A Sivatag Népének Ura - 2. fejezet
Egészen jó hangulatban, vidáman beszélgettünk. Rengeteg mindenről szó esett. Az aktuális sztároktól és divattól kezdve a sporton át, a legújabb háztartási ketyeréken keresztül, a különféle ápolószerekig mindent megemlítettünk. Még a korábban együtt töltött időket és élményeket is felidéztük, majd végül, ahogyan az várható volt, a központi téma Arkhanad lett.
Péter – egy 28 év körüli, sovány, magas, szemüveges egyén – már nagy izgalommal várta, hogy végre megérkezzünk. Letörhetetlen lelkesedéssel osztott meg velünk minden apró információt a Várossal kapcsolatban, annak ellenére, hogy azokat mi is éppen ugyan olyan jól ismertük, mint ő. De persze ez valahogy egyikünket sem zavarta most, hogy a Csoda közelében jártunk. Úgy hallgattuk Péter szavait, mintha most hallanánk azokat a tényeket és adatokat, meg persze híreszteléseket életünkben először. Közülünk, azt hiszem, ő izgult a legjobban, és meg merem kockáztatni még azt is, hogy ő várta a legjobban, hogy a vonat megálljon az arkhanadi fejpályaudvaron.
Attila – átlag magas, izmos, rövid, szőkés-barnás hajú, türkiz kék szemű, 27 éves férfi – Péterrel ellentétben inkább az út lehetséges veszélyeit ecsetelte. Ez persze egyáltalán nem volt meglepő, mivel Attila a hadsereg egyik kimagaslóan elit osztagának volt a tagja, amelyről rajtam kívül más nem is tudott. A többiek abban a hitben éltek, hogy Ati egyszerű közkatonaként dolgozik a seregben.
Mindezek fényében az is érthető, hogy a férfi miért pont a fegyverével dicsekedett, ami egy REB-102-es volt. Ez egy mini plazmaágyúval felszerelt dimerpuska, az eddig gyártott legkorszerűbb fegyver, mely pontosabb, halálosabb és pusztítóbb a társainál. Főleg azért oly félelmetes, mert nem valami böhöm nagy karabély, hanem egy egészen átlagos, kézbe simuló, könnyű kis pisztolyféleség.
Attila, ahogyan ő mondta, valójában azért jött, mert reménykedik abban, hogy majd láthat valami érdekeset. Az ő esetében ez valami katasztrófát, vagy harcot jelentett, de eddig szerencsére az égvilágon nem történt semmi. Igaz ugyan, hogy még olyan két óra lehetett hátra az utazásból. Viszont Clara – hosszú, gesztenyebarna hajú és hasonló szemű, bájos, formás, szép teremtés – azonnal megjegyezte, hogy Ati, ha akar, akkor kiugorhat a vonatból, és bizony láthat egészen érdekes dolgokat. Erre mindannyian önfeledten felnevettük, még Attila is elmosolyodott, akit mellesleg csak Harcosnak becéztünk. Bár a katona megnevezés lehet, hogy jobban illett volna rá.
Aztán a nő még hozzáfűzte, hogy ő épségben akar eljutni Arkhanadba, többek közt azért, mert még szeretne élni, és ezzel együtt a Várost is megtekinteni. Patrick – egy teljesen tipikus XXX. századbeli férfi, atléta termetű, szőkés hajú, világoskék szemű, humorosan romantikus, macsó alak – természetesen azonnal igazat adott Claranak, és felajánlotta nagy lovagiasan, hogy ha kell, akár az élete árán is megvédelmezi a nőt. Erre szinte azonnal el is csattant egy forró, szerelmes csók kettejük között, amit mi csupán egy halovány mosollyal kísértünk, majd témát váltottunk. Bár ez a váltás annyira nem is volt jelentős, de nem zavart minket különösebben.
- Nem jön valaki cigizni? – kérdezte kicsit később egy másik női utastárs, Caroline. Nos, igen, a dohány hosszú évszázadokon át továbbra is megőrizte vezető helyét, és még mindig akadtak olyanok, akik előszeretettel éltek eme narkotikummal. Bár egyre kevesebben az új mentalitás miatt, de nem kellett még attól tartani, hogy a közeljövőben csődbe megy a dohányra épült vállalkozások nagy része.
- Eltaláltad! – válaszolta mosolyogva Patrick, és általános derültség követte ezt a nagyon is ódivatú megjegyzést.
Carol végső menedékeként kedvesére, Zsoltra pillantott, hogy majd ő biztosan kimegy károsítani az egészségét. Éppen ezért volt számunkra is meglepő a srác tagadólagos fejrázása, amit nem kísért semmiféle kommentár. A lány tulajdonképpen így magára maradt, de azért még egy utolsó próbát tett, „hátha mégis meggondolta valaki magát” alapon.
- Biztos, hogy senki többet? – érdeklődött halovány reménnyel hangjában, de túl sokat nem várt ettől az utolsó nekifutástól.
- Én megyek! – szólaltam meg végül, és már tápászkodtam is fel. – Olyan elviselhetetlen bagózhatnékom támadt…! – tettem hozzá mosolyogva, mint valami magyarázatképpen, amire persze nem volt egyáltalán szükség. Viszont annyiból azt hiszem megérte, hogy így legalább kevesebb okot adtam a gyanakvásra, bár biztosra vettem, hogy ahogyan kilépek a fülkéből Carollal, azonnal rólunk, de leginkább rólam fognak majd pusmogni. De egészségükre!
Ellenben a nő hálás mosolya már most kárpótolt mindenért, és megerősítette bennem azt a hitet, hogy bizony helyesen döntöttem és cselekedtem. Főleg, hogy a peronon egy teremtett lélek sem tartózkodott rajtunk kívül. Tehát ígéretesen indult ez az egész dohányzós dolog. Annak ellenére is bizakodón tekintettem az elkövetkezendő pár perc elébe, hogy miután meggyújtottuk a cigit, egy rövid ideig csendben ácsorogtunk és füstöltünk.
- Miért jársz Zsoltival? – kérdésem bizony váratlan volt, de annál inkább célra törő. Különben is, régóta kíváncsi vagyok erre, de ez idáig nem volt alkalmam, sem pedig lehetőségem, hogy megkérdezzem. – Nem is szereted! És ő sem téged… - tettem még hozzá indoklásként, hogy miért is érdeklődöm ez iránt. A válaszra, meglepetésemre nem kellett sokat várnom.
- Tudom – felelte tömören, egyszerűen, közönyösen. Persze nem ilyenre számítottam, és ezért nem is hagytam annyiban.
- Akkor miért? – igyekeztem egy halovány mosollyal enyhíteni a kialakulóban lévő kellemetlen hangulatot inkább kevesebb, mint több sikerrel.
- Mert… mert még nem szántuk rá magunkat, hogy kimondjuk.
Őszintén hangzottak a lány szavai, de még sem voltam képes elfogadni azokat megfelelő válasznak. Nem, mert mást akartam hallani!
- Bla-bla-bla! – Az arcomon is látszódott, hogy bizony ezt nem hiszem el, és az is, hogy kétkedésemet nem leplezem. – Ezt a süket dumát mással etesd meg! – közöltem talán a kelleténél valamivel ridegebben, bár a mosoly továbbra is ott fityegett az ajkaimon.
- Miért akarod, hogy szakítsunk? – Igen. Ez tökéletesen felkészületlenül ért. Eszembe sem jutott, hogy Caroline majd esetleg visszakérdez, így a helyzetem nem éppen a legrózsásabb lett.
- Nem akarom… - kezdtem el mentegetőzni, és agyam lázasan kereste a megfelelő szavakat, amik segítségével tisztázhatom magam. – Csak… - Csak éppen semmi értelmes nem jutott az eszembe.
- Csak? – Lehet, hogy a lány megsejtette, hogy rátapintott a lényegre, vagy egyszerűen ösztönös, női megérzés volt részéről az egész. Nem tudom, de akkor és ott, abban a pillanatban mindez nem számított.
- Csak… csak megkérdeztem – nyögtem ki végül némileg megkönnyebbülten, bár bugyutább választ akarva sem adhattam volna.
- Igen? És miért? – Kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam.
- Nos… - próbáltam valami ésszerű indoklást kitalálni, amellyel még menthetem magam eme szorult helyzetemből, azonban rá kellett ébrednem, hogy bizony csapdába kerültem. Még pedig olyan csapdába, amit én készítettem elő, és amibe úgy sétáltam bele, hogy észre sem vettem, hogy ott van. Nem maradt más választásom, mint megmondani Carolnak az igazságot. Az igazságot az érzéseimmel kapcsolatban.
- Mert szeretlek! - nyögtem ki végül, de szavaimat elnyelte valami borzalmas robaj, mely megremegtette magát a vonatot is!
Bekövetkezett, és valóra vált mindenki legrosszabb rémálma. Iszonyatosan gyorsan történt az egész. Fantasztikus reflexem ellenére, amelyről eddig nem is tudtam, hogy rendelkezek vele, csupán annyit tudtam tenni, hogy Carolinet szorosan magamhoz öleltem, és igyekeztem a testemmel védeni. Gondolkodásra nem volt idő. Cselekedni kellett, azonnal, ösztönből!
A szerelvény szó szerint lerepült a sínről, majd a homokba csapódva csúszott, forgott tovább, mint a meredek lejtőn szabadjára engedett kisebb farönk. Szinte egyszerre minden irányból hangzottak fel a rémült sikolyok, fájdalommal teli üvöltések, segélykérő kiáltások. Az ütés- és törésálló edzett plasztik üvegek ezernyi szilánkra robbantak szét, hogy nyomukban elárassza a kocsikat a végtelen, finomszemcséjű homoktenger. A különleges műanyag-acél ötvözet, mely a vonat nagy részét alkotta, papírként deformálódott el, szakadt szét hangos, könnyező fémsikollyal, vagy éppen gyűrődött össze. Néhol tűz ütött ki, elektromos szikrák záporoztak, de túlnyomó többségében a homok volt az úr, és borított el mindent.
Szédültem, mint még soha. A világ vad, eszement, forgó táncot lejtet. Fogalmam sem volt, hogy mi történt, bár a tudatom mélyén talán felderengett egy lehetséges megoldás. Ám az az érzés… Mintha bezártak volna egy nagyobb méretű dobókockába, amit aztán teljes erőből elhajítottak, és ez a kocka aztán őrült tempóban bukdácsolt volna az asztalon, vagy éppen a talajon, ez teljesen lényegtelen. Egy pillanatra átéreztem, hogy milyen is lehetett hajdanán azoknak a robotgépeknek landoláskor, amiket például a Marsra küldtek, hogy vizsgálják és elemezzék a bolygó felszínét. Habár azok legalább komolyabb védőborítást kaptak, és persze nem voltak élőlények.
Testemmel próbáltam a lehető legjobban megóvni, körül ölelni Carolt, ami azt hiszem, egészen jól is sikerült. Legalábbis abból következtettem utólag erre, hogy tulajdonképpen az összes porcikám hevesen lüktetett és fájt, jelezve, hogy bizony kivétel nélkül mindegyikük komolyabb atrocitásoknak lett kitéve. De ez volt a legkevesebb. Képes lettem volna többet is kiállni és elszenvedni, csakhogy Carolinenak ne essen semmi baja. Legalábbis komolyabb baja.
Időérzékemet elvesztettem már valahol a legelején, így képtelen voltam megállapítani, hogy meddig tartott mindez a szörnyűség. Számomra végeérhetetlen óráknak, mi több, végtelennek tűnt, pedig a valóságban csupán percek telhettek el. Minden eddiginél hosszabb percek.
De egyszer csak vége lett. Oly váratlanul, mint ahogyan kezdődött. Pontosan úgy, ahogyan egy nyári zápor. Hirtelen jön, egyik pillanatban még ragyogóan süt a nap, a másikban már sötét fellegek borítják az eget, orkán erejű szél cibálja a fákat, és kövér cseppekben szakad az eső, oly erősen, hogy képes akár a bőrt is lemosni az emberről. Aztán meg vége. Minden átmenet nélkül, és a nap ismét vakít, az ég kristály tiszta, és csupán néhány tócsa árulkodik az iménti záporról.
A műanyag-acél burkolat fájdalmas, sikolyszerű hangon nyikorgott a némileg durva szemcséjű homokon, szinte már örökkévalóságnak tetsző ideig, de aztán egyszer csak véget ért az egész, és súlyos, már-már döbbenetes, de mindenképpen szokatlan csend telepedett a tájra, bár némi halovány „zörejek” még hallhatóak voltak. Ám inkább egyszerű és szükségszerű háttérzajként funkcionáltak.
Fogalmam sem volt, hogy valójában hol is vagyok, igaz, hogy először magamról sem igazán tudtam. Majd érezni kezdtem valami puha, meleg, kicsit folyékonyabb, vagyis inkább nem túl szilárd anyagot, és a tudatom mélyén sejtettem, hogy ez nem lehet más, mint homok. De szinte azonnal semmissé oszlott mindez, mivel a következő érzés a sajgó karom, illetve karjaim voltak, de nem a fájdalom miatt került előtérbe eme testrészem, hanem azért, mert óvó ölelésükben ott volt életem egyetlen igazi szerelme, Caroline!!!! És ez mindennél többet jelentett! Igen, ez volt a legfontosabb! Vagyis Ő!
Egy darabig csak így, mozdulatlanul hevertem próbálgatva a szememet, hogy kinyissam, és hogy homályos látásom lassan, de annál biztosabban visszanyerje élességét. Erre nem is kellett különösebben sokat várnom, talán olyan öt másodpercet. Viszont utólag lehet, hogy jobb lett volna, ha soha nem történik meg mindez, vagyis nem látok rendesen! Itt és most jobb lett volna a homályos látás…
Carol volt az első, akit megpillantottam, utána pedig a rengeteg homokot. Szerencsére a lány teljesen jól volt, vagyis nem látszódtak rajta külső sérülésnek nyomai, viszont a veszélye fennállhatott annak, hogy esetleg a belsejében nincs valami rendben. Azonban figyelembe véve azt, hogy tökéletesen óvtam őt a testemmel, inkább velem lehet gond. Zúzódások, horzsolások, véraláfutások bizony látszottak is rajtam, ellenben egészen jól éreztem magam, igaz jelentős fáradtság vette át felettem az uralmat, és a tagjaimat ólomnál is nehezebbnek éreztem. Ennek ellenére sikerült valahogy talpra vergődnöm, és Caroline is kezdett magához térni, így őt is felsegítettem, hogy aztán alaposabban körül kémlelhessünk. A félig szívott cigik valahol eltűntek, de mindez egyáltalán nem is érdekelt. Főleg miután körbe pillantottam. Ugyanis ami fogadott bennünket, az még engem is teljes mértékben letaglózott, ezért ösztönösen húztam közelebb magamhoz a nőt, és öleltem át, igyekezve eltakarni tekintete elől a borzalmas látványt.
A szerelvények szanaszét hevertek, mint romantikus együtt lét után a ruhák, és állapotuk katasztrofális volt. Jó néhány nagyon csúnyán összegyűrődve, mint galacsinná gyúrt papír, behorpadva, szétszakadva, és a homokban mozdulatlanul, tehetetlenül elterülve, mint holmi megunt, összetört játékszerek. Néhol tűz lobogott, máshol csak sűrű, vagy éppen halovány feketés füst kígyózott az érdektelen, kristálytiszta ég felé, egyes helyeken pedig olvadék csöpögött… De nem is ez volt a legrosszabb, gyomorforgató látvány, bár tény, hogy iszonyatosan illúzióromboló olyan dolgot romokban látni, amire az ember korábban az életét bízta teljesen meggyőződve arról, hogy az a valami olyan masszív, ami bármitől megvédheti. Most pedig mindez itt hever a sivatagban egy nagy rakás ócskavasként és műanyagként, vagyis hulladékként… Mindennél lehangolóbb, és ami erre rátesz nem is keveset, az a rengeteg, szerteszét heverő, többségében eldeformálódott, felismerhetetlen, csonka test. Szétégve, szétszakadva, szétmarcangolva. Egy mészárszék felemelőbb képet nyújthat ehhez képest!
Carolt az eddigieknél is szorosabban öleltem magamhoz, hogy ha valamilyen véletlen folytán rápillantana a szörnyűségre, és esetleg elájulna, akkor stabilan megtarthassam. Persze tisztában voltam azzal, hogy hiú ábránd elzárni előle ezt az egész förtelmes látni valót, hiszen nem ácsoroghatunk itt az idők végezetéig, hanem el kell indulnunk valamerre, talán akadnak rajtunk kívül más túlélők is, és ki kell jutnunk innen, vagy nem is tudom. Valójában csak egy dolog volt világos számomra: Carolinera vigyázni! Persze ő ezt nem kérte tőlem, de szeretem, mindennél jobban, és most jutottam el arra a pontra, hogy nélküle nincs miért élnem. Ez eléggé furcsa érzés, főleg, hogy szinte egyik pillanatról a másikra tudatosult bennem, de azt hiszem, ez már azóta bennem volt, mikor először találkoztunk, illetve beszéltünk comeren keresztül. Mert csak utána történt meg az első személyes találkozó.
- Mi történt? – hallottam meg váratlanul Carol kissé bátortalan hangját. Vélhetőleg nem sikerült még felfognia, hogy mi is zajlott le az elmúlt néhány percben, de ez nem is csoda. Ilyesmire nem igazán számított senki. Nem is volt még ilyen durva támadásra példa! Emlékezni próbáltam, hogy valami választ adhassak neki, azonban képtelen voltam rájönni, hogy mit és hogyan. Fogalmam sem volt arról, hogy tulajdonképpen miként is kerültünk ki a vonatból. Csupán valami tompa moraj, aztán meglódult a világ, én pedig mindent megtettem azért, hogy valahogy megvédhessem, és azt hiszem, ez sikerült is.
Éppen szóra nyitottam a számat, hogy valami megnyugtató választ adhassak, amikor szinte a semmiből fegyveres alakok tűntek fel, és a katasztrófa után nyugodni készülő táj nagyon gyorsan megelevenedett.
„Ellenállók!” Villámként hasított belém a felismerés, mely maradék reményemet is szétrombolta. A jövevények egészen határozottan és céltudatosan haladtak a roncsok felé, szándékuk egyértelmű volt, mi pedig tökéletes célpontot nyújtottunk nekik. Csupán egyetlen másodpercet késlekedtem, és már hasaltam is le a földre, magammal rántva Carolt, hogy aztán kúszva eljuthassunk az egyik közeli szerelvényhez, mely egyáltalán nem volt jó állapotban, de azért némi rejtekhelyet és fedezéket nyújthatott egy darabig.
Azonban alig tettünk meg 2-3 métert, mikor újabb meglepetés következett. A romhalmazok közül különféle színű fények villantak fel, aminek hatására néhány Ellenálló azonnal összeesett, és bizony többé nem kelt fel. Ám a válaszok sem maradtak el a másik fél részéről, ellenben engem ez érdekelt a legkevésbé, hiszen végre valami olyan dolog történt, ami némi önbizalmat adhatott! Néhány katona életben maradt! Ez pedig azt jelenti, hogy nagyobb esélyünk van a túlélésre! Ez némileg megsokszorozta az erőmet, és bár majdnem minden mozdulatra fájdalom hasított a testembe, azért sikerült gyorsabban kúsznom, miközben Carolineról sem feledkeztem meg. A lehetőségekhez mérten igyekeztem a legtöbbet segíteni neki.
Kevés hiányzott ahhoz, hogy elérjünk az általam kiszemelt roncshoz, mikor az előbb támadt halovány reménysugár végérvényesen szertefoszlott. Körös-körül minden irányból lőttek ránk, annak a néhány életben maradt katonának esélye sem lehetett ekkora túlerővel szemben. És így nekünk sem. Csupán néhány percig ódázhattuk volna el a végzetünket. Gondolkozni próbáltam, hogy mégis mit tehetnék ebben a szorult helyzetben, hogyan menekülhetnénk el innen, vagy legalábbis hogyan juthatnánk egy ennél biztonságosabb helyre, de egyszerűen semmi sem jutott az eszembe. Soha nem volt részem még csak hasonlóban sem. Nem vagyok katona, a harc egyáltalán nem érdekelt, szükségem sem volt rá, most pedig bármi áron szó szerint az Életemért, Carolért kell küzdenem! És nem hogy egy kis gyakorlati tapasztalatom sincs, de az elméleti tudásom is nulla!
Lehet, hogy van valaki odafönt, bár soha nem hittem istenekben, meg hasonlókban, aki figyel engem, mert ebben a kétségbeesett helyzetben pillantottam meg egy nagyon is ismerős arcot: Attilát! Senkinek nem örültem még ennyire, mint most neki, és ő is észrevett minket! Újfent azt éreztem, a racionális tudatomat háttérbe szorítva, hogy megmenekültünk, hiszen ha valaki, akkor Attila az, aki képes lehet innen élve kijuttatni minket. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ő a legjobban képzett harcos az egész ismert univerzumban, és szerintem még azon is túl!
- Gyertek! Gyorsan! – intett nekünk, és sokkal nagyobb intenzitással kezdte szórni fegyvere halálos sugarait, mint eddig. Volt vele pár katona, akik szintén hasonlóan cselekedtek, így egy egészen tökéletes zárótüzet biztosítva, amely fedezékében épségben eljuthatunk hozzájuk.
Több sem kellett nekem, tudtam, hogy minden ezredmásodperc számít, ezért felpattantam a földről, Caroline bal kezét egy pillanatra sem elengedve, és rohanni kezdtem a vélt biztonságot jelentő szerelvényhez, ami nagyjából 13 méterre lehetett. Szerencsére Szerelmem nem volt annyira magán kívül, hogy képtelen legyen megmoccanni, így gond nélkül követett, és alig egy gondolatnyi idő múlva már ott kuporogtunk Atiékkal a vonat fedezékében, miközben az Ellenállók lézer lövedékei záporoztak az irányunkba, de egyelőre hasztalanul. A vagon valami csoda folytán meglepő épségben vészelte át a szerencsétlenséget, így megfelelő védelmet biztosított. Legalábbis egy darabig.
- Nesze! Használd hasznosan! És legfőképpen pontosan! – nyomott egy puskát Attila a kezembe. Fogalma sem volt, hogy azt honnan szerezhette, de jelen helyzetben ez tökéletesen lényegtelen volt. Szerencsére pont olyat kaptam, aminek viszonylag könnyű volt a kezelése, és aminek a használatát elméletileg még én is ismerhettem, bár vélhetőleg egyáltalán nem véletlenül kaptam pont azt a puskát. Gyorsan megfogtam, de mielőtt célpontok után kezdtem volna kutatni, még vetettem egy pillantást Carolra, hogy a lánnyal minden rendben van-e. Megnyugodva állapítottam meg, hogy egyelőre nincs semmi gond. Érthető okokból jelenleg egyáltalán nem hasonlított a korábbi önmagára. És nem azért, mert vélhetőleg Zsolt már nem él, hiszen talán már együtt sem voltak, csak előttünk csináltak úgy, hanem inkább a kialakult helyzet miatt, bár az tény, hogy egyáltalán nem hagyta el magát, mint ahogy sokan mások tettek volna a helyében. Meglepően fegyelmezett és higgadt maradt.
Egyelőre sajnos nem tölthettem több időt Szerelmemmel, mert a halálos veszély továbbra sem múlt el. Óvatosan kikukkantottam fedezékem mögül, hogy felmérjem a terepet, azonban mozgást érzékeltem a szemem jobb sarkából. Azonnal odafordultam, de még mielőtt használhattam volna a fegyverem, vagy bármit is tehettem volna, haloványan derengő, áttetsző, zöldes burok vett körül minket. Gondolataim megdermedtek, tagjaim elzsibbadtak, képtelen voltam mozdulni, képtelen voltam cselekedni, mintha egy élő szoborrá változtam volna. Elmém elnehezedett, teljesen tehetetlenné és kiszolgáltatottá váltam, majd néhány másodperc múlva a világ lassan, de annál biztosabban elsötétült.