Egy mély lélegzetvétel

A jövő útjai / Novellák (1020 katt) Sid
  2013.01.15.

A mű részt vett a VII. Lidércfény Pályázaton.

Magányosan állnak a növényekkel benőtt felhőkarcolók. Amerre a szem ellát, sehol egy ember, egy kóbor állat, vagy egy madár. Se holtak, se élők. Az összes épület egyforma, okkersárga virágot bont a napfelkeltére, amely két férfi lépéseit kíséri figyelemmel.
Mindketten tetőtől talpig be vannak öltözve a jó idő ellenére is, kezükben pedig vadul szorongatnak valamit, látszólag fedezékről fedezékre haladnak. Az elől álló még vet egy pillantást az üresen hagyott, de sértetlen jármű mögül az utcára, majd felegyenesedik:

– Tiszta.
– A levegő úgyszintén – veszi le a második gázálarcát.
– Mondtam, hogy ne vedd le, amíg nem vagyunk benne biztosak! – szabadul meg a maszktól az előző is, felfedve őszülő borostáit és rövid haját.
– Én a helyedben nem aggódnék. Amíg virágoznak, addig nincs mitől félni – paskolja meg a fiatalabb társa vállát, majd előre indul Berettájával.
– Ugye tudod, hogy már csak egy hét és itt a Fekete Tavasz?

Óvatosan menetelnek előre, mély lélegzeteket véve, mintha csak kiélveznék ezt a tiszta levegőt. Félutcányit haladhattak, amikor megállnak egy kisbolt ajtaja előtt. Felsorakoznak a bejárat mellett, majd az idősebb férfi M16-osát a vállának támasztva megütögeti társa hátát, ezzel jelet adva a behatolásra. Halkan nyílik az ajtó, majd óvatosan átlépik a küszöböt.

– Sehol egy lélek, Bob.
– Az neked Bob őrmester, Zack! – indul el az idősebbik a polcok között. – Most pedig fogj pár konzervet, meg keress valamit inni!
– Már megint csak konzerv? – panaszkodik Zack.
– Mégis mit gondoltál? Minden más megromlott. A húsokat maximum a kutyának visszük el – forgatja Bob a halkonzervek egyikét.
– Odaadnád a drágalátos kutyádnak a romlott húst?

Bob ettől picit lefagyott, majd bosszúsan lépett oda Zackhez. Felvette jóval fiatalabb barátjával a szemkontaktust, majd megkezdte a hegyi beszédet:

– Te most komolyan… komolyan alábecsülöd a kutyák gyomrát?
– Hát… őőő…
– A kutyák gyomra az emberekéhez képest olyan, mint az acél!
– Mekkora képesség… – vet félre szánakozó pillantást Zack.
– Csak azért, mert a vőm vagy, még nem beszélhetsz így a kutyákról!
– Figyelj, Bob – vakargatja fejét –, ne kezdjük ezt el megint!
– Ne? Mit ne? A kutya az ember legjobb barátja! Ott voltak velem a seregben és ott vannak a mindennapjainkban is! Caesar mentette meg az életemet, amikor ezek a rühes növények elkezdték árasztani a polleneket, szóval megérdemel annyit, hogy ételt viszek neki!
– Oké, megértettem! – hátrál ki Zack a beszélgetésből. Tudja, hogy nem nyerhet apósával szemben.
– Ez nem ilyen egyszerű! – fújja fel magát az öreg. – A kutyák rengeteget kibírnak, és még annál is többet! A végtelenségig hűségesek, jó a szimatuk, a hallásuk és…

Bob okfejtését azonban csörömpölés szakította meg. A két férfi egymás hátára tapadva ugrott össze a sorok között, majd néma csendben várták fegyvereikkel az érkezőket. Zack intéssel jelzi apósának, hogy szétnéz, majd elindul a hátsó sorok sötétje felé. Alig lép párat, csámcsogásra lesz figyelmes. Remegve veszi elő zseblámpáját, majd pásztázni kezdi a kérdéses helyet. Azonban ő sem készült fel rá lelkileg, amikor egy vérbefagyott kart látott meg kikandikálni a tisztítószerek mögül. Most döbben csak rá, hibát követett el, mikor is a fényre abbamarad a rágás, majd egy veszett kutya lép elő vad morgással. Zack szinte megfagy a rémülettől, farkasszemet néz az állattal, amikor Bob megragadja kézfejét, majd lassan elhátrál vele.

– Biztos fertőzött – biztosítja ki Bob fegyverét. – Ne engedd, hogy megsebesítsen, különben te is Elveszetté válsz!

A kutya lassan követi őket, kivillantva pengeéles szemfogait, miközben az előző táplálék vére még csöpög az állát fedő szőrszállakról.

– Valahogy le kell ráznunk, menj előre! Semmi esetre se lőj! Azzal csak idevonzanád a többit – taszítja maga mögé Zacket, majd szépen lassan távolodni próbál a veszett kutyától.

Zack lassan hátrál Bob fedezékében, amikor üvegtörést hall. Még egy kutya ugrott be az ablakon, azonban ez már nem habozik. Azonnal a fiúra veti magát, de a veterán Bob reflexei megmentik az életét… ha az öreg ezért el is dobja a sajátját. A földre esett Zack ijedten figyeli, ahogy apósának karját átharapja a kirakaton berontó állat, majd a háta mögül érkező vad ugatásra kénytelen lelőni az előzőt, ami már támadta volna meg őt.

– Nincs visszaút, a hangra ide fog jönni az összes környékbéli Elveszett! – húz elő Bob egy vadásztőrt övéből, majd tövig szúrja a kutya elfeketedett szemei közé.

Az állatot azonnal elhagyja az élet, állkapcsa szorítása enged. Bob ezt követően rögtön a földre rogy, a vastag dzseki ujját felhúzva látni, karjában az ütőér furcsán kidagad. Zack rémülten siet apósa segítségére:

– Tarts ki! Elszorítjuk valamivel és akkor… – veszi le magáról bőrkabátját.
– Látod? Én megmondtam – néz fel az aggódó vőre a sérült – Emberfeletti érzékeik vannak…

Mindezt mosolyogva mondta, miközben szembogarai egyre több helyet foglaltak, szinte az egész szeme szépen lassan sötétségbe borult. Zack most már tudja, hogy reménytelen, társából is lassan Elveszett lesz, hála a fertőző korcs harapásának. Bob rezzenéstelen arccal nyújtja át gépkarabélyát a fiúnak, majd bólint egyet, jelezvén, itt az idő.

– Igazad volt – szegezi Zack a fegyvert, miközben próbál mosolyt varázsolni arcára.
– Tedd meg! Nem akarok én is egy agyatlan csőcselék lenni, de előtte ígérj meg valamit!
– Meg fogom találni Grace-t, ebben biztos lehetsz! Az utolsó nyomok sokat segítenek.
– Valóban sokat – mosolyog Bob. – Ha szerencséd van, két óra motorral, addig talán nem mozdul el a kolónia – hunyja le szemeit egy pillanatra. – Zack! Találd meg a lányom!
– Megígérem, Papa.
– Halálom előtt még meg is alázol? Heh… szemtelen kölyök. Na, mire vársz még?
– Ég veled… – simul lassan Zack mutatóujja a ravaszra.
– Még halálom után is vigyázni fogok rád. Nélkülem nem tudnál visszajutni a motorig, te töketlen!

Mindketten nevetésben törtek ki, bár Zack a könnyekkel is küszködött. Keserédesre sikerült a vége, de a fiú végül újabb fejezetet zár le életben egy pontos fejlövéssel…

***

– 3… 2… 1… rajta!

A töltet beszakítja a vasajtót, a rohamosztagosok pedig úgy lepik el a helységet, mint hangyák a kenyérmorzsát.

– FÖLDRE! MINDENKI!
– LÁSSAM A KEZEKET!

A maroknyi fehérköpenyest szinte belepréselik a padlóba, kezeikre bilincset kattintanak. Egyetlen tudós azonban nem engedelmeskedik, aki többszöri felszólítás ellenére is a számítógépet bütyköli.

– Azt mondtam, földre! – közelíti meg az egyik fegyveres.
– Elég lesz, majd én törődök vele – lép be egy középkorú férfi az egykori ajtó helyén, levéve sisakját. – Úgy látszik, az információ helyes volt. Ismét találkozunk, Dr. Steiner.
Az ősz hajú férfi ekkor abbahagyja a gépelést, de még nem fordul felé. Kisvártatva szólal csak meg:
– Ez a hang… Á! Rogers őrnagy! – igazítja szemüvegét a tudós. – Mi járatban?

Rogers feje erre teljesen elvörösödött, majd egy hatalmasat ütött a fal mellett lévő tartályok egyikére, amelyben egy ember pihent furcsa szimbólumokkal testén.

– MI JÁRATBAN?! Mégis mit csinálsz ezekkel az emberekkel, te féreg?
– Emberek? – kacag Steiner. – Talán azok voltak, igen, de mára már Elveszettek. Talán azokon is tilos kísérletezni?
– Nagy-Britannia terület igen!
– Ch, milyen felfuvalkodott lett a királyság, amiért a déli részeket nem lepték el az új világ növényei… – fordul vissza Steiner a géphez, majd folytatja a gépelést. – Nem is értem, miért? Ezek a növények minden éghajlathoz kiválóan alkalmazkodtak, kivéve a sarkkörök fagyos tájait. Mégis miért maradt Anglia egy része és Kelet-Oroszország sértetlen?
– Hagyd abba, amit csinálsz és tett fel a kibaszott kezed! – ránt Rogers pisztolyt, amíg pár szakértő feltöri a többi berendezést, információk után kutatva.
– Uram! Ez…
– Mi az, katona? – kérdezi Rogers hidegvérűen, miközben merev tekintetét le nem veszi Steinerről, aki valamiért elmosolyodik.
– Úgy látszik, megtaláltátok.
– Mit?!
– Az Utolsó Remény Project – vetíti ki terveit Steiner az óriási vászonra. – A kísérleteimnek hála, kifejlesztettem egy szérumot, amely a levegőbe juttatva átírja a növény pollenjeinek genetikai kódját, ami így semlegesítődik.

Rogers szinte nem kap levegőt az ámulattól, hogy talán van megoldás a katasztrófára.

– Ha még a Fekete Tavasz előtt fellövünk egy rakétát, tele az Utolsó Reménnyel, akkor az idei, de talán az összes többi is elmarad, és a 87%-os populációveszteség nem növekszik.
– Ki hitte volna 3 évvel ezelőtt, hogy a télen megjelent növények minden tavasszal elhozzák a világvégét? – engedi le fegyverét Rogers, majd a tudós mellé lép. – Képes lenne ez a szérum megmenteni az Elveszetteket is?
– Talán igen, kis módosítással. Az áldozatok több mint 60%-a ugyan meghalt, de a maradék az idegméreg mellékhatásának lett rabja, vagyis elkorcsosultak, Elveszetté váltak. Még több idő kéne, és talán visszafordíthatom a mutációt.
– Mi a helyzet a tünetekkel?
– A mérhetetlen agressziójukat némelyest tudtam csökkenteni, azonban még mindig fogalmuk sincs magukról, ösztönlényekként cselekednek. Hatalmas az agyi károsodás, valószínűleg sohasem élhetnek újra normális életet de… talán újra emberek lehetnek – igazítja Steiner szemüvegét. – A vérfertőzés ellen azonban már tettünk kísérleteket. Találtunk olyan Elveszettet is, aki nem fertőzne meg egy embert se, még közvetlen fizikai érintkezés után sem.
– Hogy áll a project?
– A végső stádiumba léptünk. Már csak egy rakétára van szükségem – csillan fel Steiner szeme, hogy talán megnyerte a Királynő támogatását magának, de ha nem is ezért, azért biztosan, hogy nem csuklyák le élete végéig.
– Bámulatos… de hogyan tettél szert ennyi Elveszettre fegyveresek nélkül? – fordul Rogers a tartályok rabjai felé.
– Hmm? – csodálkozik Steiner, majd nevetésben tör ki. – Hogyhogy hogy? Ezek emberek voltak, én adtam be nekik a pollent különböző módosítások után, míg végül megtaláltam azt a szert, ami ma…

Rogers meg se várta, amíg a doktor befejezi, golyót repített annak fejébe. Minden tudós halálosan megijedt, de még a rohamosztag tagjai is kérdőre vonták felettesüket, miközben Steiner agyveleje lassan folyt le a vetítővászonról.

– Mindig is tudtam, hogy egy mocskos parazita vagy… – teszi el Rogers pisztolyát. – Tudja még valaki, hogyan kell módosítani úgy a szérumot, hogy az Elveszettek is visszanyerjék tudatukat?
– Én Dr. Steiner asszisztense voltam, ismerem az elméletet – szólal meg egy barna hajú nő.
– Neve?
– Jessica Smith.
– Rendben, Jessica – mosolygott, majd új parancsokat adott embereinek: – Engedjék szabadon a tudósokat! Mindegyikük kapjon kitüntetést a Királynőtől és megfelelő felszerelést a munka befejezéséhez!
– És Steiner? – veszi le a bilincset az egyik rendőr egy férfi karjáról.
– Dobjátok a Temzébe! Egy hetünk van a szérum tökéletesítéséig.

***

Nyikorogva nyílik ki a bunker ajtaja. A vasbeton falakat különféle poszterek és antik festmények egyaránt díszítik, vegyítve a lakó érzelmeit, a különféle korstílusokat. Még régi újságcikkek is találhatóak, amik közül az egyiket el is kezdi olvasni:

– 2012, decemberi kiadás, mi? „Új szigetre bukkantak a Bermuda-háromszögben. A kutatócsoport vezetője szerint nem sikerült volna a rengeteg támogatás nélkül, amit a Fehérház nyújtott nekik. A kutatás még csak a korai fázisban tart, azonban már találtak egy új növényfajt, ami feltehetőleg…” Ebből elég is volt. Bár ne találtak volna semmit!

Az idősödő férfi leül a vasasztal elé, majd felteszi fejére fülhallgatóját. Picit állítgatja az előtte lévő, feltehetőleg a 2. világháborúból hátramaradt rádiókészüléket, miközben hallgatja a különféle frekvenciák tartalmát. Egy kicsit harapdálja szája szélét a kényes folyamat miatt, de végül felcsillan a szeme, örömittasan szól bele a mikrofonba:

– Rogers cimborám!
Bizony, őrnagyunk az, akit már azóta magasabb pozícióval jutalmaztak a legutóbbi hőstettéért. A férfi sóhajtozva, de felszabadult hangon válaszol a hívásra.

– Szép napot, Sten.
– Már egy hete nem beszéltünk, azt hittem el is felejtetted az öreg barátodat! – játszadozik ujjai közt cigarettájával az öreg Sten. – Az elhárításnál vagy még?
– Nem, már áthelyeztek a kutatócsoport védelmére.
– Ja, igen… tényleg! Ezt mondtad legutóbb. Minden jól halad?
– Már csak percek vannak hátra a Fekete Tavaszig, de minden készen áll. 1 perc és kezdődik a visszaszámlálás – büszkélkedik Rogers, majd kis szünet után folytatja. – A sráccal minden rendben?
– Zack? Ó, hogyne! Elég hamar beilleszkedett ide – kacag Sten, szájába véve az eddig söndörgetett cigarettát. – Úgy érkezett meg múlthéten azzal a szakadt motorral, mint egy kivert kutya, de elég jó színben van már. Gondolom, Grace teszi vele a dolgát, hehe…
– Te vén kujon! – hümmög Rogers, majd komoly hangon folytatja: – Kár, hogy nem lehettem ott Bob temetésén…
– Ki gondolta volna, Rogers? Túléltük azt a bevetést, szinte a pokolból jöttünk vissza mindhárman, erre azok a rühes növények tizedelik a sorainkat. Egyébként Bob mindig mondta, „nem gondoltam volna, hogy a britek között vannak olyan tökös újoncok is, mint Rogers”.
– Persze, mert az amcsik a G.I. Joe-k, mi? Tudom én…
– Ezt bóknak szánta, töki! Amúgy mindenki várja már a rakéta fellövését, épségben megérkeztünk mi is Angliába pár napja. A gerlepár is kint áll már a többiekkel – tekint ki Sten a nyitott ajtón, látva az éppen hátraforduló Grace tekintetét, akinek Zack karolja át hátát.
Rogers picit elmosolyodott a hallottak alapján, majd a falon lévő digitális órára tekintett:
– Még 20 másodperc! – közölte régi barátjával, amikor is kivágódott a férfi mögött az ajtó.
– Uram! Azonnal le kell állítani a kilövést! – loholt felé egyik katonája, kinek arcára kiült a halálfélelem.
Sten sem gondolta volna, hogy a rádión fültanúja lehet a következőknek:
– Mi történt? – pattan fel Rogers.
– Jessica feltöltött egy vírust a központi számítógépre, majd öngyilkos lett!

Rogers szeretett volna cselekedni, azonnal parancsba adta a kilövés leállítását, de már késő. A számítógépek felett átvette az irányítást a vírus, majd egy audiófájlt nyitott meg. A hangosbemondón ismerős hang szólalt fel:

– Tisztelt egybegyűltek! Talán, én már nem lehetek közöttetek, de van szerencsém átadni a búcsúajándékot, amit halálom előtt terveztem. Kérem, fogadják örömmel az Új Hajnal szérumot, amely elhozza számunkra a megváltást!
– EZ A ROHADÉK STEINER! – ragadta meg Rogers a poroltót, hátha sikerül időben tönkretennie elég gépet, miközben a felvétel tovább ment:
– Legyőzni az idegmérget? Megállítani az Elveszettek szenvedését? Hát nem értik?! Ez egy új lehetőség a világteremtésre! Én lehettem volna az új világ Istene!
– 5 másodperc, uram!
– Folytassátok! Tegyetek tönkre mindent!
A felvétel az utolsó másodpercekben is ment:
– Az Elveszettekkel nem harcolni kell, velük együtt kell élni!

Sten ezt hallva azonnal borítja a széket, majd kiszalad a többi túlélőhöz, akiket szeretne betessékelni a bunkerbe, de már késő. A rakéta a magasba emelkedik, amit a kolónia csodálattal kísér, miközben az öreg a vereség tudatával rogy térdeire. A Fekete Tavasz kezdetével ébenfekete pollenek billiárdjai jutnak a levegőbe, amikbe szinte azonnal belekap a szél. Az emberek ettől picit megijednek, de ahogy felrobban a rakéta több ezer méter magasban, máris hullik alá a gáz halmazállapotú Új Hajnal, amely hófehér tengerré változtatja a pollenek tömött sorait, mintha csak angyalok tollai hullanának alá az égből.

A túlélők megilletődve és félénken, de mind kitartják tenyereiket az ég felé, várva a megváltást. Milyen ironikus, majdnem erről is van szó. Percek telnek el, miközben az idegek a határokig feszülnek, vajon működik-e a szérum. Először csak egy-két optimista ember kezd el ujjongani, vagy táncolni, majd szépen lassan mindenki átadja magát a boldogságnak, hogy a negyedik Fekete Tavasz, immáron elmarad. Sten pedig még mindig térdein állva, csodálkozva nézi az üdvrivalgást picit távolabb, ám ekkor valami feltűnik neki.

A furcsa szimbólumok sorra jelennek meg a túlélők testén, ereikben is sötétebb vér kezd el áramlani. Mindenki haja, kivétel nélkül éjfeketén, vagy épp ellenkezőleg, ragyogó fehérben pompázik, ám látszólag ez csak Stennek tűnik fel, ugyanis mindenki egyformán boldog, diadalittas. Az öreg ijedten kezd el hátrálni, amikor érzi, az ő bőrét is pollenek érintik, légútjaiba számtalan mennyiséget szippant be. Egy kicsit homályosodik a látása, ezért megtörli szemeit. Újra felnéz, s látszólag minden a régi, sehol egy apró jele a fertőzésnek. Értetlenkedve néz magára, de szerinte semmi gyanús nincs testén. Talán csak képzelődött? Nem akar hinni a szemének, de végül elfogadja a jelenlegi helyzetet: tényleg nem történt semmi, Steiner mégis miről beszélt?

Így hát ő is mosolyogva csatlakozik az ünneplőket méregető Zack és Grace soraiba, akik ujjaikat összekulcsolva, egymás arcát simogatva néznek a másik fél fehéren világító szemébe, majd fekete ajkaik csókkal közelítenek. Egy új hajnal közeleg…

Előző oldal Sid
Vélemények a műről (eddig 2 db)