Nagyszüleink emlékére

Szépirodalom / Novellák (103 katt) SzaGe
  2020.11.28.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/1 számában.

Könnyed léptekkel, vidáman és dalolászva nyitott be Fanni a konyhába, majd mosolyogva táncra perdült, akár egy balett-táncosnő. Figyelmét azonban nem foglalta le semmi. Még Nagymamája se, aki a konyha másik végén tevékenykedett. Fanni balerinákat megszégyenítő piruettekkel pörgette lendületes táncjátékát a konyhaasztal körül. A levegőben terjengő pirított fahéjas-cukor illata csalta őt ide.

Fanni Nagymamája már javában dagasztotta a mézeskalács sötétbarna tésztáját. Tudta, hogy kis unokája fürgén fog reagálni az illatozó csalétekre, amit a gyúrás előtt pirított. Fanni szándékosan nem vette őt észre a színpadi előadása közben, és a Nagymama ezt nem hagyta annyiban.

– Megállnál, kislányom, abbahagynád egy percre? Akkor a dagasztás nem lenne ilyen hurca-herce! – a Nagymama kuncogott saját rímes szójátékán, és várta Fanni feltehetően csipkelődős feleletét.

– Hurca-herce, Nagymama? Ezt most komolyan mondod? Nyúlik a tészta a kezedben, közben fahéjas az orrod?

Pár pillanatig csak bámulták egymást, de nem bírták sokáig. Kitörő kacagástól kezdett zengeni a konyha helyisége. Fanni futásnak eredt hőn szeretett nagymamája felé, aki kitárt karjaival várta. Nyakába ugrott, és adott egy puszit az idős asszony arcára, majd azzal a lendülettel felpattant a konyhaasztalra, leült és lábait keresztbe tette. Előre-hátra lóbálta, mint aki nagyon unatkozik, miközben ébenfekete haját hátra simította.

Eközben Nagymamája a virágmintás otthonkáját igazította, és tétlenkedő unokáját figyelte. Fiatal korában ő is pontosan ugyanígy tudott szökellni. Akár egy kecses antilop, úgy ugrándozott árokparttól árokpartra a tanításról hazafelé menet. Szájtátva bámulták az iskola akkori csokornyakkendős gavallérjai. Kedvére való emlékek törtek fel a múltból. Ráadásul Fanni emlékeztette régi önmagára, amikor még ő is dacolt a széllel és a viharral. Viszont nem kímélte az idő homokszemeinek szüntelen pergése. Megöregedett. Mégis hálás volt a Jóistennek, hogy megáldotta éltében unokákkal is. És szemet hunyt afelett is, hogy Fanni a konyhaasztalt használta ülő alkalmatosságnak.

A Nagymama tovább gyúrta a tésztát, de Fanni ismét élcelődött.

– Kedves Mama! Szeretnék már mézeskalácsot enni! Aztán annyit ám, hogy ne is bírjak menni! – az öreg néne a lány felé fordult, majd egy sokat megélt sodrófát nyújtott csacsogó unokájának.

– Fogd a sodrófát, gyermekem, segíts tésztát nyújtanom, nekem még a sparheltet is be kellene gyújtanom! – tréfálkozott ismét a Nagymama. Ebben a pillanatban a másik lépre csalt unoka is kinyitotta a konyhaajtót. A beszűrődő fényt megtörte Ábel kis termetű, ám délceg körvonala. A sodrófát tartó asszony összehúzta ezüstös szemöldökét, és nem hagyta annyiban unokája kissé illetlen megjelenését.

– Héj, héj, fiatalember, nem tudod, mi illik, ha egy konyhaajtó előtted kinyílik?

Fanni halkan kuncogott, de tenyerét a szájához emelte, nehogy lebukjon az alkalmi illemórán. Ábel elengedte a kilincset. Elfelejtett kopogni. Fejét szomorkásan lehajtotta, kezét maga mellé szorította, és bandukoló léptekkel elindult Nagymamája felé. Szomorúan felnézett rá, és mentegetőző tekintetét szavakba öntötte.

– Ne haragudj, drága Mama! Nem akartam én rosszat, ha gondolod, mosogatok helyetted egy egész naphosszat! – könnycsepp úszott az idős asszony ráncos arcára. Megsimogatta Ábel kobakját, aki azonnal jobb kedvre derült. Dehogy haragudott imádott unokájára! Benyúlt a fiókba, és a mélyéről elővette a mézeskalács formákat, hiszen a konyhában folyó munka nem állhat meg egy percre se. Ábel megkapta a csillag formát, Fanni pedig a szív alakút. Együtt folytatták a tésztagyúró munkálatokat.

Az unokák javában szaggatták a mézeskalács formákat, amikor is az ablakon benézett egy szalmakalapos, harcsabajszú, idős ember, aki komor tekintetével hamar végigmérte a kis társaságot. Mutatóujjával bökött egyet a kalapja karimáján, miközben egy halvány mosolyt engedett ráncos arcára. A Nagypapát is a fahéjas illatfelhő csalta a konyha felé. Sejtette, hogy mindenkit itt fog találni. Felesége értett a család összetartásához már több mint ötven éve. Úgy döntött, hogy megpróbálja tréfásan erősíteni a helyzet édes illatú varázsát.

– Ej, ej, asszony! Te mindig perlekedsz vélem, de az első kalácsot majd saját magamnak kérem! – hirtelen megfordult mindhárom tésztaműves az ablak irányába. Bár a Nagymamának volt egy sejtése arról, hogy nemcsak az unokák fognak majd válaszolni a fahéjas-cukor jellegzetes aromájára, hanem szeretett ura is hamar előkerül.

Ábel és Fanni szinte egyszerre kiáltották:

– Nagypapi!!

A Nagypapa ismét tolt egyet az ujjával a kalapján, majd huncut vigyorral a bajsza mögött folytatta mondanivalóját, miközben felváltva nézett a gyerekek csillogó tekintetébe.

– Mialatt ti tésztát gyúrtok, élen a Nagymamával, addig én pont végeztem egy nagy farakással. Vágtam jobbra, vágtam balra, hasadtak a kuglik, el is gurultak tőlem, mint zsákból a krumplik!

Az öreg beszédén nemcsak az unokák hahotáztak, de a Nagymama se bírta ki. Hangosan felkacagott, miközben majdnem kiejtette a sodrófát a kezéből. Ez volt az egyik legnagyszerűbb tulajdonsága férjének: mindig humoránál volt az öreg, és mindig tudott meglepetést okozni. Hiába az évek felpörgetett múlása, vannak dolgok, amik nem változnak meg közöttük. A tréfát az egyik legjobb ajándéknak tartotta, amit az élet nyújtott számukra, és azt is megtanulta, hogy hogyan válaszoljon a Nagypapa bolondozására.

– Nagypapa, Nagypapa, Nagypapa! Ezt most sokszor hajtogatom, de a sodrófát most nem neked tartogatom! Vedd le, kérlek, vedd le a kalapot a fejedről, és gyere be a konyhába, te vénséges gazembör!

Nagypapának se kellett több a fenséges hívó szónál. Engedelmeskedett felesége merőben vendégmarasztaló szavainak nyomatékára. Illendőségből egyet koppintott a konyhaajtón, mielőtt kinyitotta. Leült a konyhaasztalhoz, és csendben figyelte a dolgos kezeket.

A mézeskalács ízletes lett, és mindenkinek bőségesen jutott belőle. Ábel és Fanni legszebb emlékei közé tartozott eme nagyszülőkkel töltött csodálatos délután.

Előző oldal SzaGe