Egy pillanat és elmúlik
A szobámban ültem az íróasztalomnál, és ahogy a legtöbb esetben mindig tettem, könyvet olvastam. Akkor épp John Steinbeck Egerek és emberek klasszikusát tartottam a legérdekesebbnek a könyvgyűjteményemből, ami ráébresztett arra, hogy az ember az életben mindig legyen kitartó, mert ha nem, akkor ebben a kegyetlen és otromba világban beszippantja a társadalom olyan rétege, amihez nem biztos, hogy tartozni szeretne.
Jó visszaemlékezni ezekre a dolgokra hisz már nem most volt ez az eset, de a könyv még most is nagy becsben van tartva. Azóta eltelt jó pár év. Ha emlékeim nem csalnak, azokban az időkben készültem úgymond a nagybetűs életre, és ez a könyv hatalmas segítség volt számomra. Mindmáig megvan az olvasás szeretete, és a kopott íróasztal is, ami a későbbi írói énem legkedvesebb bútordarabja lett a házamban, hisz ezen az asztalon született megannyi történet. Steinbeck műve és azon két ember emlékének és szeretetének fényes gyertyalángja, akiket nagyszüleimnek hívhattam, gyújtotta bennem az élet iránti szeretetet. Én is, mint mindenki más, volt úgy, hogy hibáztam, de a szüleim mellett a nagyanyám és nagyapám volt az, aki gyermekéveimet végigkísérte, és bár már felnőttem, megértettem, hogy a szülő az mindig más, mint a nagyszülő. A nagyszülő engedékenyebb. S bár már csak az emlékeimben élnek, és a fotókról néznek vissza rám, tudom, hogy a nagyszüleim most is kísérik az utamat. Büszke vagyok arra, hogy ők voltak a felmenőim.
Mindezt írtam egy évekkel korábbi interjúban, amit egy újság készített velem a „Mikre emlékeznek az írók legszívesebben” című interjúban. Ott még nem igazán hittem abban és talán magamban sem, hogy egyszer több könyves interjúalany lehetek bárkinek is, sem azt, hogy egyszer az emberek számára akár egyszer is alá fogom írni az általam írt könyvet. Számomra, fontosak azok az emberek, és azokért mindent megteszek, akik közel állnak hozzám, és akik őszinték, és az igazság oldalán harcolnak rendíthetetlen harcosként az élet színterén.
Így van ez manapság is, csak, ahogy idősödik az ember, egyre kevesebb családtagja marad az élők sorában, majd azokra hagyatkozik, akik körülveszik. Ilyen a feleségem és a gyerekek is. Szerencsésnek mondhatom magam, hisz a szüleim is még itt vannak velünk, és remélem, nagyon sokáig itt is lesznek.
A magány néha eltapos, és mint nagy fogú szörnyeteg, aki köpenyt visel, úgy közelít felém, rám borul, de egyszerűen nem tudom megmondani miért van ez az érzés a lelkemben. Talán a belső félelem próbál testet ölteni, hogy mindazt, amit felépítettem azzal, hogy hátrahagytam a múltam, egyszer elveszítem. Nem akarom. Hemingway egyszer azt mondta: az embert nem lehet legyőzni, csak elpusztítani. Azt hiszem, ez következne be, hogyha elveszíteném a mostani életem legjobban élvezett perceit, csak azt nem tudom, hogy melyik lenne a helyes megfogalmazás. Úgy érzem, hogy rám mindkettő igaz lenne.
Mikor Ferenc befejezte az elmélkedést, visszatért a valóságba, a lakásajtóhoz lépett, és a zsebéből kivette a slusszkulcsot, beült az autóba és elhajtott a legközelebbi benzinkúthoz, hogy megvegye a város legfinomabb hamburgerét, amit ott helyben szokott elfogyasztani. Az eladó lány mint mindig, most is készségesen mosolyogva szolgálta ki. De nagyon nem lehetett eldönteni miért mosolyog. Azért mert a munkájához tartozik, vagy azért, mert tetszett neki Ferenc, vagy épp azért, mert örült, és büszkének érezte magát, hogy egy író nála vette meg a hamburgerét, amit minden nap megtesz.
A városban kivételesen nagy forgalom volt és amikor Ferenc kikanyarodott a benzinkútról, hiányzott neki a békés, nyugodt, forgalommentes autózás, amit régen imádott, és egy kicsit kikapcsolta a mindennapok gondjai alól. Ilyenkor órákon keresztül csak autókázott hol a városban, hol azon kívül, majd amikor már elérkezett, hogy felkapcsolják az utcai világítást, akkor szokta hazafelé venni az irányt. Mindig a biztonságos közlekedés híve volt, és nem szerette a gyorshajtókat sem, így ő sem ment soha a megengedettnél többel. A család és a biztonság az első. Ez volt a mottója. Amikor hazaért a kocsikázásból, a felesége Emma éppen a konyhában tevékenykedett, főzte a gyerekeknek a vacsorát. Egy kis rakott krumplit dobott össze, amihez már majdnem minden a jénaiban is volt, a gyerekek pedig a szobájukban játszottak és tévéztek.
– Szia szívem! – Üdvözölte a feleségét Ferenc, aki épp a sütőtől fordult el, hogy puszit tudjon adni férjének.
– Szia. Na, kikocsikáztad magad?
– Igen – válaszolta Ferenc elégedettséggel a hangjában.
A gyerekek leszaladtak a lépcsőn, amikor meghallották apjuk hangját, és egy nagy öleléssel üdvözölték úgy, hogy majdnem feldöntötték örömükben. Eszter és Márk hét és kilenc évesek voltak de ebben a pillanatban, amikor az apjuk megérezte ölelésüket, mintha az életkoruknak a többszörösei lettek volna.
– Olyan erősek vagytok, mint a díjbirkózók – mondta a gyerekeknek majd ők hangosan felnevettek.
– Lassan vacsora – szólt ki Emma a konyha mélyéről.
– Rendben, anyu! – Hangzott az egyöntetű válasz a gyerekek szájából.
– Mossatok kezet és gyertek az asztalhoz! – utasította őket Ferenc, aki maga is az asztalhoz készülődött.
A vacsora elköltése után a gyerekeknek még meséltek, majd átmentek a saját szobájukba, és egyhamar őket is elnyomta az álom.
2. Fejezet – Remény
Az iskolában Ferencnek mindig az volt a fontos, hogy minél jobban bevágódjon a haveroknál, és a csajok előtt is menőnek tűnjön, ami be is jött, mert minden ujjára jutott volna egy, ahogy szokták ezt mondani. Mindez addig tartott, amíg meg nem ismerte Emmát, aki egy csapásra elvarázsolta akkor, amikor először látta őt az iskolában a szünetben, ahogy a barátnőivel beszélgetett az öreg gesztenyefa alatt. A fehér fodros szoknya, és a hozzátartozó kardigán összességében nagyon szép látványt nyújtott. Ahogy ott állt a gesztenyefa alatt, és a hajával játszott a tavaszi szellő, Ferenc elhatározta, ha törik, ha szakad, akkor is megszerzi, vagy ha nem is, de legalább megismeri a lányt. Az első beszélgetésükre nem is kellett sokat várni, még aznap, amikor ment haza a tanítás után, meglátta Emmát, hogy egyedül megy az utcán. Amikor utolérte, odalépett hozzá és megkérdezte.
– Szia, nem bánod, hogyha elkísérlek haza? Egy ilyen szép lány ne mászkáljon egyedül.
Emma meglepődött, de egyszeriben jól is esett neki a fiú kedvessége és így válaszolt.
– Nem bánom, de biztosíts róla, hogy nem csak egy behálózandó fruskának nézel engem is. Ismerem a híredet az iskolából – tette hozzá mosolyogva.
A fiú egy ideig szólni sem tudott, mert eddig nem találkozott olyan lánnyal, aki a nagy semmiből ennyire leoltotta volna. De tudta, hogy valahol igaza van a lánynak.
– Azoknak a lányoknak nem szoktam felajánlani, hogy hazakísérem őket. Ha érted, mire célzok.
– Értem én, Casanova!
A lány örömmel vette Ferenc közeledését, és amikor a házuk elé értek és elbúcsúztak, kicsit sajnálta is, hogy ilyen hamar hazaértek. Búcsúzóul annyit mondott Ferenc a lánynak.
– Örülök Emma, hogy veled tölthettem ezt a kis időt és hazakísérhettelek. Te más vagy mint a többi.
Ha eddig Emmában a félelem apró szikrája is fellobbant azzal kapcsolatban, hogy Ferenc csak ki akarja használni, most ezzel az utolsó két mondatával elhessegette ezeket a gondolatokat. Nem tudta hova tenni a fiú viselkedését, mert nem érezte magát különlegesnek, sem szépnek ahhoz, hogy az iskola vagánya utána teperjen. Pedig ez történt. De a női hiúságát büszkeséggel töltötte el, hogy ez mégis így van, és legbelül örült is neki.
Másnap ugyanúgy találkoztak az iskolában, és Emma mintha kérdőre akarná vonni Ferencet csak egykedvűen megkérdezte tőle.
– Mi van Juan már nem is érdekellek?
Ferenc nem értette ezt a komoly ábrázatot a lányon, és a kérdést sem, és visszakérdezett mint egy idétlen.
– Milyen Juan?
– Hát Don Juan! – nevetett fel hangosan Emma, s Ferencen láthatólag a megkönnyebbülés lett úrrá miután rájött, hogy a lány csak viccelt vele.
A következő napok délutánjait együtt töltötték, és Ferenc azt sem bánta, hogy a haverok nyaggatják, hogy miért nem lóg velük. Persze az elején még nem mondta el nekik, hogy egy lány miatt, mert az az önbecsülése megmaradt, hogy nem akarta azt, hogy kinevessék és gúnyolódjanak rajta egy lány miatt. De minél több időt töltöttek együtt, rájött, hogy már nem érdekli az sem, csak az, hogy Emmával lehessen, és hogy őt mosolyogni lássa. A lány ezt érezte és nagyon jól eső érzéssel töltötte el, hogy Ferenc más volt mint a többi. Az eddigi tapasztalatai, már amennyit a fiatalkora megengedett, mind azt vetítette előre, hogy mindenki olyan, amilyet eddig tapasztalt. De ahogy Ferencnek ő más volt, úgy neki is más volt a fiú. Egymás tudta nélkül, hogy még ilyenről nem is beszélgettek, valahol a lelkük mélyén fontosak lettek egymásnak, de ezt nem merték bevallani egymás előtt. Legalábbis egyelőre nem. Amikor együtt voltak, megszűnt a világ, és csak ők léteztek, kizártak minden külső tényezőt. Volt az iskolától nem messze egy domb, ahova a szerelmesek szoktak felmenni, és az is volt a neve, hogy a Szerelmesek dombja, s oda vitte fel Ferenc a lányt, és amikor Emma meglátta a helyet, amit eddig csak hallomásból ismert, meglepődött, hogy az iskola nagyágyúja őt hozta fel erre a helyre. Valahol nem akarta elhinni, de büszke volt magára, és azzal a gyönyörű zöld szemével nézett a fiúra, és meghitt mosolyt eresztett meg felé, megköszönve, hogy elhozta őt ide. Ferenc nem szólt semmit mert a hely beszélt inkább helyette, és minden az arcára volt írva. Az őszinte mély érzések, amiket a lány iránt táplál, de eddig nem merte őket elmondani, azért választotta ezt az utat, hogy bevallja, hogy is van Emmával. Lehet úgy is mondani, hogy a könnyebb utat választotta. Először tényleg a helyre hagyatkozott, majd egy kis idő múlva megszólalt, miközben közelebb húzta magához Emmát.
– Amit most mondani fogok, légy szíves ezért ne nevess ki. Nem vagyok a szavak embere legalábbis ezen a téren.
– Nem foglak! – ígérte meg a lány.
– Tudod, eddig nem találkoztam, és nem is hittem, hogy találkozni fogok hozzád hasonló lánnyal, de amióta téged megláttalak és megismertelek, teljesen más lett minden körülöttem. Nem érdekelnek a haverok, nem érdekelnek azok a fennhéjázó könnyű nőcskék, akik eddig körülvettek, mert rájöttem, hogy a személyedben egy teljesen más beállítottságú és igényű lányt ismertem, és ismerhetek meg, ami nekem nagyon tetszik. S itt nem csak a külső tulajdonságaidra gondolok, hanem inkább a belsőre. Mert amit eddig kevésbé vettem komolyan, nálad rájöttem, hogy az ember igazi értéke belülről fakad.
– Nekem ilyet még senki nem mondott. – Hatódott könnyekig a lány, majd gyengéden megfogta a fiú kezét, tudtára adva ezzel, hogy nagyra becsüli az őszinteségét.
Tagadhatatlan, hogy jól estek neki a fiú szavai, de csak akkor hitte őket el igazán, amikor már több napja egyfolytában kereste Ferenc, és ugyanazzal a csodálattal nézett rá, mint először, amikor bevallotta neki, hogy is van vele. Ezután együtt töltötték minden idejüket, és ahogy Ferenc ígérte, hátrahagyta azokat a barátokat, akik miatt az iskola nagymenője címet simán neki ítélhették volna. Többé már nem érdekelte, és csak a lánnyal való idő érdekelte, ami mindennél többet jelentett neki. Az iskolában is együtt jelentek meg, amit a többi diák, de főleg azok, akik Ferenc oldalán díszelegtek, rossz szemmel nézték, de egy idő után megszokták, és beletörődtek, hogy elveszítették a bandavezérüket. Ferenc kihasználta az alkalmat, és kézen fogta a reményt Emma személyében, hogy ő is lehet boldog, és nem bánta, hogy maga mögött hagyta az eddigi társaságát.
3. Fejezet – Boldog házasság
Az iskolás évek óta lassan harminc év eltelt, és a gyerekek is szépen cseperedtek. Büszkék lehettek a gyermekeikre, mert kitűnő tanulók voltak, és mindig az osztály élén jeleskedtek mindenféle iskolai rendezvényen. Ferenc mindig azt mondta, hogy az anyjukra ütöttek ezek a gyerekek és ilyenkor Emma egy gyengéd mosolyt eresztett meg a férje felé.
Akkor volt a legboldogabb Emma, amikor egy nap Ferenc hazaért a munkából, mosoly volt az arcán, mint mindig de ez akkor valahogy más volt. Meg is kérdezte Emma kedvesen, hogy
– Valami baj van drágám? – Közben mosollyal az arcán követte Ferencet a házban, amerre ment. Ameddig tudta, követte a szemével, de egyszer csak eltűnt a szobában.
Amikor visszatért, a kezében tartott egy pici dobozt, amit Emma nem látott. Odalépett hozzá, és hangtalanul a háta mögött letérdelt, majd amikor Emma megfordult, nem látta hirtelen, és egy emelettel lejjebb találta meg a kedvesét aki csak ennyit szólt.
– Leszel a feleségem?
Emma nem tudott megszólalni a meghatódottságtól majd zokogva könnyek között válaszolt.
– Igen, leszek! – majd hosszan megcsókolta Ferencet szerelme jeléül.
Ez volt az a nap, amire azt mondta Emma, amióta megérhette, hogy ezért érdemes volt élni, mert egy szerelem ilyesfajta beteljesülése egy nő életében mindig maradandó élményt okoz. S így volt ez Emmával is, mert mindig arról álmodott, hogy őt is valaki egyszer annyira fogja szeretni és becsülni, hogy gyűrűt húz az ujjára. S Ferenc ezt az álmát és reményét beteljesítette amire ő a világ legboldogabb nőjeként mondott igent.
– El sem tudom mondani drágám, most mennyire megleptél – szólalt meg Emma, amikor a gyűrű már az ujján volt.
– Az volt a célom, kincsem, és amint látom, célba ért a meglepetésem.
– Nagyon is! – válaszolta Emma, majd ismét megcsókolta Ferencet.
– Mit szólnál egy ünnepi vacsorához? – kérdezte Ferenc udvariasan Emmát.
– De hát nem is vagyok úgy öltözve.
– Hogyan? – Vágta rá Ferenc, majd mosollyal az arcán hozzátette. – Nekem bármiben vagy, nekem minden nap ugyanolyan szép vagy, mint aznap, amikor megismertelek. Számomra te vagy a legszebb nő a világon, és ezen senki és semmi nem tud változtatni.
Emma ezeknek a szavaknak a hallatán leült a konyhaasztalhoz, és heves örömteli zokogásban tört ki.
– Tudod, drágám, nekem még senki nem mondott ilyeneket, mint már mondtam, és ez nekem nagyon furcsa.
– Akkor jó lesz, hogy ha hozzászoksz, mert én egy életen át el foglak halmozni ilyen bókokkal.
Emma egyetértően bólintott, majd csodálattal nézett a gyűrűjére.
– Tetszik? – kérdezte Ferenc.
– Ezt most komolyan kérdezed? Persze, hogy tetszik, egyszerűen gyönyörű. El sem tudod képzelni, mennyire! Szóval milyen vacsorát szeretnél drágám? – Tette fel a kérdést Emma.
– Olyat ahol kettesben lehetek veled, és itthon költhetjük el, és nem kell sehova sem mennünk azért, hogy jól érezzük magunkat. Most csak veled akarok lenni ezen a jeles napon.
– Rendben! – válaszolta Emma. – Már tudom is mi lesz a menü!
– Micsoda?
– Meglepetés.
– Oh, te kis titokzatos! – Válaszolta Ferenc, aki épp a nőben gyönyörködött, aki ott állt előtte.
– Te addig menj be szobába tévézni – közölte vele Emma, majd én szólok, amikor minden kész lesz.
– Igenis főnökasszony! – Azzal szalutált egyet a kedvesének, és a szoba felé vette az irányt.
Jó két óra elteltével szólt Emma, hogy kész a vacsora, és amit Ferenc addig csak az orrával érzett, most már a szemével is láthatta a csodálatos teríték közepette az asztalon. Tepsiben sült kacsa krumpli ágyon, bazsalikommal fűszerezve.
– Ez isteni! – dicsérte meg Ferenc az újdonsült menyasszonya főztjét, aki nem csak most, hanem mindig kitett magáért, és ha elindult volna valamilyen főzőversenyen, tuti, hogy ő nyerte volna meg. Vacsora közben felvetette Ferenc egy utazás lehetőségét, amit Emma szívélyesen fogadott.
– Annyi szép látni való van itt az országban, úgy gondoltam, elmehetnénk kikapcsolódni egy-két napra.
Emma nagyon örült az ötletnek.
A választásuk Szegedre esett, ahol a Dómot tűzték ki elsődleges látni valónak. Ferenc ezzel a kirándulással tette még emlékezetesebbé az eljegyzésüket. De annyit azért mondott Emmának hogy szép ruhát feltétlen tegyen el az útra. Emma kíváncsiskodva nézett Ferencre, de nem szólt, és a legszebb ruháját eltette egy bőröndbe. Ugyanígy tett Ferenc is. Nem hiába esett Ferenc választása Szegedre, mert tudta, hogy Emma nagyon szeretné egyszer látni a dómot, és már minden le volt beszélve az ottani egyházzal és az atyával.
Amikor megérkeztek, már várták őket, ahogy beléptek a Dóm területére, kívül-elül elkezdődött a szokásos szertartási zene, s Emma akkor jött rá, hogy mire készül a vőlegénye. A szegedi dómban szeretné feleségül venni, amit annyira szeretett volna mindig. Ezt soha nem gondolta volna, hogy élete legszebb napja itt fog ráköszönteni. Ezek voltak az életükben a legemlékezetesebb napok, és mind a mai napig jó szívvel gondolnak vissza azokra az időkre. Boldogságuk határtalan volt, mert abban az időszakban tudták meg, hogy Emma első gyermekükkel várandós, aki mára már kész úriember.
* * *
A kiadott könyvek sokasodnak, az új történetek egyre csak cikáznak a fejemben, mint egy körhinta, ami soha nem áll meg. Így lettem én az iskola nagymenőjéből boldog férj és családapa, és így teljesítettem be az álmomat az írással kapcsolatban. Mindig az jut eszembe, ha valamennyit tudok adni a történeteimmel az embereknek, már megérte leülnöm az íróasztalomhoz. S azok nélkül az emberek nélkül, akiket a történet elején említettem, nem lehetnék az, aki most vagyok. S hogy miért? Azért, mert segítették az utamat a jó tanácsaikkal. Őszintén szólva jó visszaemlékezni ezekre a dolgokra, ahogy itt ülök az íróasztalomnál, de az még jobb érzés, hogy Emma mind a mai napig megosztja velem az életét, és a gyerekek is már félig meddig felnőttek. És én még nagyon sokáig itt akarok ülni a dolgozószobámban, a könyveim társaságában, újakat írva, amiket az olvasók nagy örömére osztok meg a világgal. Az elmém gondolatait, egy új világot minden egyes történettel, ami csak bennem megszületik.
Persze tudom, hogy ez mind nem rajtam múlik, hanem a Mindenhatón ott fent, de én azért bízom az öregben. Nem csak miattam, de legfőképpen a családom miatt is. Szeretném öregkoromban megérni, hogy a gyermekeim sikeresek az életben, és elérték azt, amit akartak. Mindezt csak remélni tudom. S hogy miért? Azért, mert ha már ennyi mindent megértem velük, és követhettem az útjukat, szeretetben az édesanyjukkal együtt, akkor még élvezni akarom egy darabig a társaságukat. Igaz, hogy már őszes hajkoronával rendelkezünk Emmával, de csak a küllem változott, és az idő repült el felettünk. A tinédzser korunk óta fellobbant szerelem még mindig ég, és égni is fog, amíg mind kettőnk nem kerül a csillagok közé, hogy ott úja együtt ragyoghassunk. Tudom, egy pillanat és elmúlik minden, mint ahogy mi is. Addig, amíg ez az idő nem jön el, addig is élvezzük az életet, a már megírt könyveim és a magánkönyvtáram társaságában, ahol ott lapul az a bizonyos könyv, ami egész életemre hatással van. Azt hiszem, már tudják. John Steinbeck, Egerek és emberek.
Sümeg 2023.
