A majomlány (Kisregény 7/6)
SZOMBAT
Hódmezővásárhely, 1893. június 8.
1.
Reggel kopogtattak Jáhni lakásának ajtaján.
– Te itt?! – Rődner Szilvia állt a meglepett újságíró előtt.
Richárd attól tartott, látogatója azért jött, hogy megmondja neki azt, amit Madame Zoé szellemidézése után sikerült elkerülnie, és amit továbbra sem volt kedve végighallgatni, vagyis hogy Szilvia tudja, mit érez iránta, azonban ő Átokházy Lénárdba szerelmes, de reméli, ennek ellenére jóban maradhatnak.
– A bátyám miatt jöttem – mondta a lány.
– Történt vele valami?
– Elmesélte, hogy megharagudtál rá. Azt is, miért. Kérlek, nézd el neki. Szánja-bánja a dolgot.
– Ő küldött, igaz?
– Nem – rázta meg a fejét Szilvia. – Amióta az eszemet tudom, a legjobb barátok vagytok. Szeretném, ha ez örökre így maradna.
– Nehéz döntenem – sóhajtott a férfi, aki már töprengett a kapcsolat jövőjéről.
– Könnyebb lenne, ha meghallgatnád, miért tette azt, amit. Ennyit megérdemel.
Szilvia szavai hatottak Richárdra.
– Még ma felkeresem – ígérte meg.
– Most! – kiáltotta lelkesen a lány. – Elkísérlek a rendőrkapitányságra.
A hírlapírónak nem tetszett az ötlet. Félt, hogy amitől az imént tartott, azt útközben már nincs esélye elkerülni. Próbált kibúvót találni, de a lány addig-addig kérlelte, míg végül rábólintott.
Kitalálok megint valamit, ha szóba akarná hozni – döntötte el magában.
Erre nem volt szükség, Szilvia végig Eszter esetéről beszélt, aminek bátyja révén minden részletét ismerte. Az ügyet „megdöbbentőnek” és „páratlannak” minősítette. Elmondta, tűkön ülve várja, hogy személyesen is megismerhesse a szerencsétlen sorsú lányt, akiről Richárdhoz hasonlóan úgy vélte, nem szándékosan ártott Zsótér Annácskának.
A kapitányság olyan volt, mint egy felbolydult méhkas. Megzavarodott, tanácstalan tisztek futkostak nagy ajtócsapkodások közepette egyik helyiségből a másikba, miközben az udvaron egy tucat közrendőr gyűlt össze, akik azután fejvesztve rohantak ki az utcára, majd a fele jobbra, a másik fele balra fordult el.
Jáhni az egyenruhások viselkedéséből arra következtetett, hogy valami szokatlan bűncselekményről értesültek.
– Mi történt? – kérdezte a szobájából kilépő Szilárdtól.
A detektívfelügyelőn látszott, hogy majd felrobban mérgében.
– Eszter megszökött – válaszolta. – Ez innen még senkinek sem sikerült. A kapitány úr őrjöngeni fog, ha megtudja.
Richárd értetlenül állt a lány cselekedete előtt, hiszen délelőtt találkozott volna a szüleivel, Endrey Gyula pedig elvállalta a jogi védelmét.
– Mikor?
– Körülbelül fél órája, amikor az őr bevitte a reggelijét – mondta Rődner. – De többet nem tudok, néhány perce érkeztem csak. Most akarom kikérdezni az őrt.
– Veled tartunk!
Elindultak a pincébe.
– Egyébként mit kerestek együtt itt? – kíváncsiskodott előbb Jáhnira, majd a húgára pillantva a detektívfelügyelő.
– Később megbeszéljük – tért ki a kérdés elől a hírlapíró.
Az őrtől megtudták, hogy Szilágyi Eszter a férfi arcába vágta a köleskásával teli bádogtányért, majd kirohant a folyosóra a kitárt cellaajtón át, amit azután gyorsan becsukott és bekulcsolt. Az őr innentől már csak találgatta, mi történt ezután. Szilárd szerint azonban ez fedte a valóságot: Eszter kijátszva a rendőrök éberségét, kisurrant az épületből, és kereket oldott.
Az őr azt is elmesélte, hogy úgy negyedórával a szökés után szabadították ki, amikor megjött a váltás, és a kollégája meghallotta a segélykiáltásait.
– A cirkuszba küldtél valakit? – kérdezte a detektívfelügyelőtől Jáhni.
– Nem tartottam szükségesnek, a lány ugyanis nem tudja, hol vertek sátrat a mutatványosok.
– Bocsánat, uram – szólt alázatosan az őr –, de tudja, és azt is, hogyan juthat el oda. Megkérdezte tőlem, amikor tegnap vacsorát adtam neki.
– Kérdezett még valamit? – érdeklődött Richárd.
– Még korábban, hogy hány évet kaphat, amennyiben bűnösnek találják. Közöltem vele, sokat. Mondtam neki azt is, ha rács mögé kerül, a legtöbb rabtársa ellenségesen fog viselkedni vele a külseje miatt.
Az őr utolsó mondata felfedte Eszter szökésének okát a Vásárhely és Vidéke újságírója előtt.
– Azonnal indulnunk kell a Kürschner Vándorcirkuszba! – mondta.
– Fényes nappal úgysem merészkedik oda – jegyezte meg Rődner Szilárd.
– A szüleivel akkor is beszélnünk kell.
Az őr kivételével útnak indultak. Kilépve a rendőrkapitányság épületéből Átokházy Lénárddal találták szemben magukat.
– Igaz, amit a mai újságban olvastam? – kérdezte kétkedve.
– Minden szó – felelte Jáhni.
– A detektívfelügyelő úrhoz szóltam!
Rődner bólintott.
– Miféle istentelen nászban foganhatott ez a külsőleg és belsőleg is elfajzott emberi teremtmény? – mondta undorral és megvetéssel a hangjában a bíró. – Most rögtön beszélni akarok vele!
Szilárd közölte leendő sógorával, hogy Szilágyi Eszter megszökött. Ezután dióhéjban ismertette vele a lány vallomását, majd elmesélte, mit derített ki annak származásáról Richárd.
A hírlapíró szívesen átvette volna a szót a rendőrtől, hogy a képébe vágja Átokházynak, mennyire tévesen ítéli meg Eszter jellemét. De tudta, személyes érintettsége okán, és hogy bíró létére nem képes a tárgyilagosságra, mondandója süket fülekre találna.
– Keresőcsapatot szervezek a Zsótér és az Átokházy család béreseiből – jelentette be Lénárd. – Először a cirkuszt kutattatom át velük. Eközben én kikérdezem a majomlány szüleit. Ha tudnak valamit a hollétéről, kiszedem belőlük.
– Bízza ezt a rendőrségre – mondta Rődner.
– Úgy gondolom, elkel a segítség. A kapitány úrnak biztosan nem lenne ellene kifogása. Akarja, hogy beszéljek vele?
A detektívfelügyelő megrázta a fejét. Tudta, hogy Átokházy barátja a rendőrkapitánynak, így csak magának ártana, ha ellenezné a bíró segítségnyújtását.
– Szilvia, kedvesem, menjen haza, nem biztonságos most az utcán tartózkodni! – utasította a menyasszonyát Lénárd. – Egy órán belül összeszedem a béreseket – fordult Szilárdhoz, majd elsietett.
Rődner kisasszonynak esze ágában sem állt engedelmeskedni. Belekarolt a bátyjába és Richárdba, majd „Gyerünk tovább!” felkiáltással elindult, magával húzva a két férfit.
2.
– A szökés a bírók többségénél felér egy beismerő vallomással. Ráadásul súlyosbító körülmény is! Ha elfogjuk Esztert, nagyon kemény ítéletre számíthat – mondta Rődner detektívfelügyelő a Matuscsák házaspárnak, miután lakókocsijuk előtt közölte velük, mit művelt a lányuk.
Galina kétségbeesésében sírva fakadt, mire a férje bátortalanul kezébe vette a kezét. A nő nem ellenkezett, nem húzódott el Herkulestől.
– A lányuk biztosan megpróbál majd kapcsolatba lépni magukkal, ezért rendőröket vezényelek ide. Civilben lesznek, nehogy az egyenruha láttán Eszter megváltoztassa a szándékát – folytatta Szilárd. – Nem szeretném bűnpártolás miatt őrizetbe venni önöket, úgyhogy számítok az együttműködésükre.
– Beszélek a társulattal, az esti előadás elmarad – jelentette be Herkules.
– Mindent csináljanak úgy, mint eddig! – szólította fel a detektívfelügyelő.
Rődner addig nem akart menni intézkedni, amíg Átokházy Lénárd nem érkezik meg a csapatával. Nem kellett sokat várnia. A bíró és a béresek egy szekéren ülve gördültek be a cirkusz kapuján, amit Zsótér Imre hajtott.
– Mindent alaposan kutassanak át! – parancsolta a tíz, vasvillával felfegyverkezett emberének Átokházy, miután leszállt a bakról.
A bíró – vállára akasztva az addig a kezében markolt dupla csövű vadászpuskáját – sógorával a nyomában odasétált a Matuscsák házaspárhoz. Fejbiccentéssel köszöntötte őket és Jáhniékat.
A hírlapíró észrevette, hogy Lénárd szeme villámokat szór Szilviára. Rögtön tudta, miért.
– Hívja vissza az embereit! Ehhez magának nincs joga – mondta felháborodottan Átokházynak Herkules.
– Szó sem lehet róla.
– Detektívfelügyelő úr, ön ezt hagyja?! – fordult Szilárdhoz a cirkuszigazgató.
– Kérem, működjön együtt a bíró úrral.
Átokházy helyeslően bólogatott.
– Találkoztak ma a leányukkal? – kérdezte azután.
– Nem! – vágta rá Herkules.
– Igaz ez, asszonyom? – nézett szúrós szemmel Galinára a bíró.
– Igen.
– Nem hiszek maguknak. Árulják el, hogy hová bújtatták, mert különben nagy bajba kerülnek!
– Nem találkoztunk Eszterrel – mondta egyenként tagolva a szavakat Herkules.
– Így is jó – tárta szét a karját Lénárd. – Néhány percen belül úgyis megtaláljuk a szörnyszülött utódjukat.
– Ne nevezze őt így! – förmedt rá Átokházyra Galina, mire a bíró gúnyosan vigyorogva hátat fordított.
Jáhniban rettenetes gyanú ébredt, amikor meglátta Lénárd fegyverét és a béresek vasvilláit. Lázas gondolkodásba kezdett, hogy mitévő legyen. Végül kieszelt valamit, amiről tudta, ha kiderül, súlyos következményekkel jár számára. Vállalta a kockázatot.
– Sehol nem találjuk a szörnyszülöttet, uram – jelentette kis idő múlva Lénárdnak az egyik béres.
– Kezdjétek elölről a keresést, itt kell lennie valahol! – parancsolta. – Szilvia, miért nem engedelmeskedett, és ment haza? – kérdezte a fiatal lánytól dühösen a bíró, miután elviharzott az embere.
– Nagyon érdekel ez az ügy, úgyhogy nem akarok a szobámban unatkozni.
– A vőlegénye vagyok, tegye, amit mondtam!
Rődner Szilvia megcsóválta a fejét, majd lehúzta ujjáról a gyémántköves eljegyzési gyűrűt, amit aztán a férfi felé nyújtott.
– Fogja! – mondta. – Befejeztem a színlelést.
– Miről beszél, kedvesem? – kérdezte a szemöldökét felhúzva Átokházy.
– Nem érzek semmit maga iránt – felelte jéghideg hangon a lány.
– Akkor miért suttogott szerelmes szavakat a fülembe?! Miért mondott igent nekem?! – kérte számon Szilviát a bíró.
– Hogy féltékennyé tegyem, és így a titkon irántam táplált érzései megvallására késztessem az igazi szerelmemet.
– Na, és ki az illető?
– Jáhni Richárd! – karolt bele az újságíróba a lány.
Neve hallatán hevesen dobogni kezdett a férfi szíve. Annyira meglepte az előtte lejátszódott jelenet, hogy hirtelen fel sem fogta, Szilvia mégiscsak őt szereti. Végtelen boldogság járta át.
Tekintete összetalálkozott Szilárdéval.
– Erre jöttem rá, ezt akartam elmondani neked – olvasta le a detektívfelügyelő szájáról.
Átokházy arcát elöntötte a méreg.
– Ön kihasználta az érzéseimet és megalázott, kisasszony! – mennydörögte. – Elégtételt fogok venni. Hamarosan újra találkozunk! – Zsebre rakta a jegygyűrűt, majd intett Zsótérnak, akivel a cirkuszi sátor felé vette az irányt.
– Igaza van – sóhajtotta Szilvia a távolodó férfi után nézve.
– Emiatt ne legyen bűntudatod, húgocskám – mondta neki Szilárd. – Lénárd azt hiszi, bíróként az élet minden területén szent és sérthetetlen. Most kapott egy leckét, hogy nem így van. Megérdemelte!
– Miféle bosszút forralhat a fejében? – tette fel a kérdést a lány. Hangjában aggodalom csengett.
– Sem neked, sem a hozzád közel állóknak nem fog ártani – nyugtatta meg a bátyja. – Csak a sértett büszkeség szólt belőle – indokolta.
Jáhni ellenben úgy gondolta, Átokházy nem a levegőbe beszélt. Véleményét azonban megtartotta magának, nem akart félelmet kelteni a lányban. Tudta, a bíró fenyegetésével addig nem kell foglalkozniuk, amíg az Eszter-ügy tart.
– Kedves Richárd és Szilvia, most pedig magatokra hagyunk benneteket – mondta a detektívfelügyelő. – Úgy gondolom, van mit megbeszélnetek.
Szilárd a rendőrkapitányságra, míg a Matuscsák házaspár a dolga után ment.
– Miért nem tártad fel előttem a szíved, és mondtad el, hogy szerelmes vagy belém? – kérdezte Jáhnit Szilvia.
Richárd őszintén elmondott mindent: Hogy nem érezte magát méltónak a lány kezére. Hogy úgy gondolta, a Rődner szülők szemében Átokházy Lénárd az ideális férj. Hogy Szilárd meggyőzte, amennyiben szerelmet vall, Szilvia őt fogja választani. Hogy végül azért nem nyilatkozott, mert a hétfői vacsorán kiderült számára, a lány fülig szerelmes a járásbíróba. Hogy a detektívfelügyelő rájött a húga szándékára, de ő, Jáhni ezt nem hagyta neki végigmondani. Hogy el akarta felejteni Szilviát. Hogy ráébredt, ez nem fog sikerülni, mert ő az igazi. Hogy akkor úgy hitte, a magányosok élete vár rá, aminek minden búját csak a szülei és a munkája iránti szeretete miatt vállal.
– Nagy ostobaság volt tőlem ez a féltékenységre alapozó terv – állapította meg Szilvia. – Helyette eléd kellett volna állnom, és nyíltan átbeszélni az érzéseinket. Mikor rájöttem, hibáztam, el akartam mondani neked az igazat...
– Madame Zoé szeánszát követően, amikor sürgős teendőimre hivatkozva faképnél hagytalak – vette át a szót Jáhni, majd elárulta, mit hitt, mit akart akkor közölni vele a lány. – Szeretlek! – mondta ki végre. – Tudom, Szilvia, ez nem éppen a legalkalmasabb hely és pillanat, de leszel a feleségem?
– Igen! – vágta rá boldogan a lány, majd átölelték egymást, ajkuk pedig hosszú, forró csókban forrt össze.
– Kérlek, egyetlenem, menj most haza – mondta Richárd, miután gyöngéden kibontakozott az ölelésből.
– Te is kezded?! – hördült fel Szilvia. – Épp most akartam megkérdezni, hogy kettőnknek mi a következő lépése Eszter ügyében.
– Kockázatos dologra készülök, amiből azt akarom, hogy kimaradj.
– Bár még nem mondtuk ki a boldogító igent, de veled vagyok jóban-rosszban. Miről van szó?
– Figyelj, ez tényleg veszélyes! Ha lefülelnek, börtönbe kerülök. Nem engedhetem, hogy...
– Kár a szóért, nem szabadulsz meg tőlem – vágott a férfi szavába Szilvia.
Jáhni megadta magát elszánt mátkájának.
– A bosszúvágytól fűtött bíró holtan akarja kézre keríteni Esztert – kezdte. – Először arra jutottam, mindent el kell követni, hogy a rendőrség bukkanjon rá előbb. Jobban belegondolva aztán rájöttem, az sem lenne jó, mert most már biztosan börtönbe kerül a lány, ahol ugyanúgy a halál vár rá. A lelkiismeretem azt parancsolta, ne nézzem végig tétlenül a vesztét. Eltűnődtem, mit lehetne tenni ebben a kilátástalan helyzetben. Végül megszületett fejemben a megoldás: nekem kell őt megtalálnom, majd elbújtatnom a cirkusz indulásáig, hogy aztán a szülei gondjaira bízhassam. – Gondolatnyi szünetet tartott. – Tudtam, egyedül nem leszek képes véghez vinni a tervem. Számba vettem hát a lehetséges segítőtársakat. Herkules és Galina azonnal kiesett, mivel a rendőrség és Átokházyék is minden mozdulatukat figyelik. Emiatt tervembe is csak az utolsó pillanatban avathatom be a házaspárt. Utánuk Szilárdra gondoltam, de őt is el kellett vetnem. Egyrészt, mert még nem beszéltük meg a barátságunk jövőjét. Másrészt, és ez a nyomósabb indok, rendőrként soha, semmilyen körülmények között nem segíthet egy szökésben lévő gyanúsítottnak. Végül ráébredtem, nem számíthatok másra, csak a főszerkesztőmre, a mindig tettre kész Endrey Gyulára. Illetve most már rád is, szerelmem – mosolygott Szilviára az újságíró.
– Várom az utasításaidat!
– Siess Endrey Gyula házához, mondd el neki, hogy Eszter megszökött, majd ismertesd vele a tervemet, és hozd őt ide a cirkuszba! – sorolta a lány feladatait Richárd. – Másfél óra múlva itt találkozunk – tette hozzá.
– Addig te mit csinálsz?
– Elkezdem keresni Esztert. Biztos vagyok benne, hogy valahol a közelben rejtőzött el, és várja az éj leszálltát.
3.
Richárd hamar rájött, úgy nem lelhetnek rá Eszterre, ahogy kigondolta. A Kürschner Vándorcirkusz körül több hosszabb-rövidebb utca nyújtózkodott, sok-sok telekkel, amik közül bármelyikbe bejuthatott, és elrejtőzhetett a lány. A legtöbb helyen pedig, ahová az újságíró bezörgetett, elhajtották, vagy ajtót sem nyitottak neki.
– Meg kell várnunk, hogy előjöjjön – közölte Szilviával és Endrey Gyulával Jáhni, miután ismertette velük a kutatás alatt szerzett tapasztalatait. – Sok szempár keresi majd a miénken kívül, de muszáj, hogy mi lássuk meg előbb, és észrevétlenül biztonságba helyezzük.
– Hol akarod elbújtatni? – kérdezte a Vásárhely és Vidéke főszerkesztője.
– Arra gondoltam, hogy a házad pincéjében.
Gyula jóváhagyóan bólintott.
– Sötétedésig nincs itt dolgunk – mondta Jáhni. – Találkozzunk a cirkusz kapujában fél kilenckor! Akkor eldöntjük, ki-ki a cirkusz mely szegletében várja majd Eszter felbukkanását.
A szerelmespár elbúcsúzott Endreytől. Richárd úgy döntött, hazakíséri kedvesét, hogy annak rendje és módja szerint az édesapjától is megkérje.
A cirkuszból kijövet összetalálkoztak a visszaérkező Rődner Szilárddal. Egy tucat megtermett férfi kísérte. A hírlapíró rögtön tudta, ők az ígért civil ruhát öltött rendőrök.
Röviddel ezután Átokházy Lénárd és a sógora gördült el mellettük a szekerükön. A két férfi arckifejezésén látszott, hogy dúlnak-fúlnak magukban.
– Nincs itt a szörnyszülött! – kiáltotta oda Szilárdnak a bíró. – De ma még beteszi ide a lábát, és akkor... – Befejezetlenül hagyta a mondatot, ami megerősítette Jáhnit a gyanújában. – Az embereinket itt hagyjuk, mi is hamarost visszatérünk!
Rődner kisasszony elújságolta bátyjának, hogy Richárd feleségül kérte, ő pedig igent mondott. A detektívfelügyelő örömében majd kiugrott a bőréből.
Szilvia otthon magához ragadta a szót, és elmondta szüleinek, hogy szakított Átokházyval, majd velük is megosztotta a bíróval kötött eljegyzésének okát. Tudta jól, nincs értelme titkolni, hiszen Lénárd előbb-utóbb úgyis közölné velük. Ők azonban már nem voltak olyan elnézőek, mint Szilárd, a lány alapos fejmosást kapott a tettéért.
Rődner papának és mamának nem volt kifogása Jáhni Richárd személye ellen, boldogan adták áldásukat a frigyre.
4.
Sötét felhők úsztak a holdvilágos égbolton. Eszter előmerészkedett a rejtekhelyéről, egy üres disznóólból. Takarásban, hogy a parasztház ajtaja előtt fekvő kutya észre ne vegye, az utcafronti deszkakerítéshez osont, fürgén átmászott, majd meg sem állt a Kürschner Vándorcirkuszig.
Temérdek embert látott kitódulni a sátorból. Az esti előadás nézői, gondolta.
Az egyik lakókocsi alá húzódott, hogy ott várja ki, amíg elvonul ez a sok ember. Az volt a terve, hogy megkeresi szüleit, és segítségüket kéri. Remélte, számíthat rájuk szorult helyzetében.
Tudta, égre-földre keresi a rendőrség, mégis biztonságban érezte magát. Úgy okoskodott, meg sem fordul az egyenruhások fejében, hogy van mersze felvenni a kapcsolatot az anyjával és az apjával, így a cirkusz az utolsó hely, ahol keresnék.
Amikor elcsöndesült minden, elérkezettnek látta az időt, hogy a tettek mezejére lépjen. Előmászott búvóhelyéről, és elindult, hogy találjon valakit, aki elvezeti a szüleihez.
Néhány lépés után egy magas alakot pillantott meg maga előtt. Egy ketrec mellett állt, háttal neki. Kezében valami botféleséget fogott. A sötétben nem tudta kivenni, mi az.
– Kérem, segítsen nekem – szólította meg, kezével félig eltakarva az arcát.
Felé fordult az alak. A holdfény megvilágította az arcát, azonnal felismerte. Ott volt, amikor elfogták. A nevét már nem tudta felidézni, de arra emlékezett, hogy bíró úrként mutatták be a cirkusz igazgatójának.
– Megvagy végre, te szörnyszülött! – sziszegte a férfi.
Ekkor nyilvánvalóvá vált számára, hogy a rendőrség gondolkodásával kapcsolatban tévedett. Miként az is, hogy a tervének búcsút inthet. Tisztában volt azzal, hogy most muszáj megőriznie a lélekjelenlétét, máskülönben visszakerül a fogdába.
Hidegvér, Eszter, hidegvér – nyugtatta magát. – Tudod, mit kell tenned. Rajta!
Futásnak eredt.
– Itt a majomlány, ide mindenki! – hallotta elbődülni a bírót.
Kisvártatva valami nagyot durrant mögötte, de nem nézett hátra, hogy kiderítse, mi az. Ezután két vasvillás férfit pillantott meg, akik szélsebesen közeledtek szemből feléje.
– Megállj! – kiáltott rá az egyik.
Kitért előlük, majd hirtelen ötlettől vezérelve berohant a cirkuszi sátorba. Lenyűgözte az olajlámpák sápadt fényében elé táruló látvány: a szédítő belmagasság; az óriási porond, amit jól ismert cirkuszos olvasmányaiból.
Nem bámészkodhatott tovább, hiszen veszélyben forgott, azonnal rejtekhelyet kellett kerítenie. Körbenézett. Végül felmászott a lelátóra, és hasra vágta magát két padsor között. Onnan, ahol lapult, tisztán látta belépő üldözőit, akikhez nemsokára a bíró is csatlakozott.
– Rálőttem, de elvétettem – bosszankodott Átokházy. Időközben beugrott neki a bíró vezetékneve. – Másodszor viszont nem tévesztek célt... Keressétek meg a bestiát! – utasította a két embert a férfi.
– Nézze, uram, ott van! – kiáltott fel hirtelen egyikük.
Egy pillanatra megállt benne az ütő, de aztán látta, hogy a vasvillás nem rá mutat.
A jelzett irányba tekintett, a szemközti lelátóra, amin egy furcsa testtartású alak mászkált.
Újra a három férfira nézett. Látta, hogy Átokházy felemeli a botját, a végét pedig a vállához nyomja. Most már felismerte, olvasott róla egy képeskönyvben. Fájdalmas visítás hatolt a fülébe, miután a vadászpuska elsült. A hang annak az alaknak a torkából tört elő, akivel összetévesztették. Elszörnyedve nézte végig, ahogy szegény elesik, és nem mozdul többé.
Meg akarnak ölni – mondta magában. Úgy gondolta, azért, mert a „Megállj!”-nak nem engedelmeskedő szökevényeket holtan kell elfogni. – Pillanatokon belül kiderül a tévedés, úgyhogy most rögtön el kell tűnnöm innen.
Nesztelenül lemászott az emelvényről, majd átbújt a sátorponyva alatt.
* * *
Richárd jól felépített terve kártyavárként omlott össze, amikor Átokházy Lénárd elkiáltotta magát: „Itt a szörnyszülött, ide mindenki!”. Az újságíró szeme előtt már csak egy cél lebegett, hogy valamilyen úton-módon megmentse Esztert a bíró halálos bosszújától. Ezt a törekvését is veszni látta, amikor eldördült egy, majd hamarosan még egy lövés.
Jáhni kétségek között hánykolódva, hogy vajon életben van-e még a lány, rohant abba az irányba, amerről a két durranást hallotta. Útközben csatlakozott hozzá Szilvia, Endrey, a Matuscsák házaspár és Rődner Szilárd, akit három civil ruhás közrendőr kísért.
– Másodszor a cirkuszi sátorban lőttek – mondta Herkules.
– Mit tett Eszterrel?! – szegezte Átokházynak a kérdést Richárd, miután a többiek élén beviharzott a sátorba.
– Végeztem vele – közölte elégedett hangon a bíró.
A halálhír teljesen letaglózta a hírlapírót. Szíve mélyén érezte, a lány már nem él, mégis végig abban reménykedett, hogy a jó lövő hírében álló Lénárd valami csoda folytán most kétszer is célt tévesztett, és Eszternek sikerült kereket oldani.
A szomorúság mellett a düh érzése is megjelent benne. Legszívesebben csúnyán helybenhagyta volna a bírót.
Átokházynak a törvény előtt kell felelnie ezért a gyilkosságért. Addig nem nyugszom, míg felelősségre nem vonják! – határozta el magában Jáhni.
– Miért ölte meg a lányt? – kérdezte Herkules, miután vigyázva leültette keservesen zokogó hitvesét egy, az előadásról ott maradt zsámolyra.
– Önvédelemből. Ránk támadt – hazudta Lénárd. – Így volt, fiúk? – pillantott azután szigorúan az egyik, majd a másik béresre, mire azok hevesen bólogatni kezdtek.
– Így volt! Pontosan így! – mondták.
Mérget vettem volna rá, hogy ezzel magyarázza – gondolta Richárd. – Ilyen olcsó trükkel azonban nem ússza meg!
– Hol van? – nézett körbe Rődner.
– Ott fent! – bökött fejével a lelátó felé a bíró.
Jáhni, megelőzve a detektívfelügyelőt, felmászott, hogy megnézze Eszter holttestét. A lány a hasán feküdt. Óvatosan megfordította, és akkor...
– De hiszen ez nem is Eszter! – kiáltott fel a fiatal zsurnaliszta. Olyan boldog volt, hogy majdnem táncra perdült.
– Képtelenség! – hitetlenkedett Átokházy.
– Ki az áldozat? – kérdezte Szilárd.
– Rebeka, a Kürschner Vándorcirkusz csimpánza – felelte Richárd.
Galina gyászos sírását az öröm könnyei váltották fel.
Szilvia és Endrey Gyula is fellélegeztek a jó hír hallatán.
– Készítse a pénztárcáját, Átokházy, mert az új majmunk árát maga fizeti ki – szólította fel a bírót Herkules.
– Megtekintettem a tetemet – lépett Lénárdhoz Rődner. – Habár Eszter és Rebeka között nagy a hasonlóság, én mégsem téveszteném össze őket, és szerintem ön sem.
– Elég gyér itt a világítás.
– Igaz – bólintott a detektívfelügyelő. – Van még valami, amit nem értek. Az állatot hátba lőtték. Azt mondta, magukra támadt. Háttal állva?
Az eddig magabiztos Átokházy zavartan mosolygott.
– Úgy történt a dolog...
– Ne erőlködjön, nem érdekel a meséje! – vágott a bíró szavába Szilárd. – Rájöttem, mire készül, és gyorsan verje ki a fejéből. Magán tartom a szemem!
– Hogy merészeli kétségbe vonni a szavaimat, Rődner?! – hördült fel, visszanyerve határozottságát Lénárd. – Ne velem, a szörnyszülöttel foglalkozzon, máskülönben kénytelen leszek bepanaszolni a rendőrkapitány úrnál.
– Csak tessék! – legyintett a detektívfelügyelő. – Barátság ide, barátság oda, biztosan nagy érdeklődéssel hallgatná jelentésemet a cirkuszi sátorban történtekről – mondta, azzal faképnél hagyta az elvörösödött bírót.
Jáhni, aki időközben lejött a nézőtérről, fültanúja volt az iménti beszélgetésnek. Örömmel nyugtázta, hogy most már a rendőrség is tisztában van Átokházy szándékával. De tudta, a bíró ennek ellenére nem tesz le Eszter megöléséről. Úgy végez majd a lánnyal, hogy ne lehessen rábizonyítani.
Résen kell lennem nekem is! – mondta magában a Vásárhely és Vidéke hírlapírója.
Közben feléledt benne a remény, hogy a terve még valóra válhat.
– Rődner detektívfelügyelő úr! Rődner detektívfelügyelő úr! – rohant be lélekszakadva Szilárd egyik beosztottja a sátorba. – Látták a szökevényt! – jelentette.
– Hol?
– A cirkuszból a főtér irányába futott. Több bajtársunk a nyomába eredt.
A következő percben a jelenlévők is ezt tették.
Richárd úgy határozott, árnyékként követi Átokházyt, és ha úgy alakul, megvédi Esztert a bíró haragjától. Bízott abban, hogy erre nem lesz szükség, mert Szilvia vagy Endrey talál rá előbb a lányra. De ha a rendőrség, akkor sem esnek kétségbe, valami ügyvédi fortéllyal csak meg lehet őt menteni a börtöntől, gondolta.
Feltámadt a szél, a koromsötét eget hatalmas villám cikcakkja szántotta végig, aztán rémítő mennydörgés hallatszott.
5.
Az Esztert üldözőbe vevő rendőrök tanácstalanul álldogáltak a város főterének egyik kandelábere alatt, amikor a cirkuszi sátorban összegyűltek beérték őket.
– Szem elől tévesztettük, uram – jelentette vigyázzállásban a rangidős Rődner Szilárdnak.
– Hol látták utoljára? – kérdezte a detektívfelügyelő.
– Az Oldalkosár utcán. Kifordult a térre, de mire mi is ideértünk, eltűnt.
– Mennyi idő telt el a kettő között?
– Legfeljebb tíz másodperc.
– Akkor még itt kell lennie valahol – vélte Szilárd. – Átkutatjuk a főteret! Igyekeznünk kell, bármelyik percben leszakadhat az ég.
Párokba osztotta az egyenruhásokat, majd kiadta, hogy a hatalmas tér mely részeit kutassák át a szökevény után. Ő az ideiglenes lóvasút teherkocsijainak átvizsgálására vállalkozott, amikben homokot szállítanak az új városháza építéséhez.
Richárd félrevonta Szilviát és Endrey Gyulát, hogy megkérje őket, nézzenek körül ők is a főtéren, és ha rábukkannak Eszterre, cselekedjenek a korábban megbeszélteknek megfelelően.
– Szóljatok a Matuscsák házaspárnak, hogy tartsanak veletek – mondta még. – Több szem többet lát.
– Te addig mit csinálsz? – érdeklődött a menyasszonya.
Beavatta őt és a főszerkesztőjét az elhatározásába.
– Vigyázz magadra! – kérte aggódó hangon a lány.
– Fegyver van nálad? – kérdezte Endrey.
– Elhoztam édesapám revolverét, de nagyon remélem, hogy nem lesz rá szükségem.
Ezután a hírlapíró észrevétlenül Átokházy Lénárd után eredt, aki vele lévő két bérese élén a város új székháza felé igyekezett.
A cikázó villámok fényében olyan volt a grandiózus épület, mint egy kísértetkastély.
A bíró az éjjeliőr bódéjánál megállt. Ráparancsolt a bakterra, hogy mire hármat számol, adjon a kezébe egy lámpást, különben gondja lesz rá, hogy holnap este már ne kelljen munkába jönnie. A holtfehérre sápadt férfi szó nélkül engedelmeskedett.
– Itt várjanak meg! – utasította az embereit Átokházy, majd átadva egyiküknek a vadászpuskáját, mászni kezdett felfelé az épülő városháza állványzatán.
Jáhni egy téglarakás mögül szem- és fültanúja volt az előbbieknek.
Vajon hová iparkodik a bíró? – tűnődött magában. – Talán az állványzat legfelső szintjére, hogy onnan lenézve megtalálja Esztert? – vetette fel. – Nem! – csóválta meg rögvest a fejét. – Olyan magasságból lehetetlen az embereket megkülönböztetni egymástól... És ha látcső lapul a zsebében? Ugyan, ilyen sötétben az hasznavehetetlen! Akkor viszont csak egy okból mehet fel...
Osonva, hogy az éjjeliőr és Lénárd béresei ne vegyék észre, az állványzathoz ment, majd kapaszkodni kezdett fölfelé a meredek falépcsőn. Szintről szintre haladt, míg el nem érte az utolsót, ami a toronysisak alatti helyiségbe vezetett.
– Remek búvóhelyet találtál magadnak te, szörnyszülött – szűrődött ki a bíró hangja az erkély keretezte toronyszobából, aminek kovácsoltvas korlátját még nem szerelték fel. – Eszembe nem jutott volna itt keresni, de szerencsére a villámok fényénél megláttam, hogy jön fel ide valaki. Rögtön tudtam, csak te lehetsz az.
Richárd a nyitott erkélyajtóhoz lopódzott, és belesett rajta. A lámpás fényénél – amit a bíró egy még be nem épített, faragott kőre tett rá – először Átokházy hátát látta meg; a sarokba szorított Eszter körülbelül három lépésre, a férfival szemben állt. A lány egész testében reszketett, akár a nyárfalevél; a szemében félelem tükröződött.
– A cirkuszban sikerült elkerülnöd, de most utolér a vég – mondta Lénárd, miközben a felöltője zsebéből revolvert húzott elő, amit Eszter mellének szegezett.
Jáhni ebben a helyzetben nem tehetett mást, elővette fegyverét, majd belépve a négyszögletes helyiségbe, Átokházyra fogta azt.
– Dobja el! – szólította fel a bírót.
– Jáhni Richárd – morogta a hírlapíró felé fordítva fejét Lénárd. – Milyen kellemetlen meglepetés.
– Tegye, amit mondtam. Rajta!
– Máskülönben lelő?
– Kénytelen leszek.
A bíró gúnyosan felkacagott.
– Nem olyan bátor legény maga – mondta végül.
– Ne tegyen próbára.
– Árulja már el, Richárd, miért védi ezt a szörnyet? Rászolgált a halálra! Nem csak azért, amit a kis unokahúgommal tett. Neki és a többi torzszülöttnek semmi keresnivalója sincs Isten ege alatt. Pusztuljon mind!
– Maga a szörny! – rivallt Átokházyra az újságíró.
A bíró arca eltorzult a dühtől.
– A tárgyalást ezennel berekesztem – morogta vészjóslón, majd újra Eszterre nézett, s könnyedén meghúzta a ravaszt.
A következő pillanatban Richárd is célzott, és lőtt. Átokházy felordított fájdalmában. A lövedék áthatolt a jobb karján. Fegyvere kihullott a kezéből.
– Ezért még drágán megfizet! – fenyegette meg Jáhnit, miközben bal kezét a vérző sebre szorította.
Esztert a mellkasán találták el, ahogyan azt a ruháján egyre terebélyesedő vérfolt jelezte. Megtántorodott, elvesztette az egyensúlyát, és arccal a padlóra zuhant.
Richárd, zsebre rakva revolverét, egy szempillantás alatt a lány mellett termett. Óvatosan hátára fordította, belenyomta zsebkendőjét a sebbe, majd erősen rászorította.
– Eszter! Eszter! – szólongatta azután aggódó hangon. – Ébredjen! – Finoman megpaskolta a lány arcát. – Kérem, térjen magához... Meghalt – nézett végül dühösen Átokházyra.
– Ne szomorkodjon, perceken belül utánaküldöm – sziszegte gyűlölettől eltorzult arccal a bíró. – Nem csak azért üt a végórája, mert meglőtt. Így állok bosszút Rődner Szilvián, amiért kihasznált engem. Alig várom, hogy lássam a képét, amikor közlöm vele szerelme halálhírét. Most már örülök, Richárd, hogy követett.
– Térjen észhez, Lénárd, és ne súlyosbítsa a helyzetét! – szólította fel a férfit a hírlapíró. – Eszter meggyilkolását még megúszhatja börtönbüntetéssel, de ha velem is végez, biztosan felkötik.
– Tudom, mit kell hazudnom Rődner detektívfelügyelő úrnak, hogy elkövetőből áldozattá váljak – mondta nevetve Lénárd, majd lassan elindult Jáhni felé.
– Egy lépést se tovább! – kiáltott rá Richárd.
Előkapta fegyverét, de mielőtt még kibiztosíthatta volna, a bíró kiütötte a kezéből, majd elkapta a nyakát, és fojtogatni kezdte. Az újságíró lélegzete elakadt, azonban nem esett kétségbe. Megragadta Átokházy csuklóját, majd olyan erővel szorította, hogy a bíró fájdalmában eleresztette a torkát. Ezután ököllel állon vágta a férfit, aki ettől hanyatt zuhant. Közben leverte a lámpást, ami darabokra tört a padlón. A szétömlő olaj lángra kapott, meggyújtva a közelben lévő valamennyi éghető anyagot. A tűz gyorsan terjedt a helyiségben, a lángok pedig már olyan magasra csaptak, hogy a toronysüveg faszerkezetét nyaldosták, amit az építők még nem borítottak be rézlemezzel. Oltani víz hiányában nem lehetett.
– El kell tűnnünk innen! – mondta a füsttől köhögve Jáhni a feltápászkodó Lénárdnak.
– Maga nem megy sehová! – hörögte kidülledt szemmel a bíró, majd megint rátámadt Richárdra.
A hírlapíró kitért a felé lendülő ököl elől, majd elkaszálta az ellenfele lábát. Átokházy beleesett a tűzbe, a felsőruházata azonnal meggyulladt.
– Égek! Segítség! – üvöltötte felállva. A hangja elárulta, hogy borzalmas kínokat él át.
Lefeküdt a padlóra, hogy henteregve oltsa el magát – mindhiába. Végül Richárd fojtotta el a lángokat levetett zakójával.
Az egyre éhesebb tűz már az erkélyajtót kóstolgatta, indulnia kellett.
Jáhni, akinek tüdejét minden lélegzetvételnél egyre jobban perzselte a levegő, komoly dilemmába került: vagy Eszter holttestét, vagy a lány eszméletlen gyilkosát menekíti ki ebből a földi pokolból. Mindkettőjükre már nincs elég idő.
Szíve megtelt fájdalommal, a lelkét bűntudat gyötörte, amiért nem sikerült megóvnia Eszter életét. Szerette volna átadni szüleinek a lányt, hogy lássák őt, hogy elbúcsúzhassanak tőle, hogy tisztességesen eltemethessék.
Döntenem kell – mondta magában. – Az ártatlan holt vagy a bűnös élő?
Ekkor váratlanul emberi szó ütötte meg a fülét.
– Bíró úr! – kiáltotta valaki.
– Hol van, uram? – kérdezte azután egy másik hang. – Válaszoljon!
A fiatal zsurnaliszta rögtön tudta, hogy ezek Átokházy lent hagyott béresei. Úgy gondolta, a két markos legény a tüzet meglátva határozta el, hogy megszegik kenyéradójuk parancsát, és utánamennek.
A következő pillanatban már ott is álltak az erkélyajtóban.
– Jöjjenek! – hívta be őket Richárd. – Itt fekszik a bíró – mutatott aztán a mozdulatlan testre. – Megsérült. Vigyék le gyorsan!
Miután emberei kivitték az égő szobából Lénárdot, Richárd karjába vette Esztert, és ő is elindult az állványzaton lefelé.
Mire mindnyájan biztonságosan leértek, a sok villámlás és mennydörgés után az égi csapok is megnyíltak. A szakadó eső percek alatt eloltotta a toronytüzet, így az nem terjedt át a középület többi szárnyára.
6.
Szilvia, Endrey, a Matuscsák házaspár, Szilárd és bajtársai a vihar elől az új városháza árkádos főbejárata alá menekültek. A toronyból lejövők is ide húzódtak be. Kíváncsian vették őket körbe a többiek, akik néhány perccel ezelőtt még elborzadva figyelték a fáklyaként égő tornyot.
– Eszter sajnos meghalt – közölte könnyes szemmel a lány szüleivel Richárd. – Őszinte részvétem. – Óvatosan átadta az élettelen testet az apának.
Galina teljesen összetört. Leroskadt a földre, arcát a kezébe temette, és keserves zokogásra fakadt. Száz meg száz kérdés tolult az agyába, de a sírástól nem tudott megszólalni.
Herkules lelkében továbbra is kavarogtak az érzések. Sajnálta a lányt, akire – bár nagyon akarta – még nem volt képes gyermekeként tekinteni.
Rődner detektívfelügyelő félrehívta Jáhnit.
– Mi történt a toronyban? – kérdezte. – Egyáltalán hogyan kerültetek fel oda?
A hírlapíró részletesen elmesélt mindent.
– Jézusom – szörnyedt el Szilárd, majd kijelentette, felelősnek érzi magát a történtekért. – Tudtam, mire készül Átokházy. Meg is mondtam neki, hogy tegyen le a szándékáról...
– Ne folytasd! – szólt közbe Jáhni. – Véletlenül hallottam a beszélgetéseteket.
– Ma éjjel úgy jártam el, akár egy zöldfülű nyomozócska – ostorozta magát a detektívfelügyelő. – Szavaimhoz híven oda kellett volna figyelnem Lénárdra. Soha nem fogom megbocsátani magamnak ezt a hanyagságot!
Én sem, hogy nem mentettem meg Esztert a bíró gyilkos haragjától – mondta magában Richárd. Érezte, hátralévő élete minden napján egy kérdés kínozza majd: Mit kellett volna másképpen csinálnia?
Időközben elállt az eső. A viharfelhők továbbálltak Szentes irányába. Megint ragyogott a kerek Hold a város fölött.
– Hogy van a bíró, Szilárd? – érdeklődött Jáhni.
– Csúnyán összeégett a feje és a felsőteste. Intézkedtem, hogy szállítsák be a kórházba.
– Most már a teste is olyan torz, mint a lelke – mondta elégedettséggel a hangjában Richárd.
– Detektívfelügyelő úr! – lépett a két férfi elé izgatottan az egyik közrendőr. – A cirkuszos pár elviszi a lány holttestét – jelentette.
– Azonnal állítsa meg őket! – parancsolta Szilárd.
Jáhni a távozó egyenruhás után nyúlt, és megfogta a karját.
– Engedd elmenni őket – mondta Rődnernek.
– Szó sem lehet róla! – rázta meg a fejét a detektívfelügyelő. – Eszter a szabályzatnak megfelelően innen a kórház proszektúrájára kerül, ahol majd a rendőrorvos annak rendje és módja szerint elvégzi a boncolását.
– Csupán egyedül akarnak lenni egy kicsit a lányukkal. Matuscsákné most látja életében először a gyermekét.
– Megtehetik, amint néhány nap múlva kiadjuk a testet.
– Csak két órát adj a szülőknek, nagyon jót tennél vele a lelkiállapotuknak – kérte az újságíró. – Ennyi késlekedéstől még nem dől össze a világ.
Rődner detektívfelügyelő nem tudta, mitévő legyen. Az esze azt mondta, a szabályzat szerint járjon el; míg a szíve azt súgta, engedjen Richárd kérésének.
– Egy órát kapnak, egy perccel sem többet – határozott végül, majd utasította a bajtársát, hogy másodmagával menjen a Kürschner Vándorcirkuszba, és amikor letelt az órahossza, vigyék a hullaházba Eszter testét.
Szilárd ezután a rendőrkapitányságra sietett, Jáhni pedig hazakísérte Szilviát, egy darabon Endrey Gyula is velük ment. A hírlapíró nekik is elbeszélte az új városháza toronyszobájában történteket.
Menyasszonyát sokkolták a hallottak, főként az, miként akart bosszút állni rajta sérelmeiért Átokházy. A lány később igyekezett enyhíteni szerelme lelkiismeret-furdalásán, de vigasztaló szavai nem segítettek a férfin.
Richárd teljesen elcsigázott volt, mégsem tudott elaludni. Valahányszor lehunyta a szemét, Eszter riadt arca jelent meg előtte. Végül nagy nehezen mégis elnyomta a buzgóság, ám álmában újra és újra átélte a toronybéli végzetes eseményeket.
(folytatjuk)
