Linktár

Amulett

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/11 számában.

Stevenson professzor fontos feladattal küldött Egyiptomba: több éves kutatás után rátalált Ré, a napisten amulettjének rejtekhelyére. Talán azért engem kért fel, mert azt hitte, kedvenc diákja korbácsot csattogtató kalandorrá válik egy csapásra.

Ahogy kifelé bámultam a vonatból, a világ változásain gondolkodtam. Az emberek németeket láttak minden utcasarkon. A háború mostanra elérte Afrikát, ráadásul Hitler a sivatagba küldte okkult hívőit misztikus tárgyakat keresni. Stevenson professzor gyerekkori barátja, Johann Weber, a Humboldt Egyetem lektora megerősítette, Ré amulettje is szerepel a listájukon.

A mítosz szerint az amulett hatalmas erővel és emberfeletti gyorsasággal ruházta fel viselőjét. Még belegondolni sem mertem, mit tennének a németek, ha megtalálnák.

A vonat megállt, és felkaptam bőröndömet, hogy mihamarabb leszálljak. A professzor mellém rendelt egy vezetőt, Aderot, aki már biztosan várt rám. Hosszúra nyújtott nyakkal kerestem őt a tömegben.

– Harold Bennett? – szólított meg egy érdes hang.

A professzor vékony legényként jellemezte, akit eltéveszteni sem lehet rikító kék szeme miatt. Az előttem álló fiatalemberre tökéletesen illett a fejemben elképzelt kép.

– Én vagyok az – válaszoltam. – Gondolom, ön Adero.
– Így van, uram – pörgette a szögletesen ejtett szavakat a fekete férfi. – A professzor távirata megfelelően írta le önt. A piros kalap árulkodó. Jó ötlet volt, hogy ezt vette fel. Vihetem a bőröndjét?

Mire kettőt pislogtam, ő már az ütött-kopott kocsijához sietett poggyászommal. Még mindig bambán álltam a peron közepén, fejemről levettem kedvenc kalapomat, és próbáltam rájönni, miért nem tudják értékelni ezt a csinos holmit.

Adero beszéde nyugtatóan hatott rám útközben, ezért nem szakítottam félbe. Kitért a nácik jelenlétére is, ami hidegen hagyott, hiszen már mindenhová eljutottak. Végül Adero beszámolt róla, hogy a németek megtalálták Ré templomát.

– És hol tartanak az ásással? – akadályoztam meg az elkalandozásban.

Erős frusztráció ömlött végig rajtam. Mi van, ha a németek hamarabb megszerzik az amulettet, minthogy odaérnék? Ha megfejtik a titkát, akkor a világ egyetlen horogkeresztes zászló alatt egyesül majd?

– Megtalálták a bejáratot – kezdte Adero –, azonban a templom alkotói előrelátóak voltak. A csapdáik még nem engedték bejutni őket az előcsarnokba.
– A professzor által talált tekercs megemlít egy másik bejáratot, amelyet csak a főpapok használtak. Azon át bejuthatunk a központi csarnokba, ahol az amulettet tartották. – Határozottan csaptam rá az ülés háttámlájára.

A visszapillantóban láttam, hogy Adero megráncolta homlokát kék szeme fölött. Biztosan nem vette jó néven, hogy az autóját püfölöm.

Amikor megérkeztünk a templom feltételezett helyéhez, szembesültünk a német haderővel. Estig kellett várnunk, hogy akcióba lendülhessünk.

A professzor leírása pontosnak bizonyult, mint mindig: a templom titkos bejárata a sziklás terület keleti részén húzódott. Puszta kézzel ástuk ki a betemetett bejáratot. Mögötte sötéten ásító alagút várt minket. Felkattintottuk lámpáinkat, és megkerestük a főtermet, ahol vastag por fedett mindent. A falon aranylándzsák sorakoztak, felettük a hatalmas Ré vésetei húzódtak. Megtisztelve éreztem magam, hogy ott állhattam.

Nem feledkeztem meg ottlétünk céljáról. A hátsó falon megtaláltam a hieroglifákat, amelyek a tekercsben is szerepeltek. A megfelelő szimbólumok megnyomásával kinyitottam a zárat, ezt követően kiugrott a falból az amulettet tartalmazó rekesz. Egy kerek medál tekintett vissza rám a ládikából Ré szemével a közepén.

– Megvan, Adero! – örvendeztem. – Megtaláltuk!

Hangos dördülés söpört végig a termen, mire nyárfalevél módjára rezdültem össze. Adero holtan rogyott egy szőke tiszt elé, aki ezt követően rám szegezte fegyverét. Mögötte hat katona sorakozott fel, és célba vettek gépfegyvereikkel.

Szívem a torkomban dobogott, miközben az égbe emeltem karomat. A főtiszt rám kiáltott németül, és csak remélhettem, látja, hogy megadtam magam.

– Az amulettet! – ordított erős akcentussal.

Aderora pillantottam, aki élettelenül meredt a cipőmre. Sejtettem, hogy hasonló módon fogom végezni. Mindig kerültem a bajt, de abban a pillanatban úgy éreztem, ideje férfiként cselekedni, és életemmel védelmezni a medált.

A tiszt felém nyújtotta csontos ujját, és mutatta, hogy adjam át neki az ereklyét. De nem álltam kötélnek. Sebes léptekkel a kőemelvényhez rohantam, és bevetődtem mögé a felkelepelő gépfegyverek elől.

– Machen Sie aus! – kiáltotta a tiszt. – Machen Sie aus!

A fegyverek elcsendesültek, és végre hallhattam ide-oda kalapáló szívemet.

– Az amulettet! Jetzt! – ordította a tiszt, és szavait nyomatékosította egy oltárba engedett lövéssel.

Nem tagadom, majdnem összepiszkítottam magam a rám célzó fegyverek gondolatától. Az oldalsó folyosóra pillantottam, de nem érhettem el anélkül, hogy tésztaszűrővé lyuggatnának.

Ahogy az amulettet figyeltem, őrült ötlet fordult meg a fejemben. Mi van, ha a legenda igaz, és ez a nyakék képes nekem isteni erőt adni? Nem maradt mit vesztenem, végtére is ha futok, lelőnek, és megszerzik az ereklyét. Ha maradok, akkor is.

Nyakamba akasztottam a láncot. Azt vártam, átjár valami isteni erő, és fényár ölel körül, de semmi sem történt. Ekkora badarságot!

– Los! – A főtiszt ismét az oltárra lőtt.
– Jó, jó! Előjövök, csak ne lőjenek!

Felemelt kezekkel álltam fel. Nagyot nyeltem, hogy mi következik, de be kell vallanom, a nácik nem okoztak csalódást.

A főtiszt rám szegezte pisztolyát, és már tüzelt is. A szívem kihagyott egy ütemet, és ekkor mintha minden lelassult volna körülöttem. A lövedék lassú tempóban közeledett hozzám, mire kényelmesen elléptem az útjából.

Amikor a németekre néztem, megdöbbenést pillantottam meg a szemükben, mint akik magát az Ördögöt látják.

– Feuer! – adta parancsul a tiszt.

Nem értettem, mit mondott, de a fegyvereik beszéltek helyettük.

Futni kezdtem, majd mire észbe kaptam, már mögöttük álltam. Felötlött bennem a gondolat, ha az emberfeletti gyorsaság igaz, akkor mi lehet a helyzet az erővel? Életemben először nem egy satnya, szemüveges kölyökként tekintettem magamra, hanem igazi fenyegetésként. Ahogy ökölbe szorítottam a kezemet, megéreztem a várva várt erőt.

Egy suhintással repítettem keresztül a termen az egyik férfit. Pár határozott pofon elegendőnek bizonyult a többiek ellen is; az utolsó fegyverest csak az oldalt sorakozó kőoszlopok egyike állította meg.

Adero gyilkosát hagytam a végére, akinek revolverét kicsavartam kezéből. Ujjai hangos roppanással adták meg magukat, mire a férfi fába szorult féregként üvöltött fel.

– Nézzen rám! – kiáltottam rá.

Törte az angolt, de megértett. Tudta, bírája és hóhérja leszek egy személyben. Eltöltött a hatalom érzete, és emiatt nem vettem észre időben a felém száguldó tőrt. A nyomorult a csizmája szárából ránthatta elő, és egyenesen a szívembe mártotta. Térdre rogytam, miközben fémes ízt öntötte el a számat.

– Mocskos disznó! – A tiszt felállt, és a szemembe nézett. – Egy magafajta nem állhatja utunkat.

Kirántotta belőlem a tőrt, és elégedetten várta halálomat. Ami nem következett be. Ehelyett a vérzésem megszűnt, a sebem pedig nyomtalanul felszívódott. A legendák nem említettek hasonlót, de cseppet sem bántam.

Felkeltem, és odaléptem hozzá.

– Scheiße! – üvöltötte, és ismét szúrt.

Félre csaptam karját, majd kétrét görnyedt öklömre, ahogy a falnak repítettem gyomorforgató roppanás kíséretében.

A halott Aderora pillantottam. Hiába ez a hatalom, mégsem segíthettem rajta. Megfogadtam, eljuttatom az amulettet a szövetségesekhez, hogy segítse katonáinkat a harcban.

Elhagytam a templomot, bepattantam a sziklák mögött várakozó csotrogányba, és elhajtottam. Elgondolkodtam, futva milyen gyorsan érnék Alexandriába, de a kevésbé fárasztó megoldás mellett maradtam. Lefizettem egy hajóskapitányt, hogy vigyenek el Angliába. Utam Londonba, majd vonattal Oxfordba vezetett. Mint mindig, öreg professzoromat az irodájában találtam az óráit követően. Szokásos teáját fogyasztotta, közben pöffentett egyet-egyet a pipáján.

– Professzor! – rontottam be az ajtón, ő pedig majdnem kiköpte a pipát. – Megszereztem!
– Harold! Megőrültél?! A szívbajt hozod rám!
– Elnézést, professzor – vettem vissza hangomból. – Megszereztem. Itt van.

Felemeltem a kistáskámat, amitől kikerekedett Stevenson professzor szeme. Odaballagott hozzám, izgatottan matatta elő az ékszert, majd az ablakhoz sietett vele, hogy jobban szemügyre vehesse. Bólintott, majd a nyakába akasztotta a láncot.

– Professzor, csak óvatosan! Nagyon veszélyes, higgyen nekem!
– Már felpróbáltad?
– Igen, még Egyiptomban. A németek már ott voltak, és megölték Aderot. Velem is végezni akartak, de az amulett megmentett. Maga is érzi az erejét?

Lassan odasétált hozzám; léptei határozottabbakká váltak, tartása egyenesebb lett. Ajkam akaratlanul is felfelé mozdult, hogy ezt nekem köszönhette.

Talán pontosan ezért lepődtem meg annyira, amikor a terem másik végébe repített. Összezúztam egy szekrényt, és felborítottam egy ruhafogast.

– Végre az enyém, megszereztem! – örvendezett. – Nem a mocskos náciké lett, hanem az enyém!

A fejem hasogatott, a szemem szinte káprázott, ahogy megmozdultam.

– Nagyon szépen köszönöm, Harold – mondta a professzor. – Vagy ahogy a németek által kivégzett zsidó apám mondaná: danke schön. Bocsáss meg, hogy kihasználtalak, de meg kellett tennem. Most pedig muszáj elnézésedet kérnem, de mennem kell. Meg kell ölnöm Hitlert.

Utána kaptam a kezemmel, de nem állíthattam meg. Miközben lassan elveszítettem eszméletemet, megpillantottam egy barna kalapot és egy karikás ostort a földön, amelyek szinte megbabonáztak.