A koporsókészítő

Szépirodalom / Novellák (116 katt) Tad Rayder
  2024.03.08.

George Warlock középkorú férfi volt, akinek kevés barátja akadt. Ez két dologért fordulhatott elő. Vagy azért mert az emberek morbidnak tartották a háznál végzett munkáját, amit a garázsban csinált, vagy épp azért, ami ezzel kapcsolatos, a felfogása. De egy hűséges barátja azért akadt, a kutyája Moon, amit a Hold iránti tisztelete ihletett, mert akárhogy is vesszük, a Nap mellett a Hold a másik égitest, ami fényt hoz az emberek életébe. Moon mellett a szomszédjában élő Zack bácsi még az, aki meg szokta érteni, és nagy vonalakban egyet is ért vele az elveivel kapcsolatban.

– Sajnos a világban mindig szükség van olyan emberekre, mint amilyen én vagyok, aki gondol arra, hogy a holtaknak végső nyughelyet biztosítsanak. Tudod, Zack bácsi, a világ tele van élő halottakkal, akiknek egyszer szükségük lesz a koporsóimra.

Az öreg nem szólt semmit, csak szó nélkül bement a házba, de tudta, hogy Georgenak valahol igaza van. Mindenki a saját életéért felelős, és amilyen világot most élünk, olyan, mintha egy horrorfilm szereplői lépnének ki a mozivászonról a hétköznapi életbe. George családja meghalt egy tűzvészben, amikor az előző otthonuk leégett, és sem a gyerekeket, sem a feleségét, Maryt nem tudta megmenteni. George éveken keresztül ennek a családi tragédiának a rabja volt, és csak menekült saját maga elől, és kerülte az embereket is, mert nem akarta azt, hogy kérdezősködjenek. Ismerte az emberek rossz természetét, és hamar a vádolás mezsgyéjére állították volna, mint a megértés vékony pallóján egyensúlyozott volna. Inkább magába zárkózott nagy mackó lett, aki nem sokat kommunikált a világgal, és azt csinálta, amihez igazán értett. A koporsókészítéshez. Zack bácsi mindezt tudta és meg is értette. Mindig ezt mondta: „Nem lehet neked könnyű, fiam.” George erre nem mondott soha semmit, csak készítette a „fadobozokat”. Eltemette magába a múltat és csak az emlékeiben élt a családja.

A nap végén, amikor befejezte a garázsban a munkát, bement a házba, leült a tévé elé, és megivott jóízűen egy doboz sört, Moonnak pedig vizet töltött a táljába, és együtt nézték az esti focimeccset. Ez boldoggá tette őket. A tévé tetején és a kanapé melletti kis asztalon volt Maryről és a gyerekekről egy-egy fotó, onnan mosolyogtak Georgera mindig. Amikor rájuk nézett, eszébe jutottak az együtt töltött szép évek és az emlékek. A baleset utáni időkben az egész ház tele volt a feleségéről és a gyerekekről készült fotókkal, de egy idő után eltette őket egy dobozba, mert nem akarta felzaklatni magát azzal minden nap, hogy látja az elhunyt szeretteit. Éjszakánként a mosolyukra riadt fel, és amikor körbenézett a szobában, szembe találta magát a rideg valósággal, hogy csak álom volt, amiben visszatértek a szerettei. Az álmok sokszor valóságosnak tűntek, mert bár egyedül volt, de tisztán emlékezett rá, hogy álmában beszélt Maryval és a kisfiával Zackkal. Ilyenkor könnyes szemmel vette tudomásul, hogy már csak álmaiban láthatja őket, de azt biztosan tudta, hogy akármennyi idő is fog eltelni, ő mindig tiszta szívből fogja őket szeretni és tisztelni az emléküket. Sok ilyen éjszakát megélt George, és az évek során sajnos hozzászokott ahhoz, amihez nem lehet. A családja hiányához. Néha visszagondol arra, amikor Mary azt mondta neki, hogy egyszer egy boldog családot fognak alkotni, és most tessék. Már évek óta csak gyertyát gyújthat értük és őrizheti őket a szívében.

George, hogy el tudja fogadni a jelent, a múltjából táplálkozott. Egy kellemes gyerekkori emlék segített a rosszat elfogadni. Gyerekként egy farmon élt a családjával, és a farmon volt egy hatalmas fészer, amiben az apja a szerszámai voltak. Ott barkácsolt az apja mindenfélét fából, és a kis George nagy kedvvel segített neki naphosszat. Addig, amíg az anyja nem szólt, hogy ebéd, és utána még délután három vagy épp négy óráig kint ügyködtek az apjával. Az volt az ő idejük. Ilyenkor mindenféle bútor készült a kezeik között, és gyakran nem is nézték az órát, hanem az anyja hangja volt a munka végeztének a jelzése. Az apja annyira szerette a kis Georgeot, hogy ami neki volt nagy szerszám azt megcsinálta a fiának kicsiben, és így együtt tudtak csinálni mindent. Egy ilyen alkalomkor mondta az apja neki, hogy nagyon ügyesen bánik a fához való szerszámokkal. Egyszer még sokra fogja vinni. Tényleg sokra vitte, mert a vállalkozás rövid időn belül beindult, és a koporsók fogytak. Csak nem gondolta volna, hogy ahhoz, hogy sokra vigye, a családját kell elveszítenie.

A napok Moon társaságában teltek és néha Zack bácsi ugrott be hozzá, de az ideje nagy részét a garázsban a koporsókat készítve töltötte. Moon mindig ott volt körülötte, a tíz éves német juhász, és hűséges társként figyelt és vigyázott a gazdira. Ilyenkor a kutyának szokott beszélni, mert általában, ha Zack bácsit leszámítjuk, ő az egyetlen egy élőlény, aki meghallgatja.

– A halál tartósságát nem lehet kétségbe vonni, de annak értelmét annál inkább. Tudod, Moon, én is így voltam, nem azzal nem voltam tisztában és fogadtam el, hogy abban a tűzben elvesztettem a családom és az életem jelentőségét, hanem, azzal hogy ennek volt-e értelme. Hiába keresem, az értelmét nem találom és nem is fogom. A halál mindig leselkedik ránk. Ezzel vagy megbarátkozunk drága kutyám vagy nem, akkor is utolér bennünk. Csak az emlékek nem mindegy mekkora súllyal telepednek rá az ember mellkasára, mint valami ólomkő, és onnan egyenes úton a szívhez visz a magány útja.

A könnyek szökőárként törtek rá és zokogni kezdett. Moon odabandukolt mellé, és szorosan a lábához ült. Éreztette vele, hogy nincs egyedül. George-nak egyedül Moon jelentette a vigaszt ezekben a nehéz napokban. Ahogy a kutyát simogatta így szólt.

– Ha egy kicsit is jobban figyeltem volna, rájuk még mindig itt lennének. Te ezt nem értheted – válaszolta a kutyának.

Zack bácsi mintha a semmiből termett volna ott, csak ennyit mondott.

– Ne hibáztasd magad, fiam! Hallottam, amit mondtál.
– De hogy ha egyszer ez az igazság. Az én felelőtlenségem az ő haláluk.
– Meg tudnád nekem mondani, miért hibáztatod magad? – kérdezte az idős ember. George mélyen a szemébe nézett és így felelt.
– Mert pár perccel a robbanás előtt még bent voltam a kisfiam szobájában jó éjt puszit adni, és ahogy leértem a konyhába, ott felrobbant a gázpalack, mert nem volt elzárva. Gyorsan hívtam a tűzoltókat, de amire kiértek, a feleségem és a kisfiam halott volt. Sokszor azt kívánom, hogy bárcsak én maradtam volna bent a tűzben és nem ők.
– Megértem, mit érzel, de a múlton már nem tudsz változtatni – válaszolta az öreg. – Elfogadni tudod csak, és megőrizni az emléküket. De életed végéig nem élhetsz azzal a tudattal, hogy a te hibád. Ez egyáltalán nem így van – folytatta tovább Zack bácsi, aki megfogta George kezét, és segített neki leülni egy székre. – Nézd, George, hallgass rám! Évtizedekkel ezelőtt én hasonló körülmények között a feleségem veszítettem el. Az utolsó időszakot, amíg a feleségem élt, külön töltöttük. Nem haragudtunk egymásra, de úgy éreztük, hogy húsz év házasság után mindkettőnknek kell egy kis egyedüllét. Én maradtam a házunkban, ő ragaszkodott hozzá, hogy költözzön, így hát belementem. Egy idő után elértük az, hogy megint mentünk egymáshoz, és kerestük egymás társaságát, és amikor egy este hazaindult, és az ajtóban adtam neki egy puszit, akkor láttam utoljára élve. Haza akartam kísérni, de ő nem engedte, és az egyik ház sarkánál egy autó elütötte, miközben ő szabályosan kelt át az úton. Én már csak a telefonhívást kaptam, hogy meghalt, mert bár külön költöztünk, mindenhova vitte magával a tárcáját, amiben benne volt a nevem és telefonszámom, hogy ha baj van, az idegenek tudják, hogy kit kell hívni. Nagyon sokáig nem tudtam magammal mit kezdeni és hibáztattam magam, mert ha nem költöztünk volna külön, még talán most is élne. De sajnos ez már csak az élet nagy talánya. Megtanultam elfogadni, és a szívemben él tovább az én drága Helenám. Az ember nem teheti magát tönkre azért, mert veszteség érte. Nehéz elfogadni, de menni kell tovább. Én is ezt tettem, és neked is ezt tanácsolom. Most már tudod, hogy miért vagyok itt olyankor is, amikor te nem számítasz rá.
– Most már igen – válaszolta George, de hozzátette. – Nem gondoltam volna, hogy maga is hasonló cipőben jár, mint én.
– Most már tudod. A rossz emlékek nem jelentenek mindig egyet azzal, hogy beszéljünk is róla azonnal, csak ha szükségét érezzük. Én most azt éreztem nálad, hogy segítek azzal, hogy elmondom neked az én életem tragédiáját. Néha jól esik nekem is beszélni róla, de talán az elmúlt évtizedekben ez volt a második alkalom, hogy valakinek említettem. Emlékszem, először akkor beszéltem a feleségem elvesztéséről, amikor tavaly előtt kórházba kerültem, és megkérdezte az orvos, hogy kit értesíthetnek az ottlétemről. Akkor is csak annyit mondtam, hogy a feleségem elhunyt a lányaim meg az ő halála óta nem beszélnek velem. Te vagy az első, akinek évtizedek után elmondtam, hogyan halt meg a feleségem. A lányaim élnek, de sajnos olyanok, mintha nem is lennének, pedig már vannak unokáim is. A gyerekek azt sem tudják, hogy ki vagyok. Mindkettő Helena halála után született. Próbáltam a lányaimmal felvenni a temetés után a kapcsolatot, de egyik sem vette fel a telefont, amikor meg elmentem hozzájuk, nem nyitottak ajtót. Legutóbb, amikor ilyennel próbálkoztam, akkor azt mondta nekem az idősebb lányom, én is meghaltam számukra az anyjukkal együtt. Úgyhogy azóta egyedül élek már sok-sok éve, és hidd el, nekem is meg kellett küzdenem a magány szúrós pengéjével, ami minden egyes nap a szívembe talált, amikor kerestem a feleségem az üres lakásban. Mellette nekem még a lányaim életben való elvesztését is fel kellett dolgoznom, mert a legnehezebb időszakban nem volt mellettem senki. Sokszor gondoltam a halálra, de mindig arra jutottam, hogy az túl könnyű lenne és gyáva. Inkább úgy döntöttem, bármilyen nehéz is lesz, szembenézek az élet hátralévő megpróbáltatásaival, és látod, idős fejjel is, de még itt vagyok. Bár a lelkem egy része meghalt a feleségemmel, de folytatnom kellett. Neked is ezt kell tenned!
– Igaza lehet Zack bácsi, és tudom is, hogy ez a helyes döntés, de nagyon nehéz a mindennapokkal szembenézni, amikor tudom, hogy senki nem vár haza. A hangos gyerekzsivajt felváltotta a csend, ami egyszerűen csak rátelepszik az ember lelkére, és a legkisebb zajra is felfigyel, miközben azt hiszi, ők jöttek haza. Pedig ők már nem jöhetnek.
– Ők mindig veled vannak.

A lélekerősítő beszéd után Zack bácsi elköszönt, de azért annyit mondott George-nak amikor visszafordult az udvaron.

– Tudom, hogy nehéz, de amíg én élek, te nem leszel egyedül, mert ha már lányaim nincsenek, akkor lesz egy fogadott fiam, és én figyelni fogok rád. Persze, ha szükséged van egy ilyen vénemberre, mint én vagyok.

George odament a kisöreghez és átölelte, majd elköszönt tőle. Visszament, a garázsba, és egy kis idő múlva átment a ház lakrészére, és Moon is követte. Azt érezte, a lelke megkönnyebbült a Zack bácsival való beszélgetés után. Tudta, hogy az öregnek igaza van, és hogy nem akar rosszat, de az a mondata maradt meg benne a legjobban, amit utoljára mondott. „Tudom, hogy nehéz, de amíg én élek, te nem leszel egyedül, mert ha már lányaim nincsenek, akkor lesz egy fogadott fiam, és én figyelni fogok rád.”

Ezen nagyon meglepődött, mert az idős ember még soha nem mondott neki ilyet amióta ismeri. Jól estek neki Zack bácsi szívet melengető szavai. Az emlékezés éles fogú szörnyként mar bele az emberbe, de néha el kell tudni viselni. Moon ott volt az asztal mellett, és várta, hogy a gazdi néha-néha dobjon neki egy-egy jó falatot. George a kanapén ült, és a kedvenc sorozata ment a tévében, a Rém rendes család, de most nem tudott rá koncentrálni. Al Bundy most nem kötötte le. Helyette inkább gondolt egyet, és Moonnal átmentek Zack bácsihoz.

Este kilenc óra volt, és csengettek. Zack bácsi meglepődve kicsoszogott.

– Megyek, már megyek!

Amikor kinyitotta az ajtót, Moon azon nyomban bement a jó meleg lakásba, és leült az asztal mellé, mintha otthon lenne. George azonnal rászólt.

– Moon ne legyél ennyire szemtelen! – és összenéztek a kisöreggel majd nagyot nevettek.

– Kerülj beljebb! Már úgy is csak neked kell bejönni, ha már az eb megtette. – S egy félszeg mosolyt engedett meg George irányába, aki ettől együtt mosolygott az öreggel. – Minek köszönhetem ezt az esti látogatást?

George hallgatott majd belekezdett.

– Tudja, gondolkodtam, és magának van igaza. Nem tehetem ezt saját magammal. A múlttért nem hibáztathatom magam. Igaz, nagyon fáj, de az évek során az elfogadás volt a legtöbb, amit tehettem. Úgy érzem, az sikerült, de most azt kell elérnem, hogy ne saját magamban keressem a hibát. A kisfiam és a feleségem amíg világ a világ, hiányozni fognak, de el kell azt engednem, hogy magam őröljem azért, ami történt.
– Hidd el fiam, ez így helyes! Én nem akarok neked rosszat. Sokat látott öregember vagyok ahhoz, hogy tudjam, az élet mikor mit kíván tőlünk. S neked most ezt a tanácsot tudom adni. Ha megfogadod, utána könnyebb lesz az életed. A lelked megszabadítod egy éveken át cipelt súlyos tehertől. Ugyanúgy csinálhatod a vállalkozást, amit szeretsz, de közben mozdulj ki egy kicsit! Esténként menj, igyál meg egy sört, ha tetszik, vidd magaddal a kutyád is. Amint látom, az évek során mindig veled volt. Jó barátok vagytok.
– Igen – válaszolta George szűkszavúan, és hálából megsimogatta Moont, aki halkan vakkantott.
– A kutya az ember legjobb barátja – mondta Zack bácsi. – Ő benne soha nem csalódsz. Hogyha egyedül vagy, mindig ott van veled.
– Moon, ilyen – válaszolta George. – Moon volt az én egyetlen támaszom a baleset után, és azóta is. Az élet úgy akarta, hogy legyen a négy mellé egy két lábú barátom is az ön személyében.

A kisöregnek már rég nem mondtak ilyet, és nem éreztették vele, hogy valakinek is fontos lehet, de most csillogó szemekkel nézett George-ra. Szorosan megfogta a kezét, majd halkan annyit mondott.

– Köszönöm!
– Ugyan mit? Ön nyújtotta a legnagyobb segítő kezet, amikor szükségem volt rá. Az a minimum, hogy a barátomnak nevezem.
– Pedig hidd el, fiam – mondta az öreg –, nem vagyok én más, mint egy vén csataló, aki már megtapasztalt egy-két dolgot az életben. S hamarosan eljön értem a Halál, hosszú fekete ruhában, és amikor odakerülök, szemfedelem lesz a koporsóban az élet súlya, amit rám rótt az Isten.
– Maga még sokáig itt lesz ezen a Földön –válaszolta George.
– Én érzem fiam, hogy már nem sok időm van hátra. Az élet előhírnöke a halálnak. Amíg lehet, itt vagyunk a Földön, majd amikor odaérünk a Teremtőhöz, onnantól csak az emlékezetben élünk tovább. Így van ez fiam, ez a világ rendje. Én úgy gondolom George, hogy mindkettőnk életéből elég régóta hiányzik a szeretet, az, amit a szeretteinktől kaptunk ahhoz, hogy mi megértsük egymást.

George ismét hallgatásba burkolózott.

– Reméltem, hogy te megérted, amit mondok. Az ember lehet, hogy elveszti azokat akik egykor fontosak voltak számára, de ha nyitott szemmel jár, mindig megtalálja azt a személyt, aki támasza lehet a nehéz időkben, fiam. S én úgy gondolom, hogy mi vagyunk egymás támaszai. Mindkettőnk életében történtek olyan változások, amik azt eredményezték, hogy egyedül éljük az életünket.

Kicsit sok volt az amit most este hallott az öregtől, de megintcsak helyénvalónak találta, amit mondott.

– Menj haza George, nagyon rád fér a pihenés! Aludd ki magad, és reggel kelj fel, igyál egy jó erős kávét, és kipihenve holnap is találkozunk!
– Rendben! – válaszolta George, majd Moonnal együtt hazamentek.

Másnap reggel zajra, és a szobája ablakában fényekre ébredt. Azonnal az ablakhoz rohant, és látta, hogy az öreg Zack bácsi háza előtt áll a rendőrség és a mentőautó. Amikor oda akart menni, nem engedte a rendőrség egy tagja, majd pillanatokkal később meglátta, ahogy a hordágyon hozzák ki a házból az öreg holttestét.

– Mi történt? Elmondaná nekem valaki?
– Honnan ismeri az elhunytat? – Hangzott egy ismeretlen hang a közelből.
– A szomszédom volt. – Egy kis hallgatás után hozzátette. – És a barátom.
– Szóval ismerte? – Hangzott az újabb kérdés.
– Mondhatni igen. – A rendőr furcsán nézett George-ra de nem szólt semmit. Inkább csak a szemével jelezte, hogy nem érti, amit az imént hallott.
– Tegnap este még beszélgettem vele, és akkor mondta nekem, hogy menjek haza, és igyak egy jó erős kávét, és majd holnap, azaz ma találkozunk.
– Megkérdezhetem, miről beszélgettek?
– Persze – válaszolta George. – Mivel mindkettőnknek közös pont volt az életében, hogy elveszítettük egy családtagunkat, arról, hogy hogyan is lehet ezt túlélni úgy, hogy az ember épelméjű maradjon.
– Értem. S köszönöm!
– Mi történt vele biztosúr?
– Az ágyában találtunk rá, de még ő hívta ki magának a mentőt, de amire kiértek, már halott volt. Az éjjeliszekrényen egy gyógyszeres üvegcse hevert kidöntve. Gyógyszer túladagolás.
– Nem gondoltam volna, hogy így találkozom vele legközelebb.

Az egyik rendőr odalépett George-hoz és annyit mondott.

– Ne haragudjon, maga George?
– Igen én vagyok. Miért?
– Ezt az idős úr éjjeliszekrényén találtuk.

George egy borítékot kapott a kezébe, amin a neve állt. Kicsit félve bontotta fel, mert nem tudta, mit fog benne találni. Amikor a boríték feltárult, ez állt benne.

Drága George fiam!

Tudom, hogy nem ezt ígértem neked az este, de a külvilág felé mindig mást mutattam, mint ami bennem zajlott. Hidd el, nem volt könnyű. Tudom, most mégis annak tűnik a szemedben, és azért sem vetlek meg innen a Teremtő mellől, hogyha gyávának tartasz. Te voltál az életemben a sorstársam, amióta ismertelek, és ezért éreztelek magamhoz olyan közel, mint fiamat. Boldoggá tett a tudat, hogy annak nevezhetlek. Kérlek, bocsáss meg nekem! Arra kérlek, hogy a legszebb fából készített koporsóban temess el engem. Kérlek, hadd legyen utoljára megbecsülve tettem ellenére is földi létem, és úgy kerüljek Isten színe elé, hogy már tiszta legyen a lelkem.

Szerettelek fiam!
Üdvözlettel: Zack bácsi

Ahogy ezeket a sorokat olvasta George, nem akarta elhinni, hogy nincs többé az idős bácsi, és könnybe lábadt szemekkel a mellkasára tette a levelet. Összeroskadt és üvölteni kezdett fájdalmában. Nem lehet igaz! Nem! Őt ne vedd el tőlem! De válaszként csak az egyik rendőr sietett a segítségére aki, annyit mondott.

– Jöjjön uram!

George ismét a padlóra került, mert a családja után most a kisöreget is elveszítette. De amit kért tőle Zack bácsi, megteszi neki. Tisztességgel eltemeti a saját kezével készített legszebb koporsóban. De soha nem gondolta volna, hogy amihez a legjobban ért az életben, azt egyszer arra fogja használni, hogy az életében maradt utolsó fontos személyt eltemesse. Mégis így lett. Sajnos ezt már korábban megtapasztalta, hogy az élet a legnagyobb rendező, de ezen most sem tudott változtatni.

Megvolt a szertartás és a temetés, ahol jószerével pár emberen kívül csak ő maga volt, de tudta, hogy hiába voltak kevesen a temetésen, mégis egy értékes embert veszített el a világ. S ő még mindig él. De vajon meddig? A magány felemészti, ami a fájdalomnál is rosszabb. Talán egy koporsókészítőnek csak ez jár, és folytatta tovább a munkát.

Írta: Németh Balázs
Sümeg, 2023-2024. 1.29.

Előző oldal Tad Rayder