Szerena-szisztéma (Akikó naplója) 13-14. fejezet

A jövő útjai / Novellák (586 katt) kosakati
  2022.06.25.

013.

Zűrös éjszakám volt, az álmok nem hagytak pihenni. Túl sok élményt kellett befogadnom az elmúlt napon; az amfiteátrum… Elmer… a gyerekek szerencse-gömbjei… Norína titka… Evan élettörténete… a holdfényes tisztás… Sok volt ez nekem egy napra.

Álmomban a Szerenát jártam, vándoroltam…Voltam hajós, bányász, virágárus, és még sok minden… Elmer menyasszonyaként ültem egy díszes csónakban… tizenhat évesként izgultam a patakparton, mert elakadt a szerencse-gömböm, nem akart úszni az árral… Aztán a Földön vándoroltam, úgy, ahogy a Szerenán szokás. Sorban elmentem azokra a helyekre, amiket csak filmeken láttam. Elfogott a keserűség, hogy eljöttem a Földről úgy, hogy nem láttam a piramisokat, nem láttam a Towert, a Golden Gatet, a hawai vulkánokat, az izlandi gejzíreket, a norvég fjordokat, Velence lagúnáit… és még annyi minden mást. Aztán beléptem a hálóba, és minden feltett kérdésemre választ kaptam… és mindent megnézhettem, megtudhattam, amit csak akartam…

Többször is felriadtam, újra elaludtam, és álmodtam, álmodtam. Aztán azt vettem észre, hogy Engor fekszik mellettem az ágyban. Mélyen aludt. Hason feküdt, arcát felém fordítva. Felkönyököltem, felé fordultam, és néztem. Gyönyörködtem benne és örültem, hogy újra itt van velem. Az ablakon beszűrődő kettős holdfény játszott az arcán. Aztán változni kezdett. Orra rövidebb lett, szemöldöke vastagabb, az álla formája is átalakult. A haja sötétedni kezdett. Mire egészen sötétkék lett, Evan arca rajzolódott ki előttem.

Átizzadt hálóingben, csapzott hajjal ébredtem.

Mikor a zuhany alól kijöttem, Dalma ült a nappalimban, frissen, üdén, kipihenten, vidáman és tettre készen.

– Menjünk vásárolni! – javasolta – Én már legszívesebben tegnap kipróbáltam volna a „varázs-gyűrűmet”, de ez a jó Elmer miatt mára maradt.

Mivel nem szóltam semmit és elég gyűrötten szédelegtem, folytatta.

– Ne mond, hogy téged nem izgat az a bazi-nagy bevásárlóközpont, ami itt van a szálloda mellett! – türelmetlenül tapsolt egyet – Na, szedd már össze magad, és menjünk! Menjünk!
– Jó, menjünk! – adtam meg magam – De előbb egy vödör kávé a földszinti étteremben.

Amíg Dalma a kávé mellett végignézte Emma tegnapi képeit, nagyjából sikerült felélednem.

– Eward, Eward, Eward – tette a képeket sorban az asztalra Dalma – és ez is Eward, és ez is, és ez is… megtaláltad a végtelenített fotótémát?
– Meg – mosolygott zavartan Emma.

Közben engem a két adag méregerős kávé nagyjából összerakott. Előtte úgy éreztem, a darabjaim külön-külön lebegnek… Ez a bizonytalan érzés egy pillanatra visszatért, amikor elmentünk Engor asztala mellett és váltottunk néhány szót. Lelkünkre kötötte, hogy délre jöjjünk a huszonkettes kapuhoz, mert délután közös programunk lesz a parkban.

Zavartan mosolyogtam. Nem tudom, meddig ácsorogtam volna még Engor asztalába kapaszkodva, ha Dalma nem rángat magával.

014.

Semmi kedvem nem volt a vásárláshoz, mégis hagytam, hogy Dalma magával cipeljen. Nem volt hozzá kedvem, hogy végignézzek több ezer vacakot, és ha találok mégis valamit, ami igazán tetszik, azt ott kell hagyjam, mert túl drága nekem. Aztán nagyon hamar rájöttem, hogy „varázsgyűrűvel” vásárolni, az valami egészen más. Déltájban már alig tudtuk egymást kirángatni az áruházból, annyira belejöttünk.

Az áruház egy döbbenetes építmény volt. Nem is építmény, inkább süllyesztmény; egy negatív toronyház. Feneketlen kútnak tűnt, amikor belenéztünk a belsejébe. Egy hatalmas üvegfalú kút volt, amit gyűrű formájú szintek öleltek körül. Az üveg-kút belsejében kisebb átmérőjű üveg-csövekben futottak a liftek. A tetején, ami a föld felszíne volt, egy üveg padlójú kávéház foglalt helyet. Az asztalok húszemeletnyi mélység fölött, az üvegen álltak. Önkéntelenül belekapaszkodtam az egyik asztal szélébe, amikor lenéztem a nyüzsgő szintekre. Örültünk, hogy már túl vagyunk a kávézáson, és nem itt kell leülnünk. Nem is időztünk itt sokáig.

– Remélem, nem akarunk túl sokat vásárolni – morogtam kedvetlenül. – Semmi kedvem cipekedni.

De ez a problémánk hamarabb megoldódott, mint gondoltam. A legfelső szinten élelmiszer-áruház volt. Ezt simán kihagytuk. Biztos ez is érdekes, de minket most inkább a ruhák érdekeltek.

A következő szinten mindenféle edények és konyhai felszerelések voltak. Itt egy kicsit körbenéztünk, de nem vettünk semmit. A szállodákban nincs szükségünk ilyesmire.

– Szívesen válogatnék itt, ha lenne egy saját konyhám, amit be kellene rendezni… – sóhajtotta Dalma.

Aztán egy emelet konyhabútor, egy emelet fürdőszoba-berendezés, egy emelet irodabútor, és kétemeletnyi szobabútor után eljutottunk a kerti bútorok szintjére. Itt aztán Dalma annyira beleszeretett egy fonott ülőgarnitúrába, hogy legszívesebben vett volna egy házat, verandával, hogy legyen hová hazavinnie.

Oda is sétált hozzánk egy, az áruház borsózöld egyenruháját viselő idősebb úr. Látván érdeklődésünket elmondta miből készült, hol készült ez a szép garnitúra. Részletesen elmagyarázta nekünk, hogy hogyan festik, pácolják a meghajlított vesszőket addig, amíg ilyen szép sötétkék árnyalatot kapnak. Felhívta a figyelmünket az asztallap türkiz berakásaira is, amik egészen egyedivé teszik ezt a darabot. Már éppen azt kezdte ecsetelni, hogy milyen enteriőrbe ajánlja, mikor mi végre közöltük, hogy sajnos nem vesszük meg, mert szállodában lakunk, és nem tudnánk hová tenni.

– Ó, persze. Hiszen önök a mi kedves földi vendégeink. Igazán figyelmetlen vagyok, nem vettem észre a V betűs gyűrűjüket. Elnézést kérek.
– Semmi gond, igazán érdekes volt, amit elmondott. Köszönjük.

A következő szinten végre rátaláltunk a cipő-osztályra. Itt aztán úgy éreztük magunkat, mint az édességboltba beszabadult kisgyerekek. Mindketten nagyon szerettük a szép cipőket. Az volt az állandó dilemmánk, hogy kényelmeset vegyünk, vagy szépet. Most viszont az volt a gondunk, hogy a sok ezer pár szép és kényelmes, tökéletes darab közül melyiket, melyikeket válasszuk. Hirtelen felpróbáltunk ötven-hatvan párat fejenként, aztán csak néztünk egymásra és nevettünk magunkon, egymáson. A szívünk szakadt meg minden egyes párért, amit nem viszünk el, de egyszerűen nem tudtunk választani. Meglepetésünkre a kedves, fiatal eladólány azt javasolta, hogy ha nem tudunk választani, akkor előbb vegyünk ruhát, és visszafelé jövet ahhoz válasszunk cipőt. Ezt egy földi kereskedő sohasem mondta volna. Ránk tukmált volna egy nagy rakás cipőt, aztán lehet, hogy kereshettünk volna a cipőkhöz megfelelő ruhákat Megköszöntük a segítségét, és meg is fogadtuk a tanácsát. Irány a ruha-szintek. Mert persze több is volt… mindegyik életveszélyesen bőséges választékkal

A fehérnemű-szinten már nem bírtuk ki vásárlás nélkül. Kosarunk megtelt kombinékkal, bugyikkal, harisnyákkal, hálóing és köntös-költeményekkel. A vagány, fekete elasztikus, a fátyol-szerű fehér, a különböző kékek, a finom lilák, a vadító bor-vörös mind-mind annyira tetszett, hogy nem tudtuk otthagyni.

– „ A szerenaiak nem nézik jó szemmel a pazarlást… mérsékeljétek magatokat a vásárlásnál…” – jutott az eszembe Evan figyelmeztetése.

A púposan telepakolt kosarak miatt enyhe bűntudattal somfordáltunk a regisztráló-pulthoz. De ez a mennyiség úgy látszik nem számított túlzásnak, mert a kedves eladó-hölgy cseppet sem lepődött meg rajta. Úgy látszik fehérneműből nem létezik túl sok, még a Szerenán sem. Aztán megkérdezte tőlünk, hogy amit vásároltunk, azt magunkkal visszük-e, vagy hazaküldesse. Ezzel megoldódott a cipekedés kérdése, vásárolhattunk nyugodtan tovább. Nem rossz így vásárolni, hogy se a számla nagysága, sem a csomagok mérete nem korlátozza az embert. Az eladó egyenként kivette kosarainkból a vásárolt holmikat, átemelte őket a pult fölött, gondosan összehajtogatta és két nagy dobozba tette őket.

– Most legyenek kedvesek regisztrálni! – kérte.

Tenyerünket a pultra fektettük az ujjlenyomat miatt. Ezzel nem volt gond, ezt már sokszor láttuk, de nem tudtuk, hogy mit kell tennünk a gyűrűkkel.

– Köszönöm! Viszontlátásra! – mondta az eladó.
– De a gyűrűt nem tudjuk, hogyan kell használni, és még a címünket sem mondtuk meg… – értetlenkedtünk.
– A gyűrűt már használták, a pult érzékelte. A ma esti szállodájuk címét is közölte a gyűrű a pulttal.
– És mikor fogjuk megkapni a csomagjainkat?
– Egy órán belül.
– De akkor mi még nem leszünk ott, nem tudjuk átvenni…
– Semmi gond. A szobájukban lesz, mire odaérnek. A szobapincér majd elintézi.
– És ha nem szállodában laknánk?
– Akkor az önöknek megfelelő időpontban szállítanánk a lakásukra.
– Akár hajnali kettőre is kérhetnénk… – okoskodott még mindig Dalma.
– Természetesen. Az éjszakai szállítás valamivel drágább, de a szállítószolgálat éjjel-nappal dolgozik.

Olyan volt, mint a mesében… Minden kívánságunkat teljesítik a borsózöld tündérek.

Miután a fehérnemű-szinten kissé kitomboltuk magunkat, a sport-ruházaton viszonylag hamar átkeltünk.

A nappali ruhák szintjén viszont megint elvesztettük az önuralmunkat. Úgy éreztük, egyszerűen elveszünk a kis-, és nagykosztümök, blúzok, komplék, nadrágok, nyári ruhák tömegében. Itt is televásároltuk a kosarainkat. Mikor felpróbáltam egy borvörös nadrágkosztümöt, egyszerűen nem volt kedvem kibújni belőle. Az eladó szerint is nagyon jól állt nekem, azt tanácsolta, le se vegyem. A regisztrálásnál megkérdezte, hogy azt a ruhát, amiben jöttem, magammal viszem, hazaküldesse, vagy irányítsa a „megunt holmik házába”.

– A megunt holmik házába?

– Igen. Nálunk az a szokás, hogy ha van egy megunt ruhánk, amit sajnálunk csak úgy kidobni, azt elvisszük, vagy elküldjük a megunt holmik házába. Ez is egyfajta áruház. A bevitt holmikat felértékelik, és a pénzt átutalják a folyószámlára. Ezekben az áruházakban is sokan vásárolnak, egyrészt azért, mert olcsó, másrészt azért, mert érdekes darabokat lehet kifogni. Sokan azért szeretnek ezekre a helyekre járni, mert itt kiélhetik gyűjtögető-, és vadászszenvedélyüket.

– Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen szuper-modern és gazdag bolygón az emberek hajlandók felvenni egymás levetett holmiját.

– Azok a holmik, amik az „MHH”-ba kerülnek, általában még majdnem újak. Egyszer-kétszer voltak az első gazdájukon, de nem lettek kedvencek és ide kerültek. A kimondottan ünnepi ruhák pedig szinte kivétel nélkül itt kötnek ki, mivel ezeket egy szerenai legfeljebb egyszer veszi fel. A következő ünnepre feltétlenül újat vesz, vagy itt, vagy egy másik áruházban, vagy az MHH-ban. A szerenaiak igaz, hogy gazdagok, de nem szeretik a pazarlást. Nem szoktak kidobni semmi olyat, amit más még tud használni. Nézzetek be egy MHH-ba, meglátjátok, nem ócskapiac, hanem kincsesbánya.

– Azt hiszem, megvan a holnap délelőtti programunk… – mondtam.

Dalmának felcsillant a szeme. Ő Európában élt, ahol már több százszor elavultnak bélyegezték, de újra és újra kialakultak a kisebb-nagyobb „bolhapiacok”. Imádta ezeket a helyeket, sokat mesélt róluk. Emlékszem, amikor elmesélte, hogyan jutott hozzá ahhoz a kis bőr irattárcához, egy párizsi bolhapiacon, amit állandóan magával hordott. Valóságos vadászkalandot adott elő. Vadászzsákmányához pedig irreálisan ragaszkodott. Mindig ott lapult valamelyik zsebében. Fogalmam sincs, mit tarthatott benne, lehet, hogy semmit, csak magához a kedves tárgyhoz ragaszkodott. Többször is észrevettem, hogy ha ideges, vagy izgatott, akkor a zsebébe nyúl. Ahogy a tenyerébe simul a finoman kidolgozott bőr, megnyugszik és összeszedi magát.

Hirtelen ötlettel úgy döntöttem, hogy még Tokióból magammal cipelt halványszürke nadrágkosztümömet már eléggé unom, de még nem nyűttem el. Mehet az MHH-ba.

Dalma is kedvet kapott hozzá, hogy inkább új, földig érő kávébarna ruhájában és fahéj színű blézerében folytassa a sétát.

– És mikor érdeklődhetek, hogy mennyire taksálták a holmimat? – kíváncsiskodtam.
– Nem kell érdeklődni, a mob-komod jelezni fogja, ha pénz érkezett a számládra.

Megint el voltunk ájulva a szerenai szervezéstől. Még mindig nem győztünk csodálkozni rajta, hogy itt minden milyen flottul megy. Ezek itt nem vacakolnak, teszik a dolgukat, és minden működik. Még mindig szokatlan volt nekünk, hogy ha bemegyünk egy étterembe, kávéházba, azonnal kiszolgálnak minket, hogy reggel elhagyott szállodánkból hiánytalanul megérkeznek hátrahagyott csomagjaink az este elfoglalt szobáinkba, hogy ha hívunk egy gömböt a mob-komon, máris jön… Számunkra még mindig hihetetlen volt a szerenaiak munkastílusa. Kényelmesen, lazán, jókedvűen tették a dolgukat és soha sehová nem rohantak, mégis mindenhová odaértek… méghozzá hajszál pontosan. Nem vacakoltak, nem húzták az időt, figyelmesen, körültekintően rugalmasan, türelmesen intézték a dolgaikat. És minden úgy működött, ahogyan kell, fennakadás nélkül. Eszembe jutott Rodi vízi balesete. Ott is úgy ment minden, mint a karikacsapás. A vízbe esetteket gyorsan kimentették, a felborult vízi-biciklit kivontatták a parthoz, a taxist még aznap elítélték, és mint később megtudtuk, az engedélyeit még aznap bevonták. És ami a csúcs, még aznap megkapta a munkabeosztása módosítását, hiszen engedélyei nélkül kénytelen volt más munkát végezni. Ha arra gondolok, hogy a Földön hetekig is elhúzódik egy hasonló kaliberű szabálysértési ügy, nem beszélve az évekig tartó perekről… Innen, a Szerenáról nézve az a hihetetlen és érthetetlen.

Miközben ezen morfondíroztam, a mozgólépcső a következő szintre vitt minket. Szerencsére a szinteket nem csak a szédítő, üvegfalú lift kötötte össze, hanem mozgólépcsőkön is el lehetett jutni egyikről a másikra. A következő szinteken az alkalmi ruhák foglaltak helyet. Egy teljes szinten csak fekete és fehér ruhák voltak. Sokféle szabás, anyag és kombináció, de valamennyi nagyon elegáns. A klasszikus „kis fekete” ruhától a hófehér költeményekig volt itt minden. Érdekes, hogy a férfi- öltönyök sokkal változatosabbak voltak, mint vártuk volna, és nem csak ingeket, hanem finom, vékony garbóféléket is kínáltak hozzájuk. Itt is elég nehezen tudtuk visszafogni magunkat.

– Nem érdemes túl sokat vásárolni, már csak néhány napig leszünk itt – próbáltam fékezni Dalmát.
– De itt annyi szuper, jó cucc van, amivel majd otthon, a Földön is lehet villogni – alkudozott Dalma.
– Gondolj arra, hogy Engor hogy fog tiltakozni, ha a fél áruházat be akarjuk zsúfolni a hajóba.

Ez a gondolat visszatartott bennünket annyira, hogy ezen a szinten csak egy-egy „kis feketét” vettünk.

– „Kis feketére” mindig szükség lehet, még ebben a pár napban is – egyeztünk meg.

Ennek ellenére a következő szinten, a színes alkalmi ruhák közt sem tudtunk csak úgy végigsétálni. Dalma egy padlizsán-lilát választott, én egy pezsgőszínűt nem tudtam otthagyni. A pezsgőszínű egy pazar darab volt. Garbószerű nyakmegoldása ellenére szabadon hagyta a vállaimat, a hátamat. Nehéz, selyemhez hasonló súlyos anyaga miatt gyönyörű esése volt. Térd alatt fodorszerűen kibővült és hullámzott a bokám körül, ahogy léptem.

– Ha ebben Engor meglát… – gondoltam. – Ha meglát… ha lesz rá alkalom… ha egyáltalán még akarom…

Aztán következett a „kék szint”, az Elmer napi ruhák emelete. Több ezer, szebbnél szebb, a kék minden elképzelhető árnyalatában pompázó ruha-költemény… a hozzáillő ékszerekkel együtt.

– Menjünk, menjünk! A következő Elmer napon már úgysem leszünk itt! – rángattuk tovább egymást.

A következő szinten viszont nagyon lelassultunk. Itt a „holdtalan éjszaka” ünnepére való ruhák voltak. Első ránézésre olyan volt az egész, mint egy nagy jelmezkölcsönző. Ezeket a ruhákat eddig még nem láttuk senkin sem. Egy kedves eladó megnyugtatott bennünket, hogy nem mi voltunk figyelmetlenek, ezeket csak a „holdtalan éjszaka” ünnepén veszik fel. Nem jelmezek, de tradicionális stílusban készültek. Szabásuk a földi reneszánsz stílusra emlékeztetett, dúsan hímzett, gazdagon díszített remekmű volt valamennyi. A földig érő, dúsan redőzött, ingszerű alapruhákat hímzéssel, gyöngyökkel díszített mellény fogta össze, megadva az egész öltözék formáját. A női ruhák mellénykéje rövidebb volt, a férfiruháké hosszabb. Prémekkel szegett, kapucnis pelerinek, kabátkák, steppelt bársonymellények, puha, prémes bársonycipők egészítették ki az öltözékeket. A ruhákhoz illő színű takarókat és ülőpárnákat is kínáltak ugyanitt. Hűvös lehet az éjszaka még ilyenkor, nyáron is. Az összes holmi egy egységes színharmónián belül variálódott. Visszafogott, finom föld-színek… Az antracit-szürkétől a tört-fehérig sok-sok szép árnyalat. Csodálatos kávébarnák, homok-sárgák, olajzöldek, mustársárgák, beage, fahéjszín, sötét bordók… Élénk színek, fekete, fehér, kék, vagy piros egy falatnyi sem. Közvetlen mellettük kínálták a hozzájuk illő ékszereket is, fából, kerámiából, jadeből, türkizből, borostyánkőből… de semmi arany, vagy ezüst.

Olyan mesebeli volt az egész…

Már éppen kezdtünk volna valamit megérezni ennek a különös ünnepnek a hangulatából, amikor mob-komunk hangjelzése visszazökkentett minket a hétköznapi valóságba.

– Már tíz perce késtek! – mordult ránk Engor köszönés nélkül.
– Már éppen indultunk – füllentettem és gyorsan kikapcsoltam.
– Az ékszerek szintje még vissza van… – ellenkezett Dalma.
– Nem! Az legalább egy óra lenne. Inkább azt találd ki, hogyan jutunk leghamarabb a huszonkettes kapuhoz!
– Ne rohanjunk annyira! Szerintem a többiek is elmentek vásárolni, ami azt jelenti, hogy nem csak mi fogunk késni. Ha túlságosan sietünk, még mi várhatunk a többiekre.
– Lehet, hogy igazad van – hagytam rá – hiába sietünk, legalább egy óra, mire odaérünk. Ha ész nélkül rohanunk, akkor sem megy hamarabb.

Végül is megkérdeztük az egyik eladót, hogyan jutunk el leghamarabb a huszonkettes kapuhoz.

– Fölmentek a cipő-szintre, ott megkeresitek a szandálokat. Onnan egy folyosó vezet a földalattihoz. Mentek két megállót dél felé, és már ott is vagytok. Tíz perc az egész.

Persze, amilyen a mi formánk, kicsit több lett, mint tíz perc…

Előző oldal kosakati