Kenutúra
Kinézek szobám ablakán a lent fodrozódó vízre. A tükröződő felület házfaltól házfalig ér, ameddig csak szemem ellát. Tudom, azon is túl, de a belváros több kilométerre van innen. Kicsit Velencére emlékeztet a kép, bár személyesen nem jártam Olaszországban, csak filmen láttam, annak is már jó tíz éve.
Egyre hangosodó zajra leszek figyelmes, kihajolva fürkészem az eget, a járművek zaja fentről hallatszik. Persze nem repdeső Harley-Davidsonokra kell gondolni, helikopterek közelednek. Majd húznak el észak felé, mintha csak költöző madarak lennének, valamilyen különlegesen hangos fajtából.
Ez a napfényes délután pont alkalmas lesz arra, hogy kipróbáljam az új kenumat. Egy óra múlva indulhatok is. Azaz pont ötvenkét perc múlva, mivel időhöz vagyok kötve.
Akkor fogok megtámadni egy ellenséges sereget.
Nem, nem kenuval.
Most ugyanis egy képzeletbeli világon, egy képzeletbeli hadi ösvényen egy képzeletbeli sereg halad. Elég sokszínű a kompánia. Vannak a csapatban törpe harcosok, akik zömében azon morgolódnak, hogy milyen hosszú még az oda vezető út. Fegyvereiken megcsillan a napfény, ijedten ugrál harci kalapácsról kétélű bárdra. Egy figyelmetlen nagyszakállú megbotlik a sor jobb oldalán, majdnem lefejelve az előtte haladót. Harci sisakja leesik fejéről, s kettőt pattan az út menti köveken.
Vannak a csapatban elf íjászok, akik nyugodtan, zárt sorokban haladnak, panaszuk csak a törpékre lehet, hogy minek kell megint ilyen sokat magukkal cipelniük, hiszen csak hátráltatják a többieket. Fegyvereiken megcsillan a napfény, kedvtelve tükröződik megannyi hosszúíj ezüst díszítésén.
Vannak a csapatban tünde varázslók, olyan mogorva, maguknak való figurák, akik még egymástól is tisztes távolságot tartanak. Hogy is mondjam? Nem olyan szobatudós félék, hanem inkább csatamágusok. Fegyvereiken nem csillan meg a nap fénye. No nem azért, mert aktivizáltak maguk körül egy világosság megkötő varázst, hanem azért, mert nincsenek is látható fegyvereik.
És vannak a csapatban természetesen sárkányok. Bár ők néha el-elkalandoznak fent a levegőben, lassú nekik a tempó. Magamhoz is hívom az egyik kedvencemet, egy sötétzöld színben pompázó fenevadat. Felkapaszkodok a hátára, s pár pillanat múlva már madártávlatból figyelem az alant vonuló hadat. Már csak egy domboldalon kell leereszkedni a leendő csatatérig.
De addig van még egy kis idő, úgyhogy hátra dőlök, s belekortyolok italomba. Persze nem a sárkányon dőlök hátra, hanem szobámban, kedvenc gurulós fotelemen.
Hirtelen eszembe jut, mivel tudnám elütni a várakozás sorban hullámzó monoton perceit. Bepötyögöm egyik kedvenc weboldalam első két betűjét, majd egy kattintásra meg is jelenik monitoromon a főoldala: karcolat.hu.
Erre az oldalra körülbelül négy éve leltem rá, a kereső dobta ki, amikor fantasy novellákat akartam olvasni. Először meg is lepődtem, mert akkor éppen 218 felhasználó és 6948 vendég volt a webhelyen. Furcsa volt, mert mint kiderült, az a .hu, az Magyarországot jelenti. Térképen meg is néztem később, délkeletre van tőlünk, olyan hatszáz kilométerre.
Régebben még az idegen nyelv is problémát okozott volna, de amióta piacra dobták azt az új fordítóprogramot, csak egy gombnyomás az egész. A megjelenő szövegben nem lehet hibát találni. Nem úgy, mint régen, amikor például problémás volt két oldal tibeti szöveg értelmezése. Na de akkoriban még a Microsoft is létezett.
Örömmel fedezem fel, hogy egyik kedvenc íróm két hét hallgatás után újfent előállt egy novellával. Látom nem túl hosszú, talán ha megvan tízezer karakter; bőven belefér az időmbe.
Töltök még poharamba egy kis vörösbort, majd két korty után belekezdek az olvasásba. A második bekezdés után elmosolyodom, mivel egy sárkány is szerepel a történetben. A kezemben tartott pohárra nézek, amely maga is egy szárnyas bestia.
Az ezüstösen csillogó fémből készült tartóelem a sárkány, amint éppen a levegőbe emelkedik. A függőleges sárkánytest maga a pohár szára, a még földet súroló farok a talpa, s felül az összehajoló szárnyak zárják közre a hosszúkás üvegpoharat. Hát igen, ebből a pohárból minden ital jobban esik.
Észre sem veszem, hogy végig a kezemben tartom a bort, annyira elmerülök a monitoron megjelenő mondatokban. A befejezés után elégedetten dőlök hátra, s poharam a szerző egészségére emelem.
Egy-két kattintás, és átutalok a netszámlájára 2000 újguldent. Bár nem tudom, pontosan ez mennyit tesz ki magyar pénzben, de úgy gondolom, megfelelő összeg ezért az egész jó kis novelláért. Jóleső érzés, hogy ezzel én is hozzájárulok valahogy egy következő írás létrejöttéhez.
Bár Magyarországon már lényegesen jobb a helyzet, mint mondjuk a nem is olyan régi, 2024. év körüli nagy válság idején, de remélem, ez is arra serkenti az írót, hogy esetleges anyagi problémákon való rágódás helyett leül a gép elé, s nekilát egy hasonlóan színvonalas novella megírásához.
Vagy netalán belekezd egy regénybe.
A sárkányüvöltésbe beleremegnek a környező dombok. Rögvest csatlakoznak a törpék is a hangulat fokozásához, harci ordítással ajkaikon indulnak a csatába. Még mielőtt találkoznának az ellenséggel, felettük több ezer nyílvessző suhan el, majd rendet vág odaát, a már most elbizonytalanodó első sorokban. Nem vitás, kié lesz a győzelem.
Két oldalról a varázslóim is támadásba lendülnek. Szép látvány innen fentről, amint egy nagyobb tűzgömb robbanása vagy harminc orkot repít szerte szét. De nem messze tőle az a jégcsapás se semmi, amely úgy negyven ellenséges harcost változtat szoborrá. Kár, hogy nem maradandó az alkotás, mert a csata forgatagában egykettőre diribdarabra törnek.
Sárkányaim az égből alázúdulva mérik a végső csapást a már megzavarodott ellenségre. Enyém a diadal.
Elégedetten összegzem a történteket, majd megérkezik a jelentés is: 42000 tapasztalati pont. Ez az, megvan a szintlépés! Egy-két kattintással megszervezem a hazautat, a zsákmány elszállítását, majd kikapcsolom a számítógépemet.
Én, az ismét győztes hadvezér, mosolyogva indulok el előcibálni a kenut.
Olyan három méter hosszú lehet a vízi alkalmatosság, de szinte pillekönnyű. Valamilyen újfajta anyagból készült, az űrkutatás egyik újabb felfedezése által.
Pár hete újságoltam el a szomszédomnak, amikor összefutottunk a lépcsőházban, hogy milyen kenut is szereztem be. Szegény együgyű ember az istennek nem akarta megérteni, hogy minek egy kenu egy űrhajósnak. Hiába magyaráztam, hogy közel száz éve a teflont is így fedezték fel.
Ezzel a kijelentésemmel ismét sikerült meglepnem, mert ezt a közismert tényt se tudta. Elnyúlt arccal pislogott párat, s végül kijelentette, hogy akkor biztos azért nem égették oda a vacsorát az űrhajókon. Pár perc alatt erősen lefárasztott, úgyhogy erre már nem is válaszoltam, csak gyorsan bemenekültem az ajtóm mögötti nyugalomba.
Szerencsére azt már soha nem tudtam meg, hogy ezután azon tűnődött, hogy ha az űrhajó a föld körül kelet felé forog, akkor sűrűbben lehet vacsorázni is.
Erősen kopaszodó fejével bambán bámult utánam, majd tekintélyes méretű sörhasát vakargatva kinézett a lépcsőház ablakán a már megint zuhogó esőbe. Nem szerette a vizet. Ő is azon a véleményen volt, hogy vigyázni kell vele: „nagyon erős ital, fent tartja azokat az óriási hajókat a kikötőben”.
Lefele menet a lépcsőfordulókban kicsit lassítanom kell, mivel a kenu azért nem egy olyan kis darab. De végül is elfér, hiszen felfelé is így cipeltem aznap, mikor megvettem. Persze az elnéptelenedett lépcsőház is el van árasztva, így a félemeleti ablakon keresztül bocsátom vízre.
Egyszer láttam egy filmet arról, amikor Amerikában tornádó pusztított, s New Orleans, vagy melyik város került víz alá. A szobák falán egy csík mutatta, hogy meddig ért a víz. Itt a lépcsőházban nem látok semmiféle csíkot. Biztos azért, mert a vízszint még mindig folyamatosan emelkedik.
Meg kellene hirdetni, hogy lakás és úszómedence eladó. Csak a medence a pincében van, és kicsit sok benne a víz. Ellenben levegő annál kevesebb. Igaz, akkor meg lehetne benne búvárkodni, mint egyes barlangokban.
Csak itt nem álló, vagy függő cseppkövet fogunk találni utunk során, hanem lebegő döglött macskát.
Eléggé kihalt a környék. Kihalt és csendes. A legnagyobb zajt most én keltem, ahogy lapátolok. Inkább nagyobb lelkesedéssel, mint hatásfokkal, de nem sietek.
Ahogy kutatva körülnézek, azért felfedezek két élőlényt is.
Az első egy nagyobb madár, az egyik ház tetejének szélén lépked, onnan pislog le felém. Nem tudom, miért, de egy keselyű jut róla eszembe. Egy magasban köröző keselyű, ami lassan ereszkedik lefelé, mert felfedezett valami kedvére valót ott lent. A második egy ember, a tőlem jobbra eső egyik ház negyedik emeleti ablakából néz kifelé, a függöny félig eltakarja.
Most meg az ugrik be, amikor az egyik Conan filmben valami osztrák testépítő torkon harapja a rá, mint elemózsiára számító keselyűt. Többször visszanéztem azt a jelenetet, s persze csalódtam is. A madár nem élő volt, csak valami silány utánzat.
De Cromra, most nekem eveznem kell.
Lassan hagyom magam mögött a tengeri mérföldeket. Na jó, ez így nem igaz, de az alkalomnak megfelelően festi le a hangulatom. Végül is saját városom egyik, pár hónapja még forgalmas utcáján kenuzgatok.
Az autókat persze azóta már kimenekítették a környékről. Egy nem messzi domboldalon a múltkor több százat számolhattam meg belőlük. Mintha roncstemető lett volna, roncsok, meg temető nélkül.
A főtér már nincs messze, pár száz méter múlva belefut ez az utca. Azaz beletorkollik. Ez a fjord. Vagy lagúna? Vagy öböl? Ezekkel a kifejezésekkel nem vagyok teljesen tisztában. Talán a fjord mintha csipkés lenne. Körbenézek, de nem látok csipkéket. Akkor legyen lagúna.
Mindjárt elém tárul a főtér látképe. Lassan úszik be a látómezőmbe. Szép nagy nyílt, persze vízzel elöntött terület. Egy nagyobb sziget van csak a téren, a régi múzeum épülete.
Sztoikus nyugalommal állja a sarat. Akarom mondani a vizet. Magányosan álldogál a tér közepén, régen eldöntötte, hogy innen nem akar elmenni sehova. Hatalmas falak, rendíthetetlennek látszanak. Ha jól emlékszem, klasszicista stílusban építették, több mint száz éve áll itt rendületlenül. Ezen építészeti idillt most csak egy, a múzeum lépcsőiről horgászó alak zavarja.
– Van kapás? – érdeklődöm faarccal a vigyorgó alaktól.
– Képzeld, van – feleli kissé meglepetten. – Pár perce fogtam ki ezt a nagy halat.
– Furcsa színe van.
– Nem tudom, nem értek hozzá. Később úgyis visszadobom. Szép vízi alkalmatosság – int a lépcsőn fekvő kenum felé, amit az imént ráncigáltam ki kikötés címszó alatt.
– Odabent minden rendben? – nézek a mögöttem magasodó épületre. Szinte törpének érzem magam.
– Úgy tűnik, igen, nem szivárog. Nem sajnálhatták az anyagot az építők anno. És hogy vannak a sárkányaid?
– Épp most nyertem meg egy csatát. Most lettem a harmadik az egész országban.
– Talán, mert neked van a városban egyedül műholdas internet elérésed?
– Ne gonoszkodj, ha északon nem szakadnak át a gátak, te se fogdosnál tengeri halakat a múzeum lépcsőjéről – védem meg jogosan a harmadik helyemet, miközben egymásra vigyorgunk.