Linktár

Prototípus

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/10 számában.

Tumicz Krisztina
Prototípus

– Nem tudom megérteni ezt a gonoszságot – valahol a világűr mélyén hangzik el a mondat.

Hallom, és nem tudom miért kell nekem az atomok rezgő részecskéi helyett ezt a mondatot hallanom. Az elhangzott szavak átfolynak a sötétség csendes falán, mint ahogy a porban mozgó cipőtalpak felpiszkálják a tüzet és a tűz ropogása felráz a békés álmomból.

Keresem a hang forrását.

– Nem tudom megérteni ezt a gonoszságot – ismétlődik.

Körülöttem a sötétség, mint a fekete motor olaja úszik, és benne az űr végtelen távolsága iszapos esőként ragad rá.

Figyelmeztetésként dörrenést küldök száguldva a málló csillagpor közé, forgószelet az óceánokra és villamos kisüléseket az űr minden irányába.

Süllyedek.

A moraj és bömbölés hangjai idővel megszűnnek. A feszültségem enyhül, de ekkor a sötét csendet ismét felkavarja az emberi beszéd:

– Nem kereslek már sehol, csak járkálok. Ezt csinálom most már nagyjából...

Összedől a csendből épült fal. Az üresség téglái kihullanak közüle. A számonkérő szavak a nyugalmamat százas szöggel deszkákba szögezik. Azt a keserves mindenit! Leereszkedem a szürkére meszelt földre.

Körülnézek.

Árnyékok vágtatnak a szemcsés sivatagon. Izom és vér, egy nyugtalan emberi lény formálja beszédre az ajkát.

Én vagyok a feje fölötti égbolt.

– Hiába várok rád? – félelmetes kopószeme majdnem felrobban.

Gitárjának húrjaira akasztja négy ujját. A lehulló porszemeket a karjáról szétfújja a levegőbe. Mire a haragom villámokat karcol a sáros földbe. A milliónyi földi prototípus közül az egyik hozzám kiált.

– Ki az? Hol vagy? – keresek rá újra.
– Nézd, itt vagyok! Már rég megszülettem – feleli.
– Milyen igaz, mégis sosem jutottál volna az eszembe!

Hajnali világok térképei rajzolódnak óvatosan ki az égen. Égitestek imbolygó árnyékai bujkálnak a hidegben, amikor a célt befogja csillagokkal átszőtt haragom.

– Olyant mondok, amit tudhatsz már – hallom.

Az ember felpillant rám, aztán vissza a gitárra és a tekintete megáll a húrjain. Odalent forró a levegő. Egy dallam tüze forrósodik az ujjbegyében. Nem akarok ránézni. Túlságosan élénk, felkavaró dalba kezd ez az emberi lény:

Valahol van valaki a számomra
Az élet ismétlés nélküli kombinációja
Nélküle a létem színtelen és zajtalan
Van, valaki a számomra esküszöm az égre

Veszem az adást, leplezem a csalódást és
Bámulom az eget, mint egy középiskolás
Mégis éjjel valami mindig felriaszt
A csillagom megint rossz irányba halad

Prototípus vagyok, akinek az a dolga
Az égre nézzen, és úgy gondolja
Egészen kedves lehet a mosolya
Tudom, hogy van valaki a számomra

Veszem az adást, leplezem a csalódást és
Bámulom az eget, mint egy középiskolás
Mégis éjjel valami mindig felriaszt
A csillagom megint rossz irányba halad

– Hallod-e? Most már az ölelésedre vágyom – szakítja szét az űr csendjét a prototípus hangja.

Valóban nekem mondja? Tűnődöm. Soha! Soha, gondolom magamban. Álljon fel és egyenesedjen ki! Győzze le a logika. Bánom is én, csak álmodjon ettől kevesebbet. Mit képzel ez a prototípus? Felperzsel a pimaszsága.

Besötétedik, aztán bumm, mintha repülőgépek csapódnának a hegynek. A kőlavina templomokat sodor el.

De az emberi lény énekel.
Látni akarja, vajon létre tudok-e hozni még valamit?
Repednek hidak. Szakadnak láncok. De a hangját követik mások.
Felnéz az ember az égre és így szól:
– Keresésnek vége.