Végső remény
A szél a fák között bolyong,
alant üvöltve fáj a gond,
taposva mindenünkön át
a háború a mámorát
teríti ránk kegyetlenül,
mögötte vérszagún hevül,
megittasodva két öreg,
darabra tépve lelkeket.
Dühét nem adja már alább
a két bigott, idült galád,
karámba hajtva népeket
vad álmaik tovább pereg,
a görcseik nem oldja fel,
akárha volna végzörej,
a Don felett az alkonyat,
amint fütyülve húsba csap.
Vajon ki az, ki két kezét,
lefogja átkarolva még
a két bolond nagyúrnak ott,
hol él a gőg, az ész halott,
talán leküzdve undorát
az Istenünk az égen át
lenyúlva végre csendre int,
amint megint reánk tekint.
