Manók
A jövő útjai / Novellák (565 katt) | Norton |
2022.02.24. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/12 számában.
Amikor felébredtem, nem tudtam, hogy hol vagyok. Kicsit megijedtem ettől, de aztán rájöttem, hogy nincs semmi baj, bár ahogy kinyitottam a szemem, mintha száznyolcvan fokot fordult volna velem a tér. Nehézkesen ültem fel. A szobámban voltam. A napsugár lágyan sütött be az ablakon. Béke volt és csend. Rég éreztem ilyet. A nyugalom érzete azonban hamar szertefoszlott, amint megláttam a zöld színű kisembert a fotelomban. Úgy terpeszkedett, mintha csak az övé lett volna a kedvelt bútorom. Azt már az első pillanatra levettem, hogy az a lény nem lehet ember. Humanoid volt ugyan, de a testalkata, az arcvonásai és leginkább a zöld színű bőre ellentmondott emberi mivoltának. Mindezek tetejében volt a szemében valami delejes, túlvilági erő, hogy a frászt kaptam a pillantásától. Rémületemben ordítani akartam, de valamiért nem jött ki hang a torkomon. Csak egy néma sikoltásra futotta, ami meglehetősen groteszkre sikeredett. Arra gondoltam, hogy ha most látna valaki, biztos kiröhögne.
– Nyugalom, barátom! – szólt hozzám a fotelben terpeszkedő, fura kis alak. – Nem akarlak bántani.
Amikor féltem, mindig keménynek próbáltam látszani.
– Majd pont egy ilyen tökig érő keljfeljancsitól fogok megijedni – válaszoltam durván, és örültem neki, hogy végre meg tudtam szólalni.
A manó elvigyorodott.
– Nagyon raj vagy, muki. Így szoktátok mondani, ugye? Persze a vagányabb körökben.
Éreztem, hogy tüzes félelem árad szét a mellkasomban.
– Mit akarsz tőlem?
– Csak azt, hogy feküdj bele abba a koporsóba! – mutatott jobb kéz felé.
Még csak akkor vettem észre, hogy jobbra tőlem egy fekete koporsó hever a szőnyegen.
– Mi… miért?
– Mert olyan szépen kérlek rá!
Ismét valami kemény válaszon törtem a fejemet, de a manó felém intett, mire egy láthatatlan erő vette át felettem az irányítást. Gépiesen keltem fel az ágyamról, és belefeküdtem a koporsóba. Fogalmam se volt róla, hogy álmodom, vagy ébren vagyok, de nagyon ijesztő volt az élmény. Ekkor halk csattanás hallatszott, és zuhanni kezdtem a semmibe. Páni félelem vett rajtam erőt. Arra gondoltam, hogy eljött értem a halál. A világűrbe zuhantam. Mindenfelé csillagok vettek körül. A koporsó világító téglalapja egyre kisebb lett, végül eltűnt. Aztán lelassult a zuhanásom, és lebegni kezdtem. Iszonyatos tér vett körül. Csodálkoztam, hogy tudok lélegezni, és hideget sem éreztem. A szívem mégis hevesen vert. Amikor már teljesen kétségbe voltam esve, végre emelkedni kezdtem. Megláttam a koporsóm téglalapját, ami egyre nagyobb lett. Reméltem, hogy visszatérhetek a szobám biztonságába. Csattanást hallottam, és újra a koporsóba feküdtem. Megkönnyebbülten ültem fel, de már nem a szobámban voltam, hanem egy kupolás teremben, egy teljesen idegen helyen. Zöld színű manók vettek körül.
– Üdvözlünk az Arlonea bolygón! – hallottam a fejemben.
Artikulálatlan üvöltés hagyta el a torkomat.
– Nincs mitől félned, testvér!
Kimásztam a koporsóból, és meglepődtem rajta, hogy milyen könnyűnek éreztem magam.
– Mi a fene történik itt?!
Az egyik manó ekkor egy hatalmas tükröt tartott elém, és döbbenten tapasztaltam, hogy nem a saját arcomat látom, hanem egy rusnya manóét.
– Mivé változtam?! – kiáltottam fel, és menekülni próbáltam, de egyszerűen megdermedt a lábam.
– A testcsere mindössze néhány óráig fog tartani – nyugtattak dallamos hangon. – Amiből te csak néhány röpke percet vagy képes befogni a tudatoddal. Hosszabb idő már veszélyes lenne.
– Testcsere?
– A bolygótok több ezer fényévnyire van tőlünk – mosolygott rám a legmagasabb lény. – Ez a távolság még az űrhajóink számára is leküzdhetetlen. A látnokaink mindenesetre felfedezték a Föld nevű bolygót, és kíváncsiak lettünk rátok. Te vagy az egyik kiválasztott. A testedet használva egy felderítőnk információkat gyűjt a világotokról. Egyszerűen fogalmazva helyet cseréltetek. Te vagy az ő testében, ő pedig a tiédben. Ám ne aggódj, a projekció hamarosan véget ér. Addig várj türelemmel!
– Ez… ez… teljes képtelenség! – hörögtem, akár egy elmeháborodott.
– Nyugalom, hamarosan felébredsz.
Ekkor megszédültem, és a következő pillanatban már az ágyamban találtam magam. Fordult egyet velem a szoba, mire éles sikoly hagyta el a torkomat. A feleségem rémülten nézett rám.
– Mi a fene történt veled?
– Hány óra van? – kérdeztem vissza.
– Mindjárt tizenegy.
– Az nem lehet. Ma szombat van?
– Beteg vagy? Persze, hogy szombat. Tudhatnád, hisz nemrég jöttél vissza a boltból.
– A boltból?
– Most hülyéskedsz velem? Te magad akartál bevásárolni. Még csodálkoztam is rajta. Ne tegyél úgy, mintha nem emlékeznél rá!
– Pedig én tényleg nem emlékszem – feleltem döbbenten, miközben nehézkesen felültem. Az utcai ruhám volt rajtam.
– Hazajöttél, aztán elaludtál a tévén.
– Elaludtam…
– Mi ez, talán amnézia? – Csóválta a fejét Nóra. – Tudod, kezd már elegem lenni a beteges vicceidből. Nem unod még ezeket?
Megdörzsöltem a verítékező homlokomat és zavartan hebegni kezdtem.
– Jó, jó, persze… ne haragudj, hogy furának tűnök… most valószínűleg elvetettem a sulykot, legalábbis úgy vélem... szóval bocsánat.
– Talán agymosáson estél át? – csodálkozott a párom. – Túl sokat nézed a parlamenti tudósításokat.
– Ne hidd, hogy megőrültem, vagy ilyesmi!
– Persze, te nem vagy őrült, mert a hangok is azt mondják. Ócska vicc ez már, és elég unalmas, ami azt illeti.
Mély levegőt vettem, mert a szívem mintha kihagyott volna néhány ütemet.
– Biztosan jól vagy? – kérdezte ekkor Nóra, és mintha némi aggodalom érződött volna a hangjában.
– Semmi bajom – nyögtem. – Csak nagyon szomjas vagyok, és átkozottul nehéznek érzem a testem, mintha víz alól jöttem volna föl.
– Nem vagy lázas?
– Nem hiszem. Csak hülyeséget álmodtam.
– Ne nézz annyi politikát!
– Jó, jó. Na, megyek, és iszom egy kávét.
Vége
Előző oldal | Norton |
Vélemények a műről (eddig 5 db) |