Nemzeti Munkaügyi Középpont, 2050.
„A nem tudás bűn. De a tudás is. Hát még a sejtelem! Sejtelemért manapság már simán bezárnak bárkit.”
Helyszín: egy távoli, eldugott munkaügyi központ Új Hungria valamelyik délnyugati oázisában, ahol néhány ottfelejtett ügyfélfogadó adminisztrátor és egy pár nyomorult munkakereső tengődik.
Időpont: 2050.
Szereplők:
1. Munkakereső hölgy (később úr)
2. Ügyfélfogadó
3. Jucika (adminisztrátor)
– Jó napot. Munkát keresek, ide irányítottak a Nemzeti Munkaügyi Középpontba.
– El tetszett ezzel kicsit késni, nem gondolja? Hány évesnek tetszik lenni a néninek?
– Tizennyolc vagyok.
– Óh! És ragaszkodik az álláskereséshez?
– Igen, ragaszkodom, most végeztem el az iskoláimat, és szeretnék pénzt keresni, amiből meg tusok majd élni eljövendő életemben.
– Nahát..! Ez esetben kénytelen vagyok elkérni a személyi igazolványát, lakcímkártyáját, TAJ kártyáját... Mit is mondott, milyen iskolát végzett a néni?
– Ha megkérhetném, ne nénizzen, nagyon zavar, tizennyolc évesen elég fiatal vagyok, azt hiszem. Summa Cum Laude végeztem a Sorbonne-on és Oxfordban, építész-csillagász-geológia és agrártudomány, illetve klasszikafilológia szakon.
– Még felesel is! Amellett, hogy tanulatlan, képzetlen és túlkoros! Lefogadom, hogy nincs semmiféle gyakorlata tizennyolc évesen!
– Dehogynem, van, százharminckét év városrendezés, emellett esti-, és szakközépiskolában megszerzett szakmáim: kőműves, pék...
– Az meg hogy lehet? Maga hazudik! Igazmondási jogkör túllépésének bírsága: százötvenezer forint, Jucika, írja az aktájába.
– Nem hazudok. Szabadidőmben feltaláltam az időgépet, ennek segítségével sikerült teljesítenem az államilag előírt gyakorlati időt.
– Hoppácska, álljunk csak meg, akkor ezt az időgépet akkor most szépen lefoglalom hőn szeretett államunk javára, diktálja a címet, hova menjenek érte az embereink!
– Te szent ég!
– Csak semmi szenteskedés, meg isteni erők védelemre hívása, itt nálunk semmi nem használ! Különben is, maga ezek szerint katolikus?
– Igen, az.
– Fogadok, nem fizeti az egyházadót. Áh, már látom is, évente huszonhétezer forint lesz, ezt felszorozzuk tizennyolccal, plusz az időutazással töltött illegális évek, amik ugye duplán számítanak...
– Basszus, ennyi pénzem nincs, és soha az életben nem is lesz, ha ez így folytatódik!
– Mi, mi, micsoda, jól hallottam?
– Mondom, basszus, ennyi pénzem...
– Hö-hö, ezen épületen belül tilos a káromló kifejezésformák használata akár egyszerű, akár cikornyás formában.
– Tényleg? Hát ez meg hol van leírva? Nézze, én elég tájékozott és naprakész vagyok a törvénykezésben, sehol nem olvastam ilyen paragrafust...
– Hmm... nézzük csak, mióta is beszélgetünk?
– Körülbelül tíz perce, de már jó néhány órája vártam...
– Csak ne térjünk el a tárgytól kérem, mert olyan adó még nincs bevezetve, de jó ötlet, felterjesztem, csak ezt a piros gombot kell megnyomnom, tessék kész is. Egyébként öt perce jött ki eme rendelkezés, azért nem tud róla.
– De hisz ez Vis Major! Magával beszélek épp, pont nem tudtam a frissített Jogi Kódexet bújni!
– A nem tudás bűn. De a tudás is. Hát még a sejtelem! Sejtelemért már simán bezárnak bárkit.
– Ó, erről fogalmam sem volt! Mikortól?
– Nézzük csak... pitty... pitty... Pont másfél perce.
– Őrület! Már meg sem merek szólalni lassan.
– Hát ez a gond magával, látja... magából hiányzik a hajlandóság! Azért nincs munkahelye!
– De nem hiányzik, könyörgöm, itt állok a folyosón, lassan tizenkét éve, ma is már sötétedik, én pedig eközben munkáért kuncsorgok munkaügyi ügyintézők garmadájánál.
– Látja!? Hát miért nem ezzel kezdte!?
– Mi-mivel...?
– Dadogási pótlék fizetése időhúzás miatt: tizenkétezer forint másodpercenként, rögzítettem.
– Mivel, hölgyem?
– Mi álláslehetőségeket kínálunk. Biztos feltűnt már, hogy kevés szék van a folyosóinkon.
– Hoooogy mire van lehetőség?
– Forduljon az automatánkhoz:
1-es gomb: Hinni abban hogy lesz munkája;
2-es gomb: Csodában reménykedni.
A többi sajnos elromlott.
Egyébként ezt a hajlandóságot tüzetesebben át kellene vizsgálnunk az elmeállapotával karöltve. Ezért elküldöm a Nemzeti Munkaügyi Középpont kijelölt orvosához, százhuszonhetes szoba lesz, első emelet.
*** (később) ***
– Hát visszajöttünk, visszajöttünk? Mit mondott a doktor úr?
– Nem érzem igazán jól magam. Mintha egyre csak öregednék...
– Nézzük csak... valóban, úgy látom a rendszerben, hogy néhány éve már itt kering a folyosóinkon ügyintézőink között. De lám-lám, mi az a kerek ott?
– A hasam.
– Maga evett? Ezt mégis hogy képzeli? Nekünk ebédszünetünk sincs a rengeteg ügyfél mellett, maga pedig csak úgy ukk-mukk-fukk eszik orvosi vizsgálat előtt-alatt, netalántán közben?
– Az nem úgy volt, kérem szépen... Nincs énnekem magammal hozott ebédem! Itt toporgok étlen-szomjan már tizenöt éve, kérem, nekem hozzák a napi ellátmányt, amíg sorban állok.
– Hát ez egy újabb baj! Maga lusta! Láttam a papírjai között agrármérnöki diplomát is. Ahelyett, hogy bevetné szépen a szomszédos üres telket búzával, ellátná magát gabonával, amit szépen megőröl... Mert ugye ott volt az a kőműves szakvizsga, láttam ám, az én szemem elől semmi nem bújhat el, maga se akarjon kibújni a felelősség alól! Jobban tenné, ha emide a Tettye patakra építene egy szép designos középkori malmot, természetesen olyat, ami összhangban van a városképpel, ide a folyosó közepére pedig egy kemencét, és jövő ilyenkorra már itt sütögethetné a pogácsáját, meg a mi pitánkat, pizzánkat, ilyeneket.
– Rendben, megteszem Önöknek, de akkor elindítják végre a munkakeresési kérvényemet?
– Hmmm-hmmm, nos... ígéretet teszünk az elindításra, igen... De szóljon rá arra a domború gyomrára, hogy hagyja abba az illegális korgást, vagy megbüntetem, illegális korgási adó: tízezer forint per korgás, írja az aktájához Jucika.
– Mondom, nem tehetek a hasamról.
– Olyan nincs, hogy valaki nem tehet a hasáról! Különben is csak fitt és szép embereket veszünk fel, fogyjon le, járjon fodrászhoz, kozmetikushoz, miegymás, majd akkor jöjjön vissza, ha már jól néz ki!
– Tulajdonképpen én azt hiszem, más állapotban vagyok... úgy értem, áldottban...
– Azt hogy képzeli? Hogy képzeli, hogy két sorban állás közben elmegy hetyegni ki tudja kivel, és teherbe esik anélkül, hogy ezt jelezte volna felénk!? Ez az egész ügymenet illegális! Tiltott teherbeesés: négyszázezer forint, Jucika, tudja a dolgát, jegyzeteljen...
– Menyi idős? És meg akarja szülni?
– Hát asszem kénytelen leszek, mert épp most folyt el a magzatvizem...
– Na tessék, még ez is! Most hívhatom a takarító brigádot, magukkal mindig csak a gond van, szemetet csinálnak, meg magzatvizet folyatnak ahelyett, hogy dolgoznának! És különben is: mi lett végül, fiú vagy lány?
– Úgy nézem, fiú, az apjára ütött...
– Miért, ki is az apa úgy mégis? Valljon csak!
– Maga a Nemzeti Munkaügyi Középpont! Annyit baszogattak, hogy terhes lettem...
– Jucus, ha kérhetem, ismételt illegális káromkodás, duplán fogjon a ceruzája bírság odaítélésekor...
*** (később) ***
– Hát maga? Megint itt? Miért nem dolgozik már?
– Huszonnégy éve várok a soromra, haza se mentem, ne vádaskodjon kérem! Ha akarnék, sem tudnék hazamenni, ugyanis nincs pénzem buszjegyre. Igazából huszonnégy éve itt sátrazok éjjelenként az udvarukban...
– Hö-hő! Most vallotta be a huzamosabb ideje tartó illegális területfoglalást! Jucika írja, huszonnégy év szer tizenkét hónap felszorozva napi százhatvanezer forinttal, uhh ez csúnya bírság lesz így végül. Ha ezt a fajta negatív sátorozós hippi magatartásformát akarná folytatni, inkább ne tegye, területünk felett kiadó építési engedélyekkel rendelkezünk. Vegye meg! Inkább húzzon fel magának egy házat, sőt, jobbat mondok: szállodaláncot! Ha jobban belegondolok, nekem és munkatársaimnak még néhány dologra szüksége lenne, mi sem térünk haza, itt élünk, nem alszunk, önökért és a gördülékeny ügymenetért vagyunk itt a nap huszonnégy órájában! Kicsit ki kellene engednünk néha a gőzt... Nevezetesen egy golfpályára gondoltam... Buliközpontokra, stadionokra sporteseményekhez, olimpiákhoz, ilyesmikre... Használja csak azt a porosodó építészdiplomáját, és ígérem, akkor mi is beizzítjuk végre a munkakeresési ügymenetét.
– De hiszen még nincs elindítva a folyamat? Huszonötödik éve várok itt kéztördelve!
– Igen, sajnos a kolléga nem ért a fénymásolóhoz, azt próbálja papírokkal megtölteni épp huszonöt éve.
– Ez agyrém! Én értek hozzá, szóljon neki, engedjen oda, majd én kinyomtatom...
– Álljon meg a menet, nem úgy van az! Ez súlyos belügyekbe avatkozás lenne, ami öttől tizenöt évig terjedő fegyházbüntetéssel sújtandó, ezért nagyon nem ajánlom magának, hogy megmutassa kollégánknak a nyomtató működését!
– De hát mit lehet itt tenni akkor?
– Semmit. Várunk. Vagy rájön, vagy meghal.
– Ez téboly! De hát senki nincs az épületben, aki értene a nyomtatópapír behelyezéséhez és a nyomtatáshoz?
– Sajnos senki. Nekünk specifikus képzettségünk van mind. Nem érünk rá ilyen csip-csup dolgokkal foglalkozni...
*** (később) ***
– Igen, tessék.
– Jónapot, 219-es a sorszámom...
– Psszt!
– Öööö... kérem.. .mi az hogy pszt, mit jelentsen ez?
– Várok. Koncentrálok. Ne zavarjon a hangoskodásával!
– De én nem zavarok, láthatólag nincs senki más a folyosón itt a Telekommunikációs Ügyosztályon, én csak egyet kérdeznék gyorsba...
– Csitt, nem meg mondtam!? Én most várok! A 314-es sorszámot húzóra.
– Khmmm... hát legyen.... Elnézést, mióta tetszik várni rá?
– Három és fél éve.
– Öööö... ne haragudjon, de én nem szeretnék ennyit várni, ha én már úgyis itt vagyok, hadd kérdezzek egyet... Nem hinném, hogy a 314-es sorszámú ügyfél megjelenne már...
– De igen! A hangok is megmondták!
– Miért, telefonált esetleg?
– Hogy képzeli, az Államnak nincs pénze a telefonra, mi csak minden évben egy új IPhone-t kapunk és SIM kártyát, mit képzel, honnan futná szeretett Államunknak még előfizetésre is? Mi magunkban beszélünk, és magunkban hallunk! Más ebbe ne szóljon bele! De mi sem!
*** (később) ***
– Már megint maga... Nincs valami jó formában, úgy nézem.
– Igen, épp a munkaügyi orvosi leleteimre várok, csak azt hiszem közben perforál a vakbelem.
– Nagy ügy! Úgy láttam, orvosi diplomája is van, tessék csak kifáradni a folyosóra és szépen műtse meg magát, majd ha kész, álljon vissza a sorba. Szimulánsokkal nem tudunk foglalkozni, pár évet halasztania kell ezért, mert biztos csak szimulál, én ránézésre megmondom, van ám nekem ennyi emberismeretem és munkatapasztalatom! Na, ha kilábadozta magát, úgyis várnia kell, azalatt igazán felhúzhatna a Nemzeti Munkaügyi Középpont számára egy kórházkomplexumot, mondjuk a legmodernebb fajtából, esetleg feltalálhatná az örök élet forrását, vagy valami hasonlót... az anyagi forrásokat oldja meg önerőből, ígéretet teszünk, hogy majd egyszer visszafizetjük... Ja és ha itt tartunk már, többünknek szüksége lenne feszített vizes medencére, jakuzzira, gőzkabinra, vagyis inkább egy komplett wellness-központra gondoltunk, ha már úgyis építész-városrendező diplomája is van, igazán belefoghat ebbe a projektbe, ígérem, elindítjuk a munkahelykeresési kérelmét most már igazán.
– Rendben, ha muszáj... mindent a hazáért és annak jólétéért.
*** (később) ***
– Nocsak, nocsak, örömmel hallom, hogy visszatért magába a hajlandóság! Szépen felépítette a kért komplexumainkat! Van ám itt egy állás!
– Remek, remek, elfogadom, bármi is az!
– Hát csak lassan a testtel... akarom mondani, van állás, csak... éppen... másik testtel. Férfinak van meghirdetve. De mivel maga többek között orvos is, rutinja is van már a folyosóinkon végzett önoperációban, és úgy látom, életében először a hajlandóság is visszatért magába, hogy élete első munkahelyén dolgozni kezdjen, nos... én úgy gondolom, igazán elkezdheti a nemváltó operációt, ott a folyosó, tessék szépen kifáradni, szikét, törlőkendőt a szokott helyen talál...
– Üdvözlöm újra... kissé mélyebb lett a hangom is az operációval... Most már elárulja, milyen állásról lenne szó, amiért átműtöttem magam?
– Óh, hát némi figyelmetlenség volt úgy tűnik a munkáltató részéről, és javították, mégiscsak hölgyet keresnek a felajánlott pozícióra. Sajnálom...
*** (később) ***
– Kopp-kopp...
– Már megint maga az. Megismerem a kopogását. Na jöjjön... Tessék leülni bácsi! Elég rossz színben tetszik lenni, hallja amit mondok? Mit tetszik még akarni itt?
– ...ee ...eee ...első munkahelyet szeretnék magamnak... még mindig nem si.... sikerült... eeee... eee... eeelhelyezkednem...
– Azt látom... kissé ellustultunk itt a várakozásban, nemde? Hány évesnek tetszik lenni, százhuszonkilenc, jól látom az aktájában? Tudom, meg az oxigén is kevés, ne tessék már annyira szürkülni, még a végén megijeszt engem.
– Segítség, haldoklom! Valaki segítsen! Mentőt! Hívjanak Mentőt! Valakiiiii.... segítséééég...!
– Bácsi, meg ne merjen halni, amíg ki nem ásta a saját sírját! Ott balra, azon a kiparcellázott telken el is kezdheti, ígéretet teszünk önnek, hogy a kulturális közmunka program keretén belül ez majd valódi és legális munkának fog számítani! Majd aláírja a szerződést szépen, ha kiásta, csak menjen innen, ásson, ásson, csak rontja itt a levegőt nekünk. Jucika, írja fel: öregségi és csúnyasági adó: hárommillió ötszázezer forint tartozás. Pfejj, de csúnya öregember lett ebből is!
*** (később) ***
– Bácsi! Hát visszajött? Bácsi!
– I... igen... csak írjuk már alá azt a szerződést, hogy dolgoztam egész életemben valahol. Könyörgöm... kérem... nekem fiam van, unokáim, ükunokáim, mind ide születtek a Nemzeti Munkaügyi Középpontba, mind született munkaügyi ügyfélszolgálatos... könyörgöm, legalább erre legyen tekintettel... hadd kapjam meg végre az első legális munkámat így százhuszonkilenc évesen!
– Ejnye-bejnye, Bácsi, miket hord itt össze! Biztos az időskori elbutulás, mi nem ígértünk magának semmiféle munkát soha, se legálisat, se illegálisat... Most már igazán aggódom maga miatt. Nagyon szürkének tetszik lenni! És eléggé ki tetszik fordulni önmagából és le a székről! Bácsi! Tessék felkelni! Hahó! Jucus, hozd azt az új defibrilátort... tudod, amit ez az ember talált fel és fejlesztett ki, és amit mi szabadalmaztunk... Azt, azt igen, ami minden embert garantáltan fölébreszt a halála után, azt! Ott lesz a polcon a neve mellett... igen, az a bácsi tervezett nekünk csillagvizsgálót, hogy gördülékenyebben tudjunk ügyfeleket fogadni... Igen a hoteltervek, az uszodakomplexum, a golfpálya, az egész városrész az ő nevéhez fűződik, mindent ő épített nekünk saját kézzel egymaga... Hát hogyhogy miért? Mert elhitte az ígéreteinket, azért. Igazán nem tehetjük meg vele, hogy meghalva hagyjuk... Mi az, hogy nem találod? Ott van az a tizenkét Nobel díjas könyve, a huszonhét rendezői Oscar és a harminchét filmfőszerep Oscar díja mögött. Dehogy kapta meg, semmiről sincs papírja, hála nekünk, illegális munkavállalónak számított egész életében! Igen, igen, ne nézelődj, Jucus, ő az a virológus is, aki megfékezett háromszázhetvenkét járványt, és aki sikeres hódító hadjáratot indított a Kilimandzsáróra, és annektálta kis hazánk számára a Bahamákat és a Bermuda-Háromszöget nyaralóhelyként. Iparkodj már azzal a csoda defibrillátorral!
(Dübb-dübb, puff-puff...)
– Na tessék, bácsi, ne tessen már meghalni! Hát hogy képzelte ezt? Se gyónás, se utolsó kenet, pedig időközben papnak is felcsapott már a sok szakma mellé! Na tessék csak meggyónni nekünk, miket tett életében, amikről még nem tudunk, és úgy tessék szépen meghalni, tiszta lelkiismerettel. Ott a sír mellett, igen, mi majd belökjük, csak sétáljunk lassan oda, jó lesz? Te Jucus. Most látom, jött egy nyugdíjasoknak való állás. Pont megfelelő lenne ennek a bácsinak! Hozd csak azt a defibrilátort még egyszer ide a sírgödörhöz! Na bácsi, jó hírünk van, tessék magát leporolni, ejj, ez a sok föld, az a sok föld, hát nem összepiszkolta magát a nagy esésben. Bááácsi! Van egy valódi állásajánlatunk a maga számára! Most, hogy újra él és kint van sírból, bácsi, tessék csak újra odafáradni a bejárathoz. Ott tetszik sorszámot tépni, és tudja és ismeri az ügymenetet, csak ennyi lesz mint eddig, az elmúlt száztizenegy évben! Tessék csak elkezdeni a várakozást ott kint a folyosón, majd szólítjuk!
