Megalkuvón
Ezernyi részre vágva él a nemzet
e kis hazán, feladva mindenét,
megannyi boldog ős hiába nemzett,
maradt e föld felett az ég sötét.
Feledve ostobán a célt, miért élt,
beállt a démonok közé zöme,
megalkuszik derékhajolva, hétrét,
beteljesítve, mit hagy ördöge.
Akár sajátjain taposva mímel
balog királyt imádva talpnyalót,
kilépve önmagán, kesernye szívvel,
de zengi hűn a talpalávalót.
Vajon mi lesz, ha majd az ég kitisztul,
megalkuvónk magára ismer-e,
vagy új jövőnkre már örök sötét hull,
s mi csendesen, de pusztulunk bele?
