A fából faragott menyasszony
Szépirodalom / Szerelem (698 katt) | R. Harbinger |
2021.06.12. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/6 számában.
Sen ledobta a fatörzset a kandalló elé, és megtörölte izzadt homlokát. Elégedetten mérte végig az ágasbogas, sárga virágokkal teli fát, azt követően kézbe vette kisbaltáját, és napnyugtáig csapdosta az ágakat. Széles mosollyal figyelte művét, ami még közel sem hasonlított végleges formájára, de ő már látta az eredményt lelki szeme előtt, mint minden alkalommal, amikor leült enni a fa alá még a kivágását megelőzően. Most is hallotta fülében a szél fütyülését, amit a fa suttogásának vélt.
Másnap izgatottan esett neki a törzsnek, lehántotta kérgét, talapzatra állította, és vésőt ragadott. A forgácsok sorban peregtek a padlóra, a törzs pedig szépen átalakult egy gyönyörű nővé. Lehunyt szemével úgy festett, mintha aludna.
Sen végigsimított kifaragott kedvese arcán, és felidézte Echeria szavait: a vérével életet adhat kifaragott kedvesének.
Megvágta ujját baltájával, majd vörösre festette a nő ajkát. Minden porcikájában bizsergett, míg a nő megmozdulására és szemének kinyitására várt, de kedvese mozdulatlan maradt.
Sen nem értette, mi történik. A tünde azt mondta, az ő vérére van szükség, de mi van, ha több kell? Ha nem lenne elég pár csepp, akkor mennyire van szükség?
Nem tagadhatja meg kedvesétől az életet! – gondolta.
Végigrántotta baltáját csuklóján, ezzel vérét a kifaragott nőre spriccelte. Odanyomta sebét annak ajkára, és szorosan ott tartotta. Fából faragott kedvese minden pillanattal élénkebbé vált, haja aranyló, felnyíló szeme ragyogó kék lett.
Sen megrogyott a sok vérveszteségtől, nem szándékozott meghátrálni, mégis összeesett, és elvesztette eszméletét. Nem tudta, mennyi idő telt el, de amikor magához tért, nagyon lassan nyitotta ki szemét, majd fölé görnyedő kedvesére pillantott. A nő Sen arcát simogatta, és bájosan mosolygott rá. Szeméből végtelen hála sugárzott, mint aki pontosan tudja, mit kockáztatott érte a férfi.
– Angyalom – súgta Sen, majd ismét elájult.
Nem tudta megmondani, a hajnali fénytől vagy a friss pirítós illatától tért-e magához. Erőtlenül ült fel, azt követően a konyhában ténykedő nőre tekintett, aki két tojást ütött a fémplatnira. Az étel halkan sercegett, de nem tudta elnyomni a nő kedélyes dúdolását.
– Felébredtél? – fordult oda a nő. – Készítettem reggelit. Várj, segítek!
A felállni készülő férfi hagyta, hogy átültesse az asztalhoz, majd végigpillantott a frissen szedett virágon, fatányérokon, ennivalón.
– Ezt te csináltad? – kérdezte döbbenten.
– Igen, csak a te kedvedért. Ne kéresd magad, drágám, egyél!
Sen sosem kóstolt még ilyen lágyra sütött tojást, amit most hosszan ízlelgetett.
– Mi a nevem? – kérdezte a nő váratlanul.
Sen csaknem félrenyelt, amit gyorsan le kellett öblítenie egy pohár forrásvízzel.
– A neved? – nyögte ki Sen.
– Igen, a nevem – mosolygott rá a másik továbbra is. – Szerinted mi illene hozzám?
Sen belefeledkezett a nő élénk tekintetébe, bájos arcába.
Hogyan nevezhetné el? – töprengett. A kinti napfényre pillantott, ami úgy kúszott be az ablakon, mint ahogy a remény lopakodott be az ő életébe.
– Remény, a neved Remény lesz – fordult vissza a nőhöz, mire ő elmosolyodott, és megfogta Sen kezét.
A férfi sosem érezte boldogabbnak magát, fütyörészve járt az erdőbe nap mint nap. Hazatérésekor forró ölelést, csókot és ételt kapott. Rövid időn belül megkérte Remény kezét, és már gyerekeikről ábrándozott, mikor egy nap minden kifakult.
Sen akkor is széles mosollyal bukkant elő a fák közül nem sokkal napnyugta előtt ember nagyságú törzzsel a vállán. Kereste Reményt a ház előtt, ahol mindig várni szokta, de nem találta. Hideg kétségbeesést érzett bőre alá kúszni, amitől eldobta a törzset, és a házhoz sietett torkában dobogó szívvel.
Szélesre tárta az ajtót, és megtalálta Reményt az ablaknál. Komoran bámult kifelé, tekintete távolba révedt.
– Drágám, minden rendben? – kérdezte a férfi.
Remény azt felelte hidegen, nincs, majd visszafordult az ablakhoz, de Sen nem hitt neki.
– Mi bánt? – faggatta lágyan. – Mondd el, kérlek, ne tarts kétségek között.
– Üresnek érzem magam – kezdte Remény –, mintha halott lennék. Valami hiányzik belőlem, és nem tudom megmondani, micsoda. Itt, bent – mutatott szívére.
Sen elhűlt ezek hallatán, hátán mintha jeges verítéket érzett volna. Este csodálatos vacsorát készített, megsütötte a nem régen lőtt vadkant, vadvirágokat hozott, de nem tudta jobb kedvre deríteni szerelmét. Úgy feküdtek le aludni, mint két vadidegen, még csak meg sem érintették egymást. Sen megpróbálkozott egy jó éjt kívánsággal, de hasztalanul.
Amikor reggel felébredt, nem találta a nőt. Felpattant, nevét kiabálta, körbeszaladta a házat, de mindhiába.
Az utóbbi napokban észrevette, Remény sokat jár az erdőbe, és mindig arrafelé sétálgat, ahonnan az őt alkotó fa származott. A férfi gyors léptekkel vágott az erdő mélyére, félresöpörte az arcába csapó gallyakat, közben űzött vad módjára zihált.
Az utolsó ágat követően megtorpant a tisztás előtt. Remény pontosan ott állt a kivágott fa helyén, széttárt karral, lehunyt szemmel szegezte arcát a tiszta égnek.
– Remény? – szólította meg Sen. – Mit keresel itt?
A nő a férfira nézett, majd arcán őszinte mosoly ömlött el.
– Már értem, Sen, tudom, mi hiányzik belőlem. Ez, ez az egész!
Sen meredten bámulta a kivágott fa helyén megpördülő Reményt, majd rádöbbent, nem szakíthatja el őt innen. Hagynia kell őt ismét teljessé válni.
Remény megállt, és lábára pillantott. Széles szoknyája kérgessé vált, fává alakulása kúszni kezdett felfelé, mire ő felemelte kezét, és Sen felé nyújtotta.
– Gyere velem, kedvesem! Örökké együtt lehetünk.
Sen megértette, Remény előtt senki volt, és nélküle ismét azzá válna. Abban a tudatban indult el a nő felé, örökké együtt lehetnek. Fellépett a kicsiny domb tetejére, és megfogta a nő kezét. Megölelték egymást, forró csókban olvadtak össze. Sen teste is kérgesedni kezdett, hamarosan mindketten egy vastag törzsű fában egyesültek, aminek sebesen terjedő lombja felfelé nyurgult. Pillanatok alatt ágakat, leveleket és virágokat növesztettek.
Gyorsan teltek az évek, egész évtizedek rohantak el a pár mellett, és Sen érezte megfakulni szerelmüket. A köztük lévő harmónia felszívódott, és az egykori férfi nem értette, mi történik. Keserűen tekintett le az alattuk ülő fiatal favágóra, és könyörgött neki, szabadítsa meg, miközben ágaik ismét virágba borultak.
Egy nap a fiatalember mintha meghallotta volna Sent, felszegte fejét.
– Ez az! Itt vagyok! Segíts rajtam, kérlek! – kiabálta Sen, de hangja szélhez hasonlatos susogássá enyhült.
Így is felkeltette a férfi figyelmét, aki fejszét ragadott, és kivágta a fát. Megsimogatta a földre került törzset, és szavait hallva Sen rádöbbent, rútul becsapták.
– Jöjj velem, szerelmem! – mondta az ifjú, Sen pedig megértette, a férfi átadja magát az őt szólító csalfa Reménynek, mint ahogy ő tette, és ki tudja, még hányan ő előtte.
Előző oldal | R. Harbinger |
Vélemények a műről (eddig 13 db) |