A leghosszabb utazás IV.

A jövő útjai / Novellák (710 katt) Petya
  2019.01.19.

Már elsőre is rossz ötletnek tűnt, és be is igazolódott April aggodalma. Az egyetem kertje nem bővelkedett árnyékforrásban. Azokat a helyeket pedig, melyeket némi hűvösséggel áldott meg egy-egy vastagabb lombos faág, már befoglalták a lézengő diákok. Nagy nehezen mégis találtak egy kis helyet a domboldalon, egy vastag törzsű fa alatt. Aprilt enyhe szorongás kerítette hatalmába, de hamar meggyőzte magát arról, most nincs egyedül, nincs mitől tartania. A zuhanás élménye azóta is benne volt, sosem érezte ennyire kiszolgáltatottnak magát azelőtt. A kerti tóban apró halak úsztak, a szökőkútból felszökő víz pedig elvegyült a körülöttük csevegő fiatalokéval.

- Hogy vagy mostanság?
- Kösz, jól, azt hiszem – hazudta April. Azután, hogy jobban megismerte Fionát, átértékelődött benne a mélyenszántó beszélgetés fogalma. Rá kellett ébrednie, hogy Oliviával jószerivel csak fiúkról, ruhákról, divatról és hasonlóan felszínes, csitri dolgokról tudott beszélni. Ennek ellenére nagyon szerette, hiszen már kiskoruktól fogva készültek az együtt való továbbtanulásra. Egy gyermekkori barátság pedig nem szűnik meg egyik napról a másikra, ha jön egy kis hullámvölgy. – És te?
- Én is. Azt hiszem. Vagy nem tudom.
- Reggel találkoztam Fionával. Azt mondta, te is nehezen alszol. Képzeld, én is! Meg mostanában furcsa álmaim is vannak...

Fiona említésére Olivia szeme üvegessé, arca unottá vált. Mély lélegzete pedig kifejezésre juttatta, hogy azon túl el se jutott hozzá az információ.

- Nem vettél észre rajta mostanában valami furcsát?
- Leszámítva a reggeli beszélgetésünket, hogy neki is furcsa álmai vannak, nem nagyon.
- Nem, nem ilyenre gondolok. Nem mondott rólam valamit?
- Hát, végül is mondott.
- Mit?
- Semmi olyat szerintem, ami miatt aggódnod kéne.
- Mit?
- Azt, hogy gyerekes vagy.
- Persze, még én vagyok gyerekes. Nem is csoda az öregasszony tempójával. Képes órákig ülni egy könyvvel a kezében és olvasni. Megőrülök ettől. Nem megyünk sehova, leszámítva azt a hülye kávézót. Nem elég, hogy ott dolgozom, még a szabadidőmet is ott töltöm. A tanulmányaimról hiába beszélek neki, fingja nincs a hologramokról. Csak beszélek hozzá, beszélek, és azt veszem észre, hogy elkalandozik közben. Minek vagyunk akkor együtt?
- Na, most azért, mert van egy kis hullámvölgy, ne gondolj rögtön ilyenekre!
- Te is tudod, milyen az, ha hullámvölgybe kerülsz, és milyen, ha választóvonalhoz. Hányszor összevesztünk, de mindig kibékültünk egymással, April. Azért, mert barátok vagyunk. Fiona. Vele más. Mintha nem lenne semmi. Lapos. Nem érzek iránta semmit. Mintha az anyám lenne. Nem értem, mit keresek mellette.
- Szeret téged – jutott eszébe Aprilnek a reggeli beszélgetés. – Ő is érzi, hogy nincs minden rendben, de nem mondta, hogy elhagyna. Meg kéne beszélnetek.
- Ja, hogy megint kioktasson? Hogy nem vagyok gyerek, hanem felnőtt? Hogy felelős vagyok a döntéseimért, és nem cserélgethetem őket, mint az alsóneműt? Köszi, de nem. Inkább a bevált taktikát választom. Hazaérek, befekszem az ágyba és alszom. Abból baj, veszekedés nem lesz. De most komolyan, April. Anyám lehetne. Képzeld el, mintha te és Cortez... - Olivia elharapta a mondatot, de túl későn. April a tó fele fordult és átkarolta a térdeit. Lassan és hűvösen fogalmazta meg mondandóját. Mint aki eltaposni készül egy undok bogarat.

- Tudod, ki volna hozzád való, Olivia? Zach. Szerintem vele kéne próbálkoznod. Korban hozzád illő és a személyiségetek is passzolna. Ja, és még kurva gazdag is. Nem lenne gondod többé arra a hülye kávézóra. A lakbért már úgyis megoldottad. - Nem tudta tovább türtőztetni magát. Felpattant és elindult a kapu felé. - Viszlát holnap.

A képtelenség, hogy Olivia képzeletben összeboronálta Cortezzel felháborította. Nem elég, hogy magasról tesz arra, mi van vele, de még a segítségnyújtást is ezzel jutalmazza. Akkor meg minek törje magát? Menjen a francba!

Előző oldal Petya