Nem maradsz egyedül

Neoprimitív / Versek (51 katt) Mortelhun
  2022.05.20.

Félve érintem meg orcád...
Tán reszketsz? Tán reszketsz...
Tán reszketek.
A tél hidege arcodra fagyott,
S leheleted, mely máskor tavaszi fuvallat,
Most afféle jégisten szusszanása,
Halódó nászunk lassan kihunyó fénylenyomatán.
Esteledik.
Emitt még ökör bőg, s amott messze,
Valahol a tücskök ciripelésén túl,
Látok valami embertelent, valami állatit.
Én vagyok.
Ki lehetne más?
Ki lehetne más a testére festett fájdalommal,
S a kezében tartott remény rojtossá lett Csuhájával?
Ki lenne más? Ki is lehetne?
Senki.
A válasz rövid, akárcsak az élet azon része,
Melyben szárba szökik az élet,
Csilingelve kacag a jövő és kipirul az orca.
Az az orca, amely most fagyos, mert az élet röpül,
Csak a félelem és a sötét állandó, lassan döcög, gomolyog.
De te ne félj! Ne félj, én itt maradok veled.
Itt maradok, s leülünk egy sarokban,
majd egy cigire gyújtván csak ennyit mondok neked:
Immáron itt vagyok, s te soha nem maradsz egyedül.

Előző oldal Mortelhun