Szarvanőtt madár
Sötét erdő rejtekében
táncot jár egy kismadár.
Itt hagyta egyetlen párja
nem tudja, hogy merre jár.
– Nem csivitel többet nékem
a fülembe hangosan –
énekli a tánca közben
vidáman és boldogan.
– Nem parancsol, szabad lettem
úgy élek, hogy szeretnék.
Itt hagyott a börtönőröm
rabságomból épp elég.
Volt idő, mikor még jó volt
mi voltunk az álompár.
Ám nem tartott túl sokáig.
Úgy hívott, hogy: Bájgúnár.
Ezt kikértem én magamnak:
– Nem vagyok én kanliba!
De örökké csak kiabált
nem hagyta ő annyiba.
Főleg mikor tojást rakott
magasra tartva csőrét.
Kiabálta a világnak
az ő nagy szenvedését.
Ám amikor héjak törtek
jött a nagy meglepetés.
Tojásokból előbújt sok
ígéret, s hitegetés.
– Azért mások a porontyok,
mert rám süt a napsugár.
MI fehérek ők feketék.
Nem számít ez. Ejnye már!
Neki persze nem számított,
kiabált is oly sokat.
– Igaz mások, te vagy apjuk
fogjál nekik bogarat!
Híztak is a kis feketék,
ám elfogytak a bogarak.
Tehetetlen lett az apjuk
nekik csak anyjuk marad.
Elmentek hát messzi földre,
mit itt kaptak oly kevés.
Ám Szarva nőtt madarunknak
talán nem is büntetés.
