lemeze, mely sok mindenben megelőzte a korát, és messze nem kapta meg azt az elismerést amely megillette volna. Ha viszont kedves olvasó, te kérdezed azt tőlem, hogy miért pont erről a lemezről értekezek, két pofonegyszerű válaszom van rá. Az első az amit már az elején említettem, hogy egyazon évben születtünk, a másik pedig az, hogy ez a kedvenc albumom a srácoktól. Egyébiránt a zenekarral való találkozásom nem ezen a lemezen keresztül történt, hanem a Kind Of Magic című korong volt az, amely a Queen szüzességem elvette, és amely album a nagybátyám frissen vásárolt lemezei között lapult a nyolcvanas években pár REM, INXS és The Who lemez között. Ekkor én még az EDDA, LGT és az Omega bűvöletében éltem, máshoz nemigen jutottam hozzá ugyanis gyerekként. Egy biztos, a zenekar és a zenéjük erősen meghatározta a zenéhez és a hangszerekhez való kötődésemet, és az alkotóvágyamat is. Na de maradjunk az albumnál.
Miért is szeretem ezt az albumot, miért is kedvenc? Mert összetett, mégis könnyed. Mert dallamos, mégis érzed a mögötte feszülő rockkereket. Emészthető, de egyben elgondolkodtató korong. A zenekarnak ez volt sorrendben a hetedik stúdióalbuma amely 1978. november 14-én jelent meg. Ekkorra a Queen már világhírű rockbandává nőtte ki magát. Az album célja az volt, hogy a korai bonyolultabb hangzásvilágú és szerkezetű dalaik után valami könnyedebbet tárjanak a világ elé úgy, hogy közben megtartják az akkorra kialakult, semmivel össze nem téveszthető Queen hangzásvilágot. Maga az album a kritikusok szemében nem aratott osztatlan sikert, mi több, rengeteg kritikával illették azt. Dave Marsh kritikája a Rolling Stone magazinban egyenesen fasisztának titulálta az együttest. Magát a nagylemezt és a dupla A-oldalas „Fat Bottomed Girls”/„Bicycle Race” kislemezt az akkoriban megbotránkoztatónak ható módon reklámozták: ötven mezítelenül kerékpározó nő részvételével versenyt rendeztek, lefilmezték és lefényképezték a versenyt, a filmet videoklipként, a képeket pedig a borítóba rejtett posztermellékletként használták fel (Az USA-ban mindkettőt cenzúrázták). Mindezek ellenére napjainkban sokkal enyhébben ítélik meg a kritikusok, sőt, egyesek az együttes egyik legjobb lemezének tartják. Akárcsak én.
A lemez felvételei 1978 júliusában kezdődtek, mely felvételeket a svájci Montreux városában, a Mountain Studiosban kezdték el, ám a felvételek egy pontjánál áttelepültek a franciaországi Nizza városa mellett található Super Bear stúdióba.
És akkor a lemezről:
A repertoárt a „Mustapha” című vicces és könnyed keleties dal nyitja, amely zeneileg összetettebb és komolyabb, mint amilyennek mutatja magát, s némi önreflexió is fellelhető benne, lévén bevándorló családból származik Freddie. És bár csak három perc az egész, mégis egy hatalmas zenei utazásra invitál ez a dal. Azt pedig sokan nem is sejtik, hogy a szöveg jelentős része egy minden értelmes gondolatot mellőző halandzsa. Abszolút Queen-es és zseniális húzás.
Ezt követi a „Fat Bottomed Girls”, amely dal erősen kezd a felvezető kórussal, ami mindig is lenyűgözött, hogy aztán tovább vigyen ezen az úton egy erősen ritmikus, dögös rocknótával. Semmi sallang, valódi aréna nóta.
A következő dal a „Jealousy”, amely egy könnyed zongorajátékkal indul, és mintha szitár hangját is fel lehetne benne lelni, pedig az egy akusztikus gitár, amelyet Brian zsenialitása hangolt szitárjátékká. Freddie hangja pedig szárnyal könnyedén és légiesen, mintha a dal szerves része lenne ő maga is. (Talán tényleg az is.)
A „Bicycle Race” egy nagyon szórakoztató dal. Mellőz minden komolyságot, mindezt vegyítve kórussal, kerékpárcsengettyűvel és egy lendületes gitárszólóval. Ez a dal egy zenei kísérlet a többrétegű megszólalásával és a Freddie-re oly jellemző dalszöveggel. Igazi örömzene.
Ezt követi a John Deacon által írt „If You Can’t Beat Them” című nóta. Ez talán az egyik abszolút kedvencem a lemezről. Lendületes, nincs túlbonyolítva mégis leköti az embert. A gitárszóló pedig nem tolakodó, belesimul a dallamokba. A dal olyan mint John Deacon maga: elutasít minden harsány mellékzöngét, mégis érzi az ember, hogy hatalmas tudás és lélek van mögötte.
A „Let Me Entertain You” a We Will Rock You mellett a hetvenes évek végi koncertek felvezető dala volt. May gitárjátéka intenzív, míg Taylor és Deacon ritmusszekciója erőteljes. Könnyednek ható de mégis súlyos és összetett rocknóta.
A „Dead On Time” May dala, súlyos riffek jellemzik és a gitárszóló is mintha egy másik világból köszönne ránk. Egy vérbeli és dögös rockperformansz amely rámutat, hogy bár az album erőteljesen kísérletező a srácok érzik még a rock ’n’ rollt.
A következő ismét egy Deacon dal, az „In Only Seven Days.” Deacon játszik benne elektromos és akusztikus gitáron is. A dal majdnem ballada, de inkább egy pop nóta. Ütemes, könnyed, kísérletező.
A „Dreamers Ball” régi Jazz és ragtime stílusú alkotásokra hajazó dal, amelyben Freddie hangja olyan mintha régebbi „old school” dalokat adna elő Queen köntösben. Erőteljesen kísérletező jellege miatt ezt a nótát picit már soknak tartották a korabeli kritikusok, pedig ennek az albumnak pont a kísérletező, határokat feszegető mivolta adja meg az esszenciáját.
Roger Taylor jegyzi a „Fun It” című dalt. Kicsit diszkós, kicsit funkys, Taylor több hangszeren is játszik, többek között elektromos dob is fellelhető a nótában. Bár Taylor munkásságát nagyon szeretem, ezt a dalt érzem talán a legkevésbé erősnek az albumon.
May jegyzi a „Leaving Home Ain’t Easy” című dalt. Kellemesen melankolikus, melyet jól kiegészít May hangja. Gyakorlatilag egy ballada, amely még pont elfér az albumon. Kissé töltelék dalnak hat, pedig nem az, remek kiegészítője a lemez koncepciójának.
El is érkezünk hát a korong talán legerősebb dalához: „Don’t Stop Me Now”. Freddie jegyzi ezt a dalt, és olyan a dal amilyen a szerzője. Ezer fokon ég, pörög, izzik, szinte felemészti önmagát. Három perc huszonkilenc másodperc tömény szenvedély. Freddie zongorajátéka és lendülete ennyi év után sem kopott meg, több mint 44 éve visz, magával akárhányszor meghallgatom.
Az albumon az utolsó szám a Roger által írt „More Of Thet Jazz”. Egy a Rogerre oly jellemző dobjáték vezeti fel, amelyhez a későbbiekben egy elég gyilkos gitár riff is párosul. Roger hangja a magasságokban szárnyal, és a dal vége felé a korong nótáiból egyfajta egyveleget idézzen meg a hallgató számára. Nem egy hétköznapi munka, de pont azért annyira szerethető.
És bizony az egész album sem egy hétköznapi munka, hiszen egy kicsit botrányos, egy kicsit szélsőséges, erőteljesen kísérletező, enyhén provokatív mégis ezerarcú profi munka. Akkor milyen is valójában? Olyan Queen-es.
Amennyiben pontoznom kéne, akkor egy tízes skálán kilenc pontot adnék. Ha megnézem, hogy a korong mikor született, akkor megértem a korabeli kritikusok fanyalgását, hiszen a négy srác a dalaival messze megelőzte a korát. Mostanra viszont azt gondolom, hogy elnyerte a lemez azt a fényét és azt az elismerést, amelyben mindig is tündökölnie kellett volna.
S, hogy mivel is zárhatnám ezt a lemezbemutató irományt? Csakis ezzel:
Hiányzol Freddie.
