Bionika és Fraktál
Valamikor Máskor.
Bionika figyelte, ahogy a homokdűnéken folyó apró rovarszerű fémrobotok sebesen vándoroltak egyik talapzattól a másikig. Az általuk felépített szilíciumszálak spirális alakzatokat véve fel, fémesen csengő hangok kíséretében formázták meg a Nap izzó fényében megcsillanó égbe készülő szerkezetek nano-áramköreit. A top kvark atomok lassan a helyükre kerültek. A kaotikus elrendezésű nyomtatott áramkörök higanyszerű anyagából lassan kibontakoztak a fémplasztik repülőformák.
Kozmetikai krémeket reklámozó kézmodellhez hasonló vékony ujjai sebesen mozogtak az ezüstös VR-kesztyűben Halk kattanással a nő alkarjára szerelt kvantum-IBM-be csatlakozott a fényképezőgép optikája.
– Bedugtam a drótot – mondta Bionika a nap tündöklésében megvillanó ezüst headsetbe épített mikrofonba.
– Látom, jön a jel – mondta a fülhallgató Fraktál hangján. – Mondtam, hogy rádiókapcsolatot használj.
– Minél kevesebb, annál jobb, tudod, hogy zavarhatják, ahogy a cég műholdjával is tették – mondta a nő.
– A kábelt is zavarhatják, tudod, mire képesek.
– Speciális árnyékolást használok.
– Okos kislány.
– Kösz Fraktál – mondta a nő, és mosoly jelent meg az arcán.
– Ezek nem félnek a vihartól? Úgy látom fekete felhők gyülekeznek az égen.
– Én sem értem... várj csak, valami történt.
A homokból krómozott oszlopok emelkedtek ki.
– Ez meg mi a franc lehet? Kilövőállás? – kérdezte Bionika.– Nem értem, mi értelme volt engem ide küldeni. Mi vagyok én, valami bogarász?
– Te egy állati testbe bújt neurolélek vagy.
– Hihi, nevetett fel a nő, és megszakította a kapcsolatot.
Európa, Párizs
A cég egyik tárgylótermében ülő fekete gyapjúöltönyös férfi őt figyelte, A kopott intarziás barokk asztalra szórt néhány mozdulatlan fémrovart.
– Hogy tudtad elhozni őket, hiszen a terepen mindent figyeltek – kérdezte a megbízó meglepetten, akinek ő nem tudta a nevét.
– Ez nem tartozik rátok. Itt van, amit kértetek – mondta a nő, miközben keményen a megbízó szemébe nézett. – Utalod a pénzt?
– Honnan tudjam, hogy ezeket nem valami modellboltban vetted és nem egy computer-animációt közvetítettél nekünk Majd ha szétkaptuk őket, utána.
Európa, Budapest
Két nappal később a pénz megérkezett a VISA kártyára. Bionika elment, hogy új, mesterséges neuronhálózat áramköröket vegyen az alkarkomputerébe.
Bementek egy kávézóba. A falon egy tarot kártyapakli volt kiszögezve, a legközelebbi kártyán egy nőalak vizet öntött egy ezüst kehelyből egy arany kehelybe. A mozaikdarabkák lassan összeálltak. Ez a Vízöntő kora.
– Kezdek bölccsé válni – mondta Fraktál. – Érzem.
– Csak az információt dolgozod fel.
– Mi történt veled? – kérdezte Fraktál mosolyogva. – Kicseréltük a jellemünket?
– Néha az agyunk bal féltekéjét használjuk, néha a jobb az erősebb. Nálam az érzelmek dominálnak, nálad a logika. De ha képes vagy kontrollálni az elméd, ki tudod használni mind a kettőt – mondta Bionika.
– Ezt most melyik féltekéd küldte felém? – kérdezte Fraktál.
– Nem tudom, még én sem vagyok a tudatosság legmagasabb szintjén – mondta Bionika.
– A lényeg, hogy fejlődünk – mondta Fraktál.
– Nézd ezt a széket! – mondta Bionika. – A támláján a lyukak által formált minta a végtelenséget szimbolizálja, az Univerzum modelljét.
– De ha másként nézed, csak néhány geometriai szabály szerint elrendezett lyuk – mondta Fraktál.
– Akárcsak az Univerzum. Nagy része jó pár fekete lyuk az űrben – mondta Bionika.
– A fekete lyukra gondolsz? Az univerzum sokkal komplexebb dolog, mint a fekete lyuk.
– A fekete lyuk neked nem elég komplex?
– Hagyjuk a vitát, és térjünk vissza a komplexumba.
A komplexum üres volt.
– A komplexumok már csak ilyenek – mondta Bionika – Nem bírom a mentális ürességet, térjünk vissza a vitához.
– És a többi cucc? Galaxisok, csillagok, bolygók, csillagködök, bármi más? – kérdezte Fraktál.
– Ott van az is. A szék támlájának az a része, ahol nincsenek lyukak, ahol fém van. Az szimbolizálja az anyagot magát – mondta Bionika.
– De hiszen az az anyag maga – válaszolta Fraktál és elmosolyodott. – El kell döntenünk, hogy a dolgok azok, amiknek látszanak, vagy van mögötte valami magasabb rendű hatalom.
– Lehet, hogy előtte van – mondta Bionika.
– Akkor látnám.
– Ezzel el is döntötted a vitát. Minden az, aminek látszik – mondta Bionika.
– Az, csak jól mögé kell nézni.
– Szerintem te szórakozol velem – mondta Bionika.
– Még nem, de ha lemegyünk egy partyra, ott majd fogok.
Este egy ipari klubban találkozott Fraktállal. Fekete szövetruha volt rajta, és a haja az arcába lógott. Váltottak néhány szót a DJ-vel. Magyarázott:
– A technológia a földön annyira előrehaladott, hogy veszélyes lehet az emberiségre nézve, transzcendentális irányokba kell tovább fejlődni.
– Lehet, azért menekülök a valóságtól a monoton dobhangok ősi sötét világába, hogy elfeledkezzek az idő voltáról.
– Honnan tudod, mi a sötét és mi a világos?
– Érzem.
– Más máshogy érzi.
– Lehet.
– Én egy független rendszer vagyok.
– Nem lehetsz független rendszer, mert te egy alrendszer vagy.
– És akkor mi a fő rendszer?
– Maga az Univerzum.
– Az univerzum odabent van – mondta a DJ, és elsétált.
Másnap
Egy utcai bárban üldögéltek. Egy tízéves forma gyerek jött oda hozzájuk.
– Mi ez a karodon? – kérdezte.
– Egy kvantum-IBM – mondta Bionika.
– Aha – mondta a gyerek, olvastam róla a hálón. Tenyésztett műanyagból készült?
– Igen – mondta Bionika.
– Milyen okosak ezek a mai gyerekek! – mondta csodálkozva Bionika Fraktál felé fordulva.
– Csak az olvasás által az idegrendszerébe rögzített információt mondja vissza, mint egy adatrögzítő.
– Ugyan, Fraktál, ne legyél ilyen kegyetlen.
Otthon
Ósdi ventilátor kattogása zavarta törte meg időnként a csendet.
– Fraktál, nem kéne ezt a vacakot megjavítani?
– Manapság nehéz ilyen cucchoz alkatrészt szerezni, nem igazán gyártanak ilyesmit, mióta piacra dobták a hűtőszálas ventilátort. Nem kapok hozzá alkatrészt.
– Menj és vegyél egy olyat.
– Rendben – mondta Fraktál és kifordult az ajtón.
Negyed óra múlva bejött a hívás az IBM-be. Fraktál vagyok, feketét hozzak, vagy fehéret?
– Fehéret.
– Miért fehéret?
– Mert az összes színt magába foglalja, és a szellem teljességét szimbolizálja.
– De látszik rajta a por.
– Akkor hozz feketét.
Húsz perccel később a neo-bauhaus lakásban Fraktál gépelt a lézerbillentyűzeten:
„Kihúzom a kábelt a komputerből, bedugom az erősítőbe. Jobbra húzom a kezem, megfogom az Asztálzaj adattárolót. Gyakorlott mozdulattal bedugom a portba. Áttöltöm az hangfájlokat a kvantumgépbe A szoftvere lehúzza a 3D-s lemezborítót a kibertérről, csak a szobámat ellepő por zavar kissé.”
– Fraktál mit írsz? – kérdezte Bionika és a monitorra nézett.
– A gépet gépelem.
– Szabadítsd föl a tudatod! – mondta Bionika.
– Éppen azt próbálom – mondta Fraktál. És folytatta a gépelést.
„Az ujjpisztolyom hamarabb gépel, minthogy megtölteném az irányító ravasz-agyamat jelentésekkel, ösztönösen megnyomom a virtuális Playt. Megszólal valami, a hanggá alakuló digitális izgatószer új kapcsolatokat nyit a szinapszisaim között. Az agyhullámaim ráhangolódnak a mélysugárzóból ömlő basszusokra. Az arcizmaim mosolyt formáznak. Boldog vagyok.”
– Minek írsz, amikor a valóságban kéne beszereznünk egy csomó kütyüt?
– Nem bírom az ürességet, ezenkívül át akarom adni az embereknek gondolataimat.
– Ezt a butaságot.
– Ez jutott eszembe.
– Képezd magad, más is eszedbe fog jutni!
– Fraktál, nem kéne neked egy adatkesztyű vagy inkább egy neurális implant?
– Miért, már kijött a neurális implant? Miért, van rá pénzünk?
– Még nincs, de szerzek – mondta Bionika.
„Gondolatban hátradőlök a szakadt olajzöld minimalista kanapén, finoman bedugom a kábelt az implantba és belemerülök a kibertér szimbólumoktól és adathalmazoktól halványan derengő világába.”
– Most te álmodozol, nincs neurális implantod, tudod egyáltalán, hol vagy? – mondta Fraktál.
– Miért, most hol vagyunk? – kérdezte Bionika?
– Egy szövegfájlban, vagy egy könyvben – mondta Fraktál.
– És hogy kerültünk egy szövegfájlba?
– Valaki beleírt minket.
– Értem.
– És miért rajtunk keresztül szól?
– Valamit el akar magyarázni.
– Fraktál, te honnan tudsz erről a valakiről?
– Én személyesítem meg a logikai agyféltekét.
– Akkor én az érzelmit. Minden megértve, mehetek a dolgaimat intézni – mondta Bionika.
Szinte hang nélkül felpörgött a Tesla Motors gyártmányú elektromos motorral felszerelt bordó sportkocsi, és Bionika és Fraktál elhagyta Budapest szürke városát. Fraktál a műszerfalra nézett.
– Kezd merülni az aksi – mondta Fraktál.
– Kapcsold át a másikra – mondta Bionika. – Majd otthon feltöltjük a napelemmel.
– Ezek miért nem tudják rászerelni a napelemet a tetőre?
– Ismerek egy embert, aki megcsinálja.
Bionika ujjai sebesen mozogtak az ezüstös VR-kesztyűben, oldalzsebéből elővett egy optikai kábelt, finoman bedugta a kvantum-IBM egyik bemeneti portjába és átlökte az adatcsomagot.
– Most löktem egyet rajta.
– Megtaláljátok az elmúlt idők információmorzsáit, beépítitek az agyatokba, felpakoljátok a könyvespolcokra, vagy bepakoljátok a komputereitek meghajtóiba, és nem tudjátok, mihez kezdjetek vele, kikkel kéne megosztani – mondta a szoftver.
– Ez a szoftver megőrült.
– Nem teljesen, várd meg a végét! – mondta Bionika és átlökött még néhány terabyte kvantumbitet.
– Információhordozó bionikus rendszerek vannak. Az egész életrendszer mozgásban van, az információ jár egyik tudaton át a másikba – mondta a szoftvere a hangszórón át, nektek nincs lelketek, csak egy bionikus hardverben született fejlődő programok vagytok – mondta a szoftver.
– Ugyan, ne csinálj metahisztériát! Az élőlények tudata nem csak a körülöttük lévő impulzusok hatására alakul, van bennük szellem – mondta Bionika.
– Gondoltad volna, hogy minden mozdulatunk, szavunk és gondolatunk módosítja az életrendszert?
– A gondolatunk hogy?
– Gondolom észlelted, hogy ha pozitív gondolataid vannak, akkor jobban érzed magad. Te is az életrendszer része vagy – mondta a szoftver.
– Tudom, Bionika, hogy egyrészről egy alrendszer vagy... – kezdte Fraktál.
– Hol vagyok alrendszer? – kérdezte Bionika felhúzott szemöldökkel.
– A szinapszisaim káoszában. Másrészről csodálatos lény vagy – mondta Fraktál.
– Fraktál, én nem csak az agyadban vagyok, hanem tényleg, ne higgyél a szektás szoftvernek. Ez egy szektás programozott hittérítő. Rád akarja tapasztani a mániáját.
– Az nekünk is van – mondta Fraktál.
– Ez egy mémkapu, összeszedi az információt, és átlöki nekünk szavakkal.
– Francba, Téged is megfertőzött?
– Én fertőztem meg őt. Viszont a lélekben tévedett, magából indult ki. Neki nincs, nekünk van. – mondta Bionika és elmosolyodott.
– És a gépi környezetre töltött önreprodukáló intelligencia?
– Az nem, ha a gép reprodukálja önmagát.
– Pont ezt mondom, nem figyelsz – mindig ezek a kommunikációs problémák.
– És mi van az entrópiával? Minden energia szétárad az univerzumban a kommunikációs berendezések hatalmas mennyisége káoszt eredményez – mondta Fraktál.
– De a hiányuk is – válaszolta Bionika.
– Francba, mindig ez a metakáosz! A technológia elavul, de végül a lélek megmarad – mondta Bionika.
– Ezt nem tudja senki – mondta Fraktál, de nyilván van egy egyensúly.
– Itt a logikai gondolkodás befuccsol. Hallgass rám és az érzéseidre – válaszolta Bionika és újra elmosolyodott.
VÉGE
