A leghosszabb utazás X.

A jövő útjai / Novellák (845 katt) Petya
  2022.11.01.

Egy széles utcán haladt végig. Úton-útfélen érdeklődött, merre találja a tengerpart által ölelt városrészt. Egyikük, egy apró szerzet, ránézésre kék kis gnóm, akit April óvatosságból Törpe Uramnak nevezett, meg ne sértse, ám a villámokat szóró fagyos tekintet elárulta mégis sikerült, felettébb készségesen, egy lejtős elágazás felé mutatott:

– Amaz a Déli utca. Menjen egészen egy emlékműig. Az Egyensúly tudja, mikor vívták az utolsó háborút a Tyrenek ellen, de annak állít emléket. Onnan, ha nyugatnak fordul találja a Dolmari-övezetet.
– Arra kell tovább mennem?
– Ha különösen kegyetlen halált akar halni, akkor igen.
– Nem, nem szeretnék.
– Ez esetben ne menjen arra. Csúnya környék, piszok alakokkal. Menjen csak tovább az orra után, egészen egy roskatag hídig, amit egy keresztút szegélyez.
– A folyónál merre?
– Milyen folyó?
– Azt mondta, van egy roskatag híd...
– Á, igen, híd az van, de folyó, az nincs. Sok száz éve eltűnt, ki tudja milyen varázslatnak köszönhetően. Keljen át a hídon.
– Ott lesz a tengerparti szakasz?
– Nem, onnan még nagyon messze van. De ha egyenesen előre tart tovább, egy tágas térre ér. Ott hajtottak végre kivégzéseket azokban az időkben, amikor a civilizáltság még jelentett valamit. Látni fogja az Ivót a Becsületes Bejárónőhöz. Ott pár kanyar jobbra, aztán balra vagy fordítva. Mindegy is, mert látni fogja a Hatalmas Elefántcsonttornyot.
– Mennyire hatalmas?
– Semennyire. Ez csak a neve. De tényleg elefántcsontból készült. A sziklás rész nem messze onnét kezdődik. Sok lejárat létezik, válasszon egyet kedvére.
– Akkor, ha jól értem, egyenesen előre a Déli úton, és ott is vagyok?
– Jól fog az agya! Ha már a modorában akad kivetnivaló.
– Igazán nem akartam megbántani, köszönöm, hogy útbaigazított!

A gnóm kézfejével a levegőbe legyezve jelezte hitetlenkedését, majd faképnél hagyta Aprilt. „Persze, persze, sose tenné, ugyan”, hallatszott méltatlankodása, mialatt eltűnt a tömegben. April elindult a Déli utcán. Az emberek és varázslények látszólag békében éltek egymás mellett. Megszokták a másik jelenlétét, nem, inkább ellenkezőleg, sosem tekintettek egymásra idegenként. Hiszen Arcadia létrejötte óta élnek egyazon világban.

Megpillantott egy szobrot a járókelők feje fölött. Hősi diadalt ábrázolt, egy katona magasra emelt egy levágott, torz fejet. A háború végét szimbolizálta, amikor is a Tyrenek döntő vereséget szenvedtek, és beköszöntött a békés kor.

April magán érezte a tekinteteket, s arra jutott, nem véletlenül. A ruházata erősen eltért a helyiekétől. Többségük nyitott sarut viselt, színpompás tógát vagy egyszerűen csak magukra kanyarítottak valami leplet, ami egészen a lábszárukig eltakarta őket. Senkin nem látott farmernadrágot vagy belebújós felsőt, amit magán viselt. A fűzős tornacipőről már nem is beszélve.

Hatalmas alabárdokba kapaszkodó őröket pillantott meg egy kapualjban. Valószínűleg itt kezdődik a Dolmari-övezet. Mikor eszébe juthatott volna, hogy megáll kicsit nézelődni, rögvest meggondolta magát. Újabb őrök igyekeztek kifelé, közrefogva egy megbilincselt férfit. Egyenesen April irányába indultak, s még azelőtt a túloldalra iparkodott, hogy átzavarták volna.

Már a folyónál járt, azaz, a valamikori folyó medrénél, amiben most gyerekek rohangáltak. Egyikük kíváncsian mutatott April felé, nagyot rikkantott, mire a gyereksereg ott hagyott csapot-papot, hogy körülugrálhassák a furcsa idegent. April megpróbált szólni hozzájuk, de csak kinevették akcentusát és esetlen próbálkozását. Szerencséjére egy vénasszony elhessegette az apró népet, melyet April hálásan megköszönt. Fionát juttatta eszébe ez az idős hölgy, és azt, mit gondolhat főbérlője most róla. A lakbértartozását azelőtt kellett volna rendeznie, hogy találkozott Cortezzel. Átkozta a férfit, amiért belerángatta egy ilyen kalandba. Még csak be sem avatta előre. Bár igaz is, ha megtette volna, hitt-e volna a szavának? Valószínűleg nem, sőt, ellenkezőleg, kötözni való bolondnak gondolta volna, és még annyival messzebbre kerülte volna, és még annyira sem bonyolódott volna vele beszélgetésbe, mint azelőtt. Vajon Fiona is ilyen ferde szemmel néz most rá? Megbízhatatlannak tartja, akitől jobb rövid úton megválni inkább, a szobát pedig rendes bérlőnek kiadni?

April rettegett a választól, ám tudta, ahhoz, hogy megbizonyosodhasson Fiona álláspontjáról előbb haza kell jutnia. Ehhez pedig meg kellett találnia Brian Westhouse-t.

Az utca beletorkollott a gnóm által említett tágas térbe. A járókelők számára megszokott látványként tornyosult guillotine-szörny csupán April számára tűnt fenyegetőnek. Vajon mikor tűnt le az a bizonyos „civilizált” világ, amelyik után a törpe uraság oly’ nagyon epekedett? Tegnap vagy tegnapelőtt? Élt ő akkor, vagy csupán hallomása volt arról az egykor volt „jobb” világról? Tobias minden bizonnyal tengernyi információval láthatná el Arcadia múltjáról, ahogy tette is keletkezésének történetével. Mindazonáltal nem fűlött hozzá a foga, hogy ismét meglátogassa az Őrzők Templomát.

Elhaladt egy takaros épület mellett, melynek cégérén ez állt: „Ivó a Becsületes Bejárónőhöz”. Odabentről furulyaszó hallatszott ki, mely emlékeztette Aprilt egy vetélkedőre, amit Fiona annyira szeretett. A varázslény- és emberi alakok víg táncot lejtettek a melódiára, korsójukat ki-kilöttyentve, meg-meghúzva élvezték a mulatozást. Aprilt cseppet sem emlékeztette ez a kép arra a kimért, visszafogott környezetre, amit a Fringe Cafe-ban megszokott. Sehol egy sznob, beképzelt ügyfél, csupán gondjaikról megfeledkező, jó kedélyű, szórakozni vágyó alakok színes kavalkádja. Ha esetleg mégse tudna hazajutni, itt biztos találna melót magának, vigasztalódott, ahogy gondolatai kitisztultak az épületek közt kanyargó girbegurba, csendesebb utcácskában.

Lépten-nyomon díszműves kapualjak, egyéni külsejű, mesebeli figurákkal díszített zsalugáteres ablakok, fehérre meszelt, folyondárok és szulákok által hálózott falak szegélyezték útját. Annyira belemerült egy mesterien faragott kentaur látványába, hogy hiába vitte tovább a lába, lelki szemei előtt még mindig a dús hajzattal, szikár felsőtesttel bíró, és csodálatos izomzattal domborodó állati altestű lovasember lebegett, nem véve tudomást az olyan nyaktörő hirtelenséggel előtűnő elemeknek, mint a lépcső. Az utolsó pillanatban megkapaszkodott egy csúcsosan meredező fehér díszítő elembe, mely a korláthoz erősítve hirdette önnön nagyszerűségét: „a hatalmas elefántcsonttorony” – olvasta a csatakosra izzadt April a címkén és rájött, jó irányba tart. Most már csak meg kell találnia, hol is lakik pontosan Brian Westhouse. Kezdetben tanácstalanul bolyongott a meredek partszakaszon kialakított házsorok szűk utcáin, a tenger mind erősebb és erősebb morajlásának kíséretében, egészen addig, míg helyiek rikácsolása meg nem ütötte a fülét.

– Ha még eccer elfektetve haggya ott aszt az ördögi masinát az út közepén, biz’ Isten csúcsívesre varázsolom a nyergit! Na abba üjjön bele!
– Mit vársz? Első dóga fojjton az Ivóba vezeti, ha meg végzett a dógával akkor az utóssó is ott várja. Iszákos bolond!

April akár egész havi fizetését kockára merte volna tenni a tippre, hogy csakis Brian Westhouse miatt idegeskedhet a két szerencsétlen. Kisvártatva bele is botlott egy gazdátlan biciklibe, melynek kerekei lassuló pörgéssel adták April tudtára, a házigazda minden valószínűség szerint otthon tartózkodik. Az ajtón mindenesetre akadálytalanul benyithatott.

A veranda felől, mely a tengerre nyíló, csodás, lélegzetelállító kilátással bírt, mély tónusú, rekedt méltatlankodás hangzott fel.

– Megmondtam már, hogy ne zaklassanak a kurva bicikli miatt! Nem árt az a légynek se! Mit kell mindig úgy fölfortyanni miatta?

April óvatosan kikukucskált a sarok mögül, s egy beesett arcú, szakállas, máskülönben átlagos megjelenésű, ám kétség kívül ebbe a világba nehezen illeszkedő alakot pillantott meg. A férfi szájához emelve butykosát méltatlankodva fordult a megszeppent jövevény felé, s szeméből elillant a harag, átadva helyét a mélységes döbbenetnek, amint meghallotta a kérdést.

– Ha nem akarja, hogy zaklassák, miért nem zárja be a kaput?
– BEZÁRNI? Mivel? KULCCSAL? A MÁGIA BIRODALMÁBAN? De különben is, minek üti bele magát az ember dolgába? Hát honnét jött maga, hogy ilyet mond… Várjunk csak…

Brian Westhouse fancsali ábrázata egy pillanatra elhomályosodott, majd meglepettségéből észhez térve megköszörülte a torkát, hogy hiábavaló kísérlete nyomán hanghordozása józanabb tartományba zökkenjen.

– Ki maga?
– April Ryan vagyok. Ugye ön…
– Igen, igen, Brian Westhouse vagyok, akinek nincs ki a négy kereke, a varázstalan ficsúr, akinek a mágia birodalmában csak megvetés juthat osztályrészül. Szolgálatára…
– Szükségem van a segítségére. Szeretnék hazajutni. Ön az egyetlen reményem.
– Milyen hízelgő, hogy a segítségére lehetek egy ilyen fiatal hölgynek. De miért menne olyan gyorsan? Hisz’ még csak most érkezett! Ennek a fantasztikus találkozásnak az örömére igyon velem egy pohárral! Valahova elrejtettem egy üveg Glenfiddich-t, remek alkalom, hogy végre megkeressem! Képzelheti, milyen ramazurikat szoktam csapni évek óta már, hát régen nem lenne abból a whiskey-ből egy csepp sem, ha nem dugdosnám magam elől folyamatosan.

Westhouse már állt is volna fel, megfeszítve minden erejét, ám April áldásos közbelépésének hála visszahanyatlott a karosszékébe.

– Nagyon kedves, de igazán nem szükséges.
– Az Egyensúly legyen átkozott! Amúgy sem bírnék feltápászkodni, de remélem értékeli az igyekezetem…
– Nagyon is, de még hogy! Sosem gondoltam volna, hogy Corteznek ilyen remek barátai vannak, mint Ön!

April szándékolatlanul, de eredményesen adta Brian Westhouse alá a lovat. A férfi amúgy is feltüzelt állapota csak még megittasultabbá vált, ahogy meghallotta a rég elfeledett nevet.

– Cortez? Úgy érti egy rézbőrű, ködös nyelven beszélő illető, aki úgy füstöl, mint a gyárkémény?
– Leszámítva a füstölő részt, igen, illik rá a leírás.
– Régebben Manny Chaveznek nevezték. Jó régen... Biztos vagyok benne, hogy egy napnál nem tűnik öregebbnek a vén csirkefogó. Ami azt illeti, engem már tizenöt éve itt eszik a fene. Előtte pedig majd’ Háromszáz évig rostokoltam a két világ közt. Ugye nem érinti kellemetlenül, ha beavatom a részletekbe? Nem szeretném, ha hirtelen megülné a gyomrát...

April karba fonta kezeit és legyintett. Hiszen nemrég veszett össze egy szárnyas árussal a helyi valután, mesebeli szörnyeteget láthatott a kikötőben, részese volt Tobias meséjének Stark és Arcadia létrejöttéről. Háromszáz év ide vagy oda meg se kottyan a mentális egészségének. Valami halványan derengett neki Brian Westhouse életéről eddig is, s amikor a férfi beavatta őt fantasztikus találkozásának körülményébe Cortezzel 1934-ben, rögvest eszébe villant a metrón olvasott cikk.

– Te jó isten, hát tényleg magáról írtak? Pedig én csak amiatt a menő sárkányfaragvány miatt kattintottam a cikkre, de kép az persze nem volt. Jó, nem mondom, hogy untatott volna teljesen, legfeljebb kicsit vontatott volt a cikk, de így, hogy itt áll előttem, leszámítva persze, hogy az Atyák egyike már beavatott egy sokkal nagyobb horderejű történetbe és az Öné egy kissé eltörpül mellette, leszámítva ezeket igazán eszméletlen a története.

April hirtelen szóáradata gondolkodóba ejtette Westhouse-t, szeméből a lány a kétkedéssel elegy értetlenkedést, valamint a gúnyolódás vádjával kísért sértődöttséget olvasta ki.

– Távol álljon tőlem, Mr. Westhouse, hogy gúnyt űzzek magából. Becsszó! Kérem folytassa!

April látta Westhouse-on, mennyire izgatottá vált attól, hogy végre olyan valakivel hozta össze a sors, aki nyitott arra, amit csak mondani szeretne. Hosszú böjtölés után szakadt ki belőle a történet, s mintha magát is kérdőre vonná olykor, mikor az oly’ távoli, egészen haloványan derengő részleteket idézte fel agytekervényei szegletében kutatva.

– 1902-ben születtem Bostonban. Tizenéves koromban már a tengereket jártam, mert baromira nem érdekeltek a teadélutánok. Mindig is kalandra vágytam, éreztem legbelül, hogy hívogat a messzeség. Nem, nem, dehogy akartam bevonulni a seregbe, épp ellenkezőleg! Ki akartam vonulni az ismert világból. Bejártam egész Európát, eljutottam Indiába, onnan pedig Tibetbe. A lavina alól Manny mentett meg. Kikötöttem egy kolostorban, ott pedig minden bizonnyal rossz helyen kerestem a wc-t. Egy biztos: máshova kerültem, oda ahová nem igazán szerettem volna, és elég sokáig raboskodtam ott, mire kikeveredtem ezen az oldalon. Tudod, April, egy nem-váltónak, vagyis olyasvalakinek, aki nem tud a világok közt átutazni, rettenetesen nehéz dolga akad, ha ilyen helyzetbe kerül. Se előre, se hátra. Csak az a kies vidék valahol téren és időn kívül, mint egy Seholország, de tényleg sehol, ahol nem úgy múlik az idő, mint a Földön. Közel háromszáz földi évig tengődtem ezen a szegleten, pedig nekem csupán néhány évnek tűnt. Rettenetesen hosszú néhány évnek. Mindvégig a kolostorban maradtam, a táj kihalt volt, szürreális, azt hiszem így mondják, amikor a valóság álomszerűen felfoszlik. A valóságérzékelésem egészen olyan volt, mintha egy Dali kompozícióba csöppentem volna. Nehéz elmagyarázni. Megértem, ha nem tud követni. Látszólag harminc év van köztünk, de valójában sokkal több.
– Teljesen megértem, hogy így gondolja. Sajnos Cortezzel is ugyanez volt a helyzet, már mindenféle legendát szőttünk róla, annyira földöntúli jelenség volt számunkra. Egészen tegnapig azt gondoltam, nem százas, de most, itt Arcadiaban, Önnel, a varázslényekkel, az álmaim végre értelmet nyertek. Eddig a pillanatig bevallom, féltem kicsit, mert, ha nem valóság, kétségkívül őrület előjele, de kapaszkodhattam volna abba, hogy van esély a gyógyulásra. Majd elmegyek pszichológushoz, az rendbe rak, kicsengetem neki a számlát és viszontlátásra. De nem… Most, hogy beigazolódtak, hogy valóra vált minden, ami eddig derengő kétely volt, és éber állapotomban eloszlathattam, most egy csapásra megelevenedett, és ettől sokkal rosszabbul érzem magam, hogy valóság, mintha megőrültem volna.
– Lám, bár életünkben először látjuk egymást, mégis mennyi közös akad bennünk. Nem elég, hogy szembesülünk a két világ létezésével, a saját szemünkkel bizonyosodunk meg róla, de ezzel együtt, mintha számkivetettekké is váltunk volna. Igazán sem Arcadia, sem Stark nem lesz az otthonunk soha többé. Kényszerű fényre derülése az egyiknek elhomályosította a másikat, és többé nem látjuk egyiket sem ugyanolyannak, mint azelőtt. A mezsgyén ragadtunk magányosan. Milyen kár, April, milyen kár…
– Ön nem akar visszajönni?
– Oh, nem, nem…
– Pedig már nem soroznák be, azok az idők elmúltak, nincsenek háborúk.
– Ez egy nagyon jó indok, de nem ez aggaszt. A helyzet az, hogy bennem szemernyi képesség sincs az átutazásra. Pusztán a véletlennek köszönhettem, hogy végül itt kötöttem ki… Tudod, Manny… Cortez… áhh, nevezd ahogy akarod, legyen átkozott a vén ördög, akárha meg is mentette az életemet… Igazándiból csak meghosszabbította a szenvedésem. Akkor a lavina alatt meg kellett volna halnom, de ő valamiért úgy döntött, meghosszabbítja még ennek a ketyegőnek a működését. Mikor a kolostorban magamhoz tértem, még meglátogatott, hogy elbúcsúzzon. Másnap reggel arra ébredtem, hogy egy zsebórát hagyott az éjjeli szekrényemen. Az előtt sokat mesélt a zsebórájáról, ami állítólag kaput nyit egy másik világba… Oda-vissza. Nah, persze, gondoltam. Gúnyt űz belőlem, hiszen annyiszor meséltem neki, mennyire sóvárgok a kalandokra. Ugyanakkor a lavina alatt átértékeltem egyet, s mást a kalandokról. Más szemmel kezdtem nézni az életet, az a legutóbbi pedig túlságosan veszélyes és hosszúra nyúlt. Ki tudja hol bukkannék fel, ha újra megpróbálnám... A mai napig nem hagy nyugodni a gondolat, hogy annak a fránya szerkezetnek köze van-e a két világ közé rekedésemhez egyáltalán. Mindenesetre nem telt el úgy egy éjszaka sem, hogy ne gondolnék rá, mennyivel különbözött a fiatal Brian Westhouse attól, aki Arcadiaba ért. Hány nappal és hány éjjel latolgattam itt az óceán peremén, hogy bele kéne hajítanom ezt az átkozott tárgyat… a francba az egésszel, ugorj te is utána! Ugyan mit veszítenél, bolond Westhouse?! De túl gyáva voltam… Végül az a tizenöt év, amit Arcadiaban tengődtem, lehet értelmet nyer általad, Ms. Ryan. A te felbukkanásod utólag magyarázhatna mindent. Hogy a gyávaságom csak felületes magyarázat és épp az ellenkezője az igaz: erőnek megfeszített eredménye, hogy átadhatom neked, akinek valóban szüksége van rá. Örülök, hogy így alakult.

Westhouse előhalászta belső zsebéből az említett arany zsebórát, végigsimította és átnyújtotta a lánynak.

– Ne kérdezze hogyan működik. Fogalmam sincs.

April tanulmányozni kezdte az előlapot. Finoman kinyitotta, s megpillantotta a számozott felületet. Az óra állt. Próbaképpen, hasonlóan egy dzsinn lámpájához, megdörzsölte, magában kimondta legfőbb kívánságát, és lenyomta a tetején lévő apró gombot. Az óra életre kelt, de nem úgy, ahogy egy hagyományos zsebóra szokott. Való igaz, Aprilnek még sosem volt zsebórája, de úgy képzelte, mint az Új-Velence téren álló nagy órát, persze méreténél fogva apró, csendes ütésekkel ketyegve. Ez az óra azonban felberregett, elképzelhetetlen erővel kezdte rázni a kezét, majd a közepén elmosódottá váló, terebélyesedő, a sikátorban, Cortez által megelevenített, fátyolosan áttetsző kapuhoz hasonló járat növekedett ki belőle. Még mielőtt beszippantotta volna, April fejében megfogant a szükséges gondolat, de félt a morajló örvény által hirtelenjében keltett áthidalhatatlan távolságtól.

– Most, hogy már ismerem, nem érzem magam olyan átkozottul magányosnak azon a mezsgyén!

Előző oldal Petya