Idővihar

A jövő útjai / Novellák (106 katt) n13
  2021.04.24.

Az égen sötét fellegek tornyosultak, és erősen beborult. Az orkánszerű szél tépte, cibálta a fák ágait, a levegőben szinte érezni lehetett az elektromosságot.

A férfi futott a kis hegyi ösvényen, ami a sziklás csúcs felé kanyargott. Pár száz méter után kifulladt, megállt. Szúrt az oldala. Kétrét görnyedve, kezét a csípőjén pihentetve lihegett.

Ezzel az erőnléttel sosem leszek űrhajós, gondolta Tim.

Amikor felegyenesedett, a lucfenyők csúcsai mögött egy nagy, barna épületet pillantott meg. A felfedezéstől fellelkesülve ismét nekivágott a kaptatónak.

Vakító, ezüstös villám cikázott át vízszintesen az égen, majd hatalmas mennydörgés reszkettette meg a levegőt. Mintegy varázsütésre az eső is eleredt.

A férfi fázni kezdett, ahogy khaki színű inge átázva a testére tapadt, de nem volt már messze. Még pár lépés, és megérkezett a ház elé. Valami régi panzióféle lehetett. Rönkfából készült, nagy, masszív, emeletes épület. Látszott, hogy jó ideje nem használják. Ráfért volna egy alapos tatarozás, mert több helyen is felkunkorodott a valaha sötétbarna festék. Az elmúlás melankóliája lengte be a tájat. Bárhová nézett, mindenütt csak embermagasságú fű és fenyők. Az ablakok sötéten ásítoztak, kivéve egyet a földszinten, ahonnan gyengécske fény szűrődött ki. Megszaporázta a lépteit, miközben a homlokzaton elolvasta a megfakult, valaha szebb napokat látott cégtáblát: Szirt Hotel.

Belépett a romos ajtón, lerázta magáról a vizet, majd elkiáltotta magát.

– Hahó! Van itt valaki?

Nem jött válasz, úgy tűnt, sehol egy lélek. Szeme kezdte megszokni a félhomályt. Oldalt, a recepciós fülke látszott, középen egy kis asztal kanapéval. Mocsok, pókháló borított mindent. A padlón eldobott csikkek, kólásüvegek, az asztalon megsárgult újságok árválkodtak. Az egyiket felvette, lefújta róla a port, majd megnézte a dátumot: 2015. augusztus 23. Úgy látszik, öt éve nem járt itt senki...

Hirtelen zajt hallott a háta mögül, gyorsan megfordult, de nem látott senkit. Kicsit várt – újra hallotta a zajt. Igen, most már biztos volt benne, hogy a halk motozás a szekrényből jött, a recepciós pult mögül. Csendben odalopózott, majd egy villámgyors mozdulattal feltépte az ajtót.

– Atyaég!

Alig akart hinni a szemének – a szekrény aljában egy sovány, nyolcéves forma kisfiú kuporgott!

– Kérem, ne bántson! – siránkozott a gyerek, miközben karját védekezően a feje fölé emelte.
– Nyugi, nem bántalak! – mosolygott rá barátságosan a férfi, miközben azon tűnődött, mi olyan furcsa a fiún. Aztán rájött, hogy nagyon ismerős neki, de nem tudta, honnan.

A fiú óvatosan előmászott a rejtekhelyéről, ám szemét folyamatosan a férfin tartotta, készen arra, hogy bármelyik pillanatban kereket oldjon.

– Ki vagy, és hogy kerültél ide? – kérdezte a férfi.

A fiú erősen megrázta a fejét, miközben barna, göndör fürtjei mókásan kalimpáltak.

– Én csak az erdőben sétáltam. Aztán jött az eső, és nagyon féltem, ezért beszaladtam a házba, és elbújtam a szekrényben. – A fiúcska kíváncsian nézett a férfira. – A bácsi kicsoda?
– Nem tudom – kacagott fel a férfi. – Én is csak arra emlékszem, hogy kapaszkodok felfelé a hegyoldalban.
– Ezt hívják kollektív emlékezetkiesésnek! – szólalt meg egy fojtott hang a hátuk mögött.

Megfordultak. Középkorú férfi állt pár méterrel mögöttük, csillogó űrruhája tele volt aggatva mindenféle fura szerkentyűvel.

– Tim Szolzsenyicin hadnagy vagyok, és a TOR-nak dolgozom. A jövőből jöttem.

A gyerek értetlenül pislogott, hol az egyikre, hol a másikra nézett bambán. A fiatalabb férfi zavarában egyik lábáról a másikra állt, közben az állát vakarta. A frusztráció végül dühbe csapott át.

– Rendben! Akkor most szépen elmagyarázza, mi a fene folyik itt! – A férfi fenyegetően elindult az időutazó felé.

A hadnagy nem ijedt meg, hangja továbbra is higgadtan csengett.

– Igazából felesleges elmagyaráznom, mert úgysem fogja megérteni, de mivel ennyire ragaszkodik hozzá... – Száját gúnyos mosolyra húzta, és rövid hatásszünetet tartott, mielőtt belekezdett: – Nos, ahogy visszatértem a stickel a múltba, a téridő görbület erős lökéshullámot indukált három párhuzamos valóság között, ezért a Jules-Sanders tétel értelmében, a párhuzamos valóságokban létező entitások is ebben a téridő pontban materializálódtak. Az anomália ideiglenes, és a központi vihar elektromágneses fluxusa okozta.
– Nahát! Tényleg nem értek egy árva kukkot sem abból, amit itt összehordott!
– Nem számít. Mindig ez van – szabadkozott az időutazó. – De nézze csak! A folyamat már elkezdődött.

A fiatalabb megperdült a tengelye körül, mintha kígyó csípte volna meg. Döbbenten konstatálta, hogy a gyerek először csak áttetszővé válik, majd rohamosan halványodva véglegesen eltűnik, mintha soha ott sem lett volna. Rémülten pillantott saját lábaira.

– Jaj, ne! – szakadt ki belőle az elfojtott kiáltás.

Most már ő is gyors ütemben halványodott.

Szolzsenyicin hadnagy szomorúan figyelte, miközben nagyot sóhajtott. A kiképzésen mentálisan felkészítették ugyan az efféle dolgokra, mégis mindig megviselte, valahányszor fiatalabb énjeivel találkozott.

Előző oldal n13
Vélemények a műről (eddig 9 db)