A majomlány (Kisregény 7/5)
PÉNTEK
Hódmezővásárhely, 1893. június 7.
1.
– Egy asszony várja a szobájában, Jáhni úr – fogadta a hírlapírót a szerkesztőség ajtajában a mindenes. – Nem volt hajlandó elárulni, milyen ügyben jár, de állítása szerint életbevágóan fontos.
Hetven év körüli, fekete ruhás sovány nő állt botjára támaszkodva a helyiségben. Meggörbült háta és ráncos arca küzdelmes életről tanúskodott. Richárd leültette a reszketeg lábú nénikét, aki elkeseredetten nézett rá halovány szemével. Mint kiderült, özvegy Lugosi Józsefnének hívják.
– Úgy tudom – mondta erőtlenül –, írt egy furcsa kinézetű alakról...
– Ha azért jött, hogy pénzért elmesélje, összeakadt vele a napokban, akkor hiába fáradt – vágott közbe az újságíró. – Csütörtökön elfogták az állatot, az erről szóló tudósításomat címoldalon hozta a mai hírlap. Felolvassam?
Lugosiné halottsápadt lett.
– Az nem állat! – rázta meg hevesen kendős fejét. – Ő a leányom, Eszter.
Jáhni nem akart hinni a fülének. Megdöbbenésében úgy rogyott le íróasztali székébe, mint akit fejbe kólintottak.
Torzszülött – mondta magában. Soha nem gondolt volna erre az eshetőségre. Találkozott már néhány ilyen nehéz sorsúval, de olyanról még csak nem is hallott, hogy egy ember állati külsővel jöjjön a világra. Szánta Esztert, akiről mindent tudni akart.
Mielőtt meséltetni kezdte volna az asszonyt, kiszólt a szerkesztőségi mindenesnek, hogy hívja ide azonnal Endrey Gyulát. A főszerkesztőt sokkolta a hír, szóhoz sem tudott jutni.
– A lányom meg én egy düledező viskóban lakunk Újvároson, a Makói út végén – kezdte özvegy Lugosiné. – Esztert csecsszopó korától fogva nem vittem emberek közé. Nem akartam, hogy megbámulják, kicsúfolják, vagy ne adj’ isten bántsák a kinézete miatt. Még a rokonok és a szomszédok előtt is dugdostam, ameddig csak lehetett. Eleinte rá se bírtak nézni, de idővel megszerették. Abban bíztam, hogy az évek múlásával változik, emberszerűbb lesz, de sajnos nem így lett. Ráadásul, ahogy nőtt, egyre nehezebben bírta a bezártságot. Ötévesen aztán az ölembe ültettem, oszt elmagyaráztam neki, miért nem mehet ki a kapun. Ő ezt felfogta meg elfogadta, már akkor is nagyon eszes volt. Emlékszem, folyvást kérdezett, minden érdekelte. Nem jártam iskolába, viszont arra a kevésre, amit tudok, megtanítottam. De ő még többet akart, ezért szereztem neki képeskönyveket, kalendáriumokat, újságokat, amikből aztán egymaga megtanult olvasni. Mindennap olvas valamit. Sokszor hangosan, hogy én is halljam. A betűk az egyetlen barátai. – Az asszony nagyot sóhajtott, megtörölte könnybe lábadt szemét, majd így folytatta: – Bakfiskorában megengedtem, hogy sötétedéskor kimenjen az utcára. Ilyenkor a ház előtt rohangált le-föl. Tátva maradna a szájuk, uraim, ha látnák, milyen gyors. Mint a gyík!
Richárd elmosolyodott a megjegyzésen: Láttuk.
– Hány éves Eszter? – kérdezte.
– Huszonnyolc.
Az újságíró az eddig hallottak alapján valamivel fiatalabbnak képzelte. Meglepte, hogy egykorú vele.
– Szegénységben, de a magunk remete módján boldogan éltünk egészen hétfő reggelig, amikor is a lányom eltűnt – közölte az idős asszony. – Átmentem valamiért a szomszédba, oszt mire visszajöttem, már nyoma se volt. Szörnyen kétségbeestem. Keresésére indultam, de a csúzos lábaimmal két saroknál messzebb nem jutottam. Ide is egy utcabéli gazda hozott el a szekerén... Egyet tehettem csak, vártam, hogy visszajöjjön, de hiába ültem naphosszat az ablaknál. Elképzelni se tudom, miért ment el hazulról.
– Meg fogja válaszolni – mondta Jáhni. – De talán mostanra elégelte meg a négy fal közötti létet, és úgy döntött, széjjelnéz a városban, csakhogy vissza már nem talált.
– Rosszul olvastál Herkules tekintetéből – hívta fel Richárd figyelmét a főszerkesztője. – A cirkuszigazgató nem találkozott Eszterrel, hiszen amióta Lugosiné a világra hozta a lányt, most először hagyta el a Makói utat.
Ezzel a megállapítással nem szállhatott vitába a fiatal zsurnaliszta. Tévedett.
– Nem én szültem Esztert – jelentette be az asszony. – De úgy szeretem, mintha a saját vérem lenne. Így oszt nem is tudja, hogy nem én vagyok a szülőanyja.
Jáhni szeme reménykedve felcsillant a váratlan bejelentéstől.
– Hogyan került magához? – érdeklődött.
– Egy gyászos napon történt...
2.
Huszonnyolc évvel korábban
Hódmezővásárhely, 1865. március 22., szerda
– Itt vagyok, uram, hívatni méltóztatott – lépett a szobába egy középkorú, fekete ruhás asszony.
– Jó napot, Lugosiné! – állt fel az íróasztalától a lelencház pápaszemes vezetője.
– Sajnos, már özvegy Lugosiné.
– Igen, hallottam. Fogadja őszinte részvétemet. Gondolom, megboldogult férje, Isten nyugosztalja, nem sok pénzt hagyott hátra.
– Nagy a szükség. Úgyhogy remélem, azért kéretett, mert egy időre megint gondozásba adna nekem egy porontyot!
– Hétfőn egy újszülött kislány került hozzánk, aki azonban tovább nem maradhat e falak között.
– Beteg gyereket nem vállalok! Még a végén megfertőz a nyavalyájával, oszt megyek Jóskám után.
– Nyugodjon meg, az ő baja nem ragályos. Jöjjön, ismerje meg! De nagyon kérem, ne sikoltson.
Özvegy Lugosi Józsefné kíváncsian, de félve követte a férfit a szomszéd helyiségbe.
– Nem szégyelli magát?! Bolonddá tenni egy asszonyt, aki délelőtt temette el az urát! – gyúlt haragra a csöppség szőrös arcocskája és kezecskéje láttán. – Állat ez, nem ember!
– Higgye el, szó nincs ilyesmiről.
– Sose láttam ennél förtelmesebb gyereket – fintorodott el a nő.
– Szerintem még senki – mondta az árvaház igazgatója. – Halálra rémült tőle itt mindenki – tette hozzá.
– Ahogy a szülei is. Mit tud róluk?
– Semmit. A kapuban találtuk a csecsemőt.
– Pénz mennyi jár vele?
– Havi hat forint a város pénztárából.
– Nyolc – alkudozott özvegy Lugosiné.
– Rendben van.
– Mire számítsak, meddig marad nálam?
– Magán múlik, de örülnék, ha addig viselné gondját, amíg felnő. Bízzunk benne, hogy addigra emberibb külsőt ölt.
Az asszony karba vette a csecsemőt, és elindult vele kifelé.
– Nevet adott neki? – nézett vissza az ajtóból.
– Szilágyi Eszter.
3.
– ...Persze megboldogult uram vezetéknevét tanítottam meg neki – mondta Lugosi Józsefné, miután befejezte elbeszélését. – Tudniuk kell, hogy az undorom nem múlt el egy csapásra, miután hazavittem. De ahogy telt az idő, másként kezdtem ránézni. Már nem a szörnyszülöttet láttam benne, hanem azt, ami valójában, egy szeretni való emberi lényt. Végórámig röstellni fogom magam kezdeti érzéseimért.
– Állomásozott-e cirkusz a városban, amikor gondozásba vette Esztert? – kérdezte Jáhni, aki időközben rájött, Herkules csak egy módon ismerheti a lányt.
– Mi jár a fejedben? – nézett kérdőn a férfira Endrey.
A hírlapíró egy mondatban leírta egy papírlapra, majd átnyújtotta a főszerkesztőnek, aki miután elolvasta, egyetértően bólintott.
– Nos? – fordult újra Lugosinéhoz Richárd.
– Már rég volt.
– Semmi baj, kiderítem. De előbb még beszélünk Eszterrel.
– Ő most hol van?
– A rendőrkapitányságon.
– De hát mit keres ott?!
Jáhni elmesélte az asszonynak a Zsótér család portáján történteket, továbbá Koncz Mária halálának körülményeit és Fazekas Lajos ügyét.
– Sose hittem volna, hogy Eszter kinézete ilyen hatással lehet bárkire is – mondta remegő hangon az utóbbi két esetre utalva Lugosi Józsefné. – De a kislányt biztosan nem bántotta! Ilyesmire nem lenne képes. Eszter csupa jóság, szeretet és kedvesség.
A fiatal újságíró elhitte az özvegynek, hogy Eszter a légynek sem tudna ártani. Úgy gondolta, páni félelem lett úrrá rajta, amikor Zsótér Anna megjelent a padláson, erőszakos tette pedig ennek a számlájára írható.
– Ne aggódjon, tisztázódni fog minden – nyugtatgatta Lugosinét. – Karoljon belém, elvisszük a nevelt lányához!
4.
– Jókor érkeztetek, éppen most zárom le a rémhírterjesztési ügyeteket! – közölte Jáhnival és Endreyvel Rődner Szilárd, amikor azok özvegy Lugosi Józsefné társaságában betoppantak a detektívfelügyelő irodájába. Az egyenruhás megörült a barátjának, de azután látta a szemén, hogy nem békülni jött. – A-lap-ta-lan fel-je-len-tés – szótagolta hangosan, miközben írta. – Egyébként mi járatban? Ki ez a néni?
Richárd bemutatta az asszonyt, majd elmondta, mit tudtak meg tőle.
– Eszter, az újvárosi majomlány... Döbbenetes! – hüledezett a sokat látott rendőr. – Ez a fejlemény viszont új megvilágításba helyezi az esetet. Voltaképpen le kell zárnom a nyomozást, elvégre Zsótér Annára nem állat támadt, így gazda sincs, akit felkutassak. Eszter nagykorú és épelméjű, vagyis felelősségre vonható a cselekedeteiért. Súlyos testi sértés miatt fogok vádemelést javasolni ellene az ügyészségnél. Sajnálatos testi rendellenessége pedig nem befolyásolja az eljárást. Bár kétségtelenül nagy feltűnést, sokakban pedig riadalmat kelt majd.
– A lányom ártatlan...
– Kérem, Lugosiné, bízza ezt rám – intette csendre az idős nőt Jáhni. – Szeretnénk beszélni vele – fordult Szilárdhoz.
– Pontosabban kikérdezni, igaz? – kacsintott az újságíróra a férfi. – Semmi akadálya, de előbb fel kell vennem a vallomását.
– Amikor elfogtad, egy mukkanás nélkül tűrte, hogy azt hisszük róla, egy állat. Gondolod, most beszél majd?
– Veletek sem fog akkor szóba állni.
– Tévedsz! – mondott ellent a rendőrnek Richárd. – Az őt felnevelő asszony előtt nem marad néma.
Szilárd elmosolyodott.
– Együtt beszélünk vele – állt fel az íróasztaltól. – Kövessetek!
Lementek a pincébe. Rődner kinyittatta Eszter celláját. Mielőtt belépett, megkérte Richárdékat, várakozzanak az ajtó előtt, amíg nem szól, hogy bejöhetnek.
A falhoz láncolt lány a szalmával borított kövezeten térdelt. Csuromvizes volt, és úgy didergett, hogy a foga vacogott.
– Mit csinált vele? – kérdezte az őrtől a detektívfelügyelő.
– Nyakon öntöttem két vödör hideg vízzel, hogy ne legyen annyira szagos.
– Vegye le róla a bilincseket.
– Engedelmet, uram, ránk támad ez a vadállat!
– Tegye, amit mondtam!
– Nem merem.
– Akkor adja ide a kulcsokat, és hozzon egy pokrócot! – utasította az őrt Rődner. – Figyelmeztetem, Eszter, hogy ne csináljon semmi meggondolatlanságot – mondta, miközben levette róla a béklyókat.
– Honnét tudja a nevem? – kérdezte elképedve a lány. Kellemes, lágy hangja teljesen meglepte Szilárdot.
– Gyertek be! – szólt ki a kint várakozóknak a rendőr.
Először özvegy Lugosiné csoszogott be a nyirkos helyiségbe, akit Jáhni, majd Endrey Gyula követett.
– Édesanyám! – ölelte meg az idős asszonyt Eszter. A hideg víztől lehűlt testét jóleső forróság öntötte el. – Úgy örülök magának. Könyörgök, vigyen ki innen! Nem csináltam semmit.
Közben visszatért az őr a takaróval, amit Szilárd a lány hátára terített.
– Nagyon aggódtam miattad, kislányom. Mért mentél el hazulról?
– Félek, bolondnak tart majd, ha meghallja.
– Ki vele!
– Egy rejtélyes Hang a fejemben olyat mondott, hogy muszáj volt elmennem.
– Pontosan mit? – kérdezte Richárd.
– Ki maga?
Jáhni és Endrey bemutatkozott Eszternek. Lugosiné hozzátette, hogy az urak segíteni akarnak.
– Azt mondta, keressem meg a városban vendégeskedő cirkuszt, aminek tarka lovas kocsijait láttam is a házunk ablakából vasárnap délután, mert ott egy titkot őriznek rólam – válaszolta a lány.
Richárd ennek hallatán sokatmondóan összenézett a Vásárhely és Vidéke főszerkesztőjével.
– Amikor először szólt hozzám a Hang, nagyon megijedtem, de egy pillanatra se gondoltam, hogy képzelődöm vagy elment az eszem – folytatta Eszter. – Szavai kíváncsivá tettek, így azt csináltam, amit mondott. Próbáltam faggatni a titokról, ám nem válaszolt. – Lélegzetnyi szünetet tartott. – Többször kerültem olyan helyzetbe a cirkusz keresése közben, hogy haza akartam menni, de a Hang és a kíváncsiságom mindannyiszor felülkerekedtek ezen szándékomon... Kérem, édesanyám, bocsásson meg, amiért szó nélkül mentem el. – Kövér könnycseppek csordultak ki a szeméből. – Attól tartottam, ha beszélek a Hangról, nem hinne nekem. Nem kockáztathattam meg, hogy rám zárja a szobaajtót... Uraim – fordult Jáhnihoz és Endreyhez –, rögvest el kell vinniük a cirkuszba, hogy végre kiderítsem, mi ez a titok!
– Nem megy innen sehová! – mennydörögte Rődner Szilárd. – Súlyos bűncselekményt követett el, emiatt hamarosan ítélőszék elé fog állni.
– Esküszöm, egy ujjal sem nyúltam ahhoz a lányhoz, akiről a cirkuszigazgató beszélt – mondta Koncz Máriára utalva Eszter. – Szegényt a torz arcom halálra rémítette. Ami – tegnap óta tudom – olyan, mint egy csimpánzé. Nem láttam még ilyen teremtményt, úgyhogy szívesen találkoznék eggyel. – Egy sor hallgatás után így folytatta: – Szörnyű érzés volt, amikor rájöttem, mi okozta a lány vesztét. Tudom, ha otthon maradok, ő még ma is élne. Rettenetesen bánt, ami történt. Félelemtől eltorzult arca kísérteni fog, amíg csak élek.
– Miért hagyta elfogásakor, hogy állatnak higgyük? – kérdezte Richárd.
– Nem akartam, de annyira rémült voltam, hogy egy hang sem jött ki a számon – felelte Eszter. – Amúgy épp érkezésük előtt akartam szólni az őrnek a tévedésről, de mielőtt egy szót is szólhattam volna, leöntött hideg vízzel. Képzelhetik, hogy ledermedtem.
– Nem a cselédlány haláláért fogják felelősségre vonni – közölte a detektívfelügyelő.
– Akkor az az ordítozó férfi panaszolt be. Nem tudom, mit hordott össze magának, de én nem ártottam neki.
Richárd azonnal tudta, kiről beszél Eszter: Fazekas Lajosról, a megtébolyodott susáni férfiról.
– Mesélje el a találkozásukat – kérte.
– A lány halála után a Hang azt parancsolta, rejtőzzek el, majd napnyugta után folytassam a keresést – kezdte Eszter. – Egy közeli ház kapuja nyitva állt, belopakodtam a telekre, és elbújtam az üres hombárban. Rettegtem, hogy felfedeznek, ezért már sötétedéskor elhatároztam, megyek. Mivel a kaput zárva találtam, át kellett másznom a deszkakerítésen. Egész éjjel róttam az utcákat, de nem akadtam a cirkuszra. Nappalra megint el kellett rejtőznöm, azonban nem találtam tárt kapus portát. Bemászni nem akartam sehová, féltem, észrevennének. Lehajtott fejjel, fel-felnézve ballagtam, remélve, mielőbb utamba kerül egy udvar, ahová észrevétlenül besurranhatok. Eközben botlottam abba a férfiba. Ő éppen egy házból jött ki, tekintetünk találkozott, mire kiabálni kezdett. Nem tudom, mit ordítozott, jobbnak láttam megszaporázni lépteimet, de gondolom, a külsőmön gúnyolódott. A következő sarkon megláttam egy kitárt kaput, az udvaron egy teremtett lélek se volt, bementem, majd elbújtam a góréba – fejezte be a lány, aki még hozzátette, hogy a rejtekhelyei és a mosdás hiánya miatt lett büdös.
Beszámolt arról is, hogy később két ismeretlen férfi vette üldözőbe, akikkel azután még álmodott is. Jáhni úgy döntött, nem árulja el a lánynak, hogy Endrey Gyula és ő eredt a nyomába. Attól tartott, ez megingatná a bizalmát irányukba, még akkor is, ha megmagyaráznák a miértjét. Kezével jelzett a főszerkesztőjének, majd Szilárdnak, hogy ők is hallgassanak erről.
A detektívfelügyelő ismertette Eszterrel, milyen váddal fog bíróság elé állni.
A megrökönyödött lány részletesen előadta a Zsótér család istállójának padlásán történteket.
– ...Higgyék el, nem akartam, hogy az a kislány megsérüljön – tette szívére a kezét.
– A bírót kell meggyőznie – mondta Rődner.
Richárd tudta, a bosszúszomjas Átokházy Lénárd minden hatalmát és befolyását latba veti majd, hogy bűnösnek találják Esztert, és a lehető legsúlyosabb büntetéssel sújtsák. Állati külsejével pedig csak megaláztatás és szenvedés várna rá a rácsok mögött. A hírlapíró úgy vélte, a szerencsétlen teremtés túl sem élné a börtön poklát.
A nyilvánosságot segítségül hívva küzdök majd a felmentéséért – fogadta meg magában, miközben eszébe jutott még egy komoly segítség.
– Ne aggódjon, Eszter, minden rendben lesz – érintette meg nyugtatólag az ijedt szemű lány vállát Jáhni. – Endrey úr ügyvéd is, bizonyosan ellátja a védelmét.
– Természetesen! – vágta rá a férfi.
– Nekünk nincs pénzünk erre.
– Ingyen vállalom, Eszter.
– Köszönjük – rebegte hálásan a lány. – Meddig fog tartani az eljárás? – kérdezte.
– Néhány hétig – válaszolta Gyula.
– Addigra odébbáll a cirkusz, sose tudom meg a titkot! – sóhajtotta elkeseredetten Eszter.
– Én úgy hiszem, tudom, mi az – mondta Richárd.
– Árulja el, kérem!
– Nem, amíg meg nem bizonyosodom róla.
Jáhni ekkor elindult, hogy a végére járjon az elméletének.
Endreyt és özvegy Lugosinét Szilárd felkísérte a hivatali szobájába, hogy ott várják meg az újságíró visszatértét.
5.
Jáhni a rendőrkapitányságról a régi városházára sietett, hogy kiderítse, ezernyolcszázhatvanöt márciusában sátrat vert-e Hódmezővásárhelyen a Kürschner Vándorcirkusz. Tudta, egy ezt tartalmazó hivatalos irat közvetett bizonyíték lenne feltevése helyességének, aminek birtokában szerinte jó eséllyel bírná szóra Herkulest. Remélte, hogy az akkori hivatalnokok a várost érintő minden történést gondosan papírra vetettek.
Richárd útközben elgondolkodott az Eszter fejében megszólaló Hangon.
Vajon a tudatalattija vagy maga az Isten beszélt hozzá? Esetleg telepátiával valaki? – tette fel magában a kérdést. Természetesen nem tudta a választ, és talán, gondolta, soha nem is fog kiderülni. Mindenesetre az ügy legérdekesebb részének találta ezt a rejtélyt.
A régi városháza nem messze állott az épülő újtól. A földszintes épületben tizenegy hivatali szobában végezte munkáját a település tisztikara.
Jáhni egykori gimnáziumi osztálytársa, Dékány Károly segítségét kérte, aki írnokként dolgozott a székházban.
– Lehetetlent kérsz tőlem, Richárd, a legtöbb jegyzőkönyv és irat már leszegezett ládákba pakolva vár a költöztetésre – mondta a jól fésült tisztviselő.
– Talán arra a jegyzőkönyvre még nem került sor...
A hírlapíró addig kérlelte a férfit, felemlegetve, hányszor súgott neki diákkorukban feleléskor, hogy az végül „Jól van, megnézem!” felkiáltással távozott a helyiségből. Negyedóra múlva egy vaskos könyvvel a hóna alatt tért vissza.
– Igazad volt – tette le az íróasztalára.
Richárd rövid lapozgatás után ráakadt arra, amiért idejött.
– „Március 13.: Kürschner Frigyes kérelmét helypénz kirovása mellett jóváhagyta a főjegyző, így a fentnevezett személy utazó cirkuszával felléphet a József-napi vásár idején a városban” – olvasta fel hangosan a cirádás betűkkel írt bejegyzést.
Örömében széles mosolyra húzta száját a fiatal újságíró. A város pecsétjével ellátott másolatot kért a huszonnyolc évvel ezelőtt leírt mondatról, majd az okirattal a zsebében elindult a cirkuszba.
6.
Herkulest lakókocsijában kereste és találta is meg Richárd. Gondterhelt arccal ült az asztalnál, vele szemben özvegy Kürschner Frigyesné. A hírlapíró úgy érezte, megjelenésével egy tanácskozást szakított félbe, aminek tárgya alighanem Eszter volt.
– Újabb cikkhez kéri a segítségemet, Jáhni úr? – kérdezte, hellyel kínálva közben a váratlan vendéget az egykori erőművész.
Richárd fejcsóválva ereszkedett le egy székre.
– Akkor a tegnapi majom miatt jött. Hiába fáradt, csak azt tudom megismételni, amit a detektívfelügyelőnek mondtam. Azt meg maga is hallotta, hiszen ott volt.
– Nem egy állatot, hanem egy torzszülött nőt fogtak el, és ezt ön is nagyon jól tudja.
– Fogalmam sincs, miről beszél.
– Ó, dehogyisnem! Az a nő, Eszter, itt született a Kürschner Vándorcirkuszban.
Azzal Jáhni elmondta, mik alapján jutott erre a megállapításra. Végezetül pedig átadta a városházán beszerzett iratot. A cirkuszigazgató elolvasta, majd átnyújtotta azt özvegy Kürschnernének.
– Nincs értelme tagadnunk – sóhajtotta az idős asszony.
– Kik a szülei? Itt dolgoznak még? – kérdezte izgatottan Richárd.
Herkules keze ökölbe rándult.
– A feleségem hozta világra ezt a majomembert! – mennydörögte. Hangja tele volt gyűlölettel és dühvel.
Richárd elképedt a bejelentés hallatán. Erre egyáltalán nem számított.
– Elmesélnék a történetet?
A direktor tanácstalanul özvegy Kürschnernére nézett, mire az bólintott...
7.
Huszonnyolc évvel korábban
Hódmezővásárhely, 1865. március 19., vasárnap
Vajúdó nő fájdalmas ordítása hasított a viharos éjszakába. A verejtékben úszó fiatalasszony egy cirkuszi lakókocsi ágyán feküdt felhúzott, széttárt lábbal. Két nő sürgölődött körülötte. Az egyik három évvel fiatalabb, míg a másik ugyanennyi évtizeddel idősebb volt nála.
– Nyomd, Galina, nyomd! – parancsolt rá az öregebb, a Kürschner Vándorcirkusz tulajdonosának és igazgatójának, Kürschner Frigyesnek a felesége.
– Nagyon jól csinálod. Csak így tovább! – biztatta a fiatalabb nő, Lili. A tizennyolc éves légtornászlány a kismama legjobb barátnője volt.
– Nem bírom tovább! – zokogta elcsigázottan Galina, a tűznyelő szépség.
– Végre, látom a fejét! – kiáltotta ekkor Kürschnerné. – Nyomjad! Ez az... Megint!... Ne hagyd abba! Tudom, kedvesem, hogy nagyon elfáradtál, de most már mindjárt kint lesz a baba. Tégy még egy utolsó erőfeszítést! – kérte az asszony.
Galina felkönyökölt, összeszedte minden maradék erejét, és egy nagyot nyomott, görcsösen markolva közben ócska lepedőjét, majd kimerülten visszahanyatlott. Nyomban ezután felsírt a gyermeke.
– Fiú vagy lány? – kérdezte izgatottan, de nem kapott választ. Nehézkesen felült, hogy lássa, mi történik.
Véres, magzatmázas újszülöttjét, akinek még lüktettek az erek a köldökzsinórjában, a direktorné szemmagasságban maga elé tartotta. Meredten bámulta az időközben elcsendesedett babát, ahogy a mellette álló Lili is. Mindkettejük arcát az iszonyat torzította el.
– Mi a baj?! – kiáltott fel kétségbeesetten a kismama. – Miért nem válaszoltok?! Megkukultatok?!
– Nyugodj meg, nincs semmi baj – lépett hozzá a légtornászlány, miközben Kürschnerné hozzáfogott a csecsemő ellátásához.
Nem volt képzett bába, de lányka korától segédkezett szüléseknél, a cirkuszhoz kerülve pedig már maga vezette le azokat, így jól tudta, mit mikor és mit hogyan kell csinálni. Amikor végzett, magára terített egy pokrócot, úgy, hogy az a fejét is takarta, majd a bepólyált kisdeddel a karjában elhagyta a lakókocsit.
– Rögtön jövök, addig ügyelj Galinára! – utasította előtte Lilit.
– Hova viszi a gyermekemet?! Látni akarom az én kicsikémet! – üvöltötte a fiatal anya. Fel akart kelni, hogy az asszony után eredjen, de barátnője óvatosan visszanyomta az ágyra.
– Türelem, hamarosan a kezedben tarthatod – mondta remegő hangon, könnytől fátyolos szemmel.
Odakint szakadt az eső, villámlott és mennydörgött.
– Te, ott! – kiáltott oda Kürschnerné egy, az égiháború elől fedett helyre menekülő sátorverőnek. – Szólj az uramnak, hogy várom a lakókocsinkban. De vigyázz, más meg ne hallja, s ő se árulja el senkinek, hogy hová megy! Megértetted? – A férfi bólintott. – Akkor rohanj!
A társulat a cirkuszi sátorban várta tűkön ülve, hogy Galina kilenc hónap után életet adjon első gyermekének. Erőművész férje, akit Herkules néven ismert és ünnepelt a nagyérdemű publikum, fel és alá járt a manézsban.
– Mi tart már eddig? – dünnyögte kackiás bajsza alatt.
Izgatottságában észre sem vette, hogy az addig a közelében álldogáló Kürschner Frigyes egyszer csak eltűnt.
– Miért kérettél ide titokban, Hilda? – nyitott be a lakókocsijukba az utazó cirkusz igazgatója. – Csak nincs valami baj Galinával vagy a kicsivel?
Hitvese némán az ágyukon szendergő újszülötthöz ment, kibontotta a pólyából, s rámutatott.
– Mi folyik itt, drágám? Megijesztesz – mondta Frigyes, közelebb lépve a meztelen babához, akinek láttán egészséges, pirospozsgás színe egy szempillantás alatt holtfehérré vált. – Galina látta a kislányt? – dadogta kisvártatva.
– Szemtől szemben nem – válaszolta Hilda, betakarva közben egy pléddel a csecsemőt. – Oh, Frici, Galináék sohasem tudhatják meg, milyen gyermekük született! – fakadt ki az asszony. – Bánatukban megszakadna a szívük.
– Mit forgatsz a fejedben?
– Lelencbe adjuk a kicsit, a szülőknek meg azt mondjuk, hogy meghalt. Meggyászolják, azután újra próbálkoznak, elvégre még fiatalok, a következő pedig már biztosan olyan lesz, amilyennek lennie kell!
– El akarják majd temetni!
– El is fogják azt a vitorlavászonba bugyolált fabábut, amit a kezükbe adunk.
– Mi van akkor, ha látni kívánják előtte?
– Nem engedjük nekik! Majd kitalálok valami hihető indokot, hogy miért – felelte Hilda. – Még pirkadat előtt elviszem a kisdedet. Délelőtt megtartjuk az áltemetést, utána pakolunk és odébbállunk, ahogy azt korábban eldöntöttük. Az igazság pedig a kettőnk titka marad.
– Liliről megfeledkeztél, kedvesem. Gondolom, látta a kislányt.
– Abban a hitben lesz ő is, hogy a gyermek meghalt. Majomszerű külsejéről pedig mindenki előtt tartani fogja a száját, erről kezeskedem.
– Ezt nem tehetjük...
– Már hogyne tehetnénk, Frigyes, és meg is fogjuk tenni!
– Nincs jogunk elszakítani egy gyermeket az édesanyjától csak azért, mert más, mint a többi. Ha nekünk is született volna gyermekünk, ez eszedbe sem jut. Meg aztán szükségünk is van erre a csöppségre.
– Mi a csudáról beszélsz? – húzta fel kérdőn a szemöldökét Kürschnerné.
– Tudod jól, nem jövedelmez már úgy az üzlet, mint korábban. Komoly adósságaink lettek – kezdte válaszát a cirkuszigazgató, kinek az újszülött látványa okozta sokk után egy ötlet pattant ki tar kobakjából. – Ráadásul gombamód szaporodnak a vásári mutatványosok, akik olcsó áraikkal elszippantják tőlünk azt a még fizetőképes kis közönséget is. Ha nem akarjuk végleg lehúzni a függönyt, olyan látványosság kell, amit sehol máshol nem láthat a nép. Egy olyan szenzáció, amelynek messze földön híre megy!
– Úgy érted...?
– Ez a kisded a Kürschner jövője, Hilda! Hallottam egy cirkuszosról, aki vagyonokat keres azzal, hogy szakállas nőket, törpéket, összenőtt ikreket, betegség miatt eldeformálódott gyerekeket és felnőtteket vonultat fel a porondon. Az emberek szeretnek borzongani, az utolsó garasukat is odaadják érte. Már látom a telt sátras előadásokat, a feszült arcokat, miközben bekonferálom e páratlanul torz babát, és a rémült tekinteteket, amikor megpillantják. Majd találnunk kell neki egy hangzatos, de hátborzongató nevet.
– Nem engedem, hogy állat módjára mutogasd ezt a szerencsétlen gyermeket – csattant fel Kürschnerné. – Bárcsak tényleg meghalna! Mindenkinek jobb lenne.
– S jussunk koldusbotra, a társulatot pedig engedjük szélnek, igaz?!
– Nagy ez a világ, Frigyes, terem benne sok hasznot hozó attrakció.
– Nincs már időnk keresgélni. Vagy ez a csöppség, vagy a szegényház!
– Azért ne túlozz! Nem holnap megyünk csődbe – intette le férjét Hilda asszony. – Ez a gyermek pedig megy innen, fogadd el! – jelentette ki mindenre elszántan. – Ha maradna, tönkretenné Galina és Herkules életét! Ujjal mutogatnának rájuk, kibeszélnék őket a hátuk mögött, gúnyolódnának rajtuk. Te is szereted ezt a fiatal párt. Nem akarhatsz ilyen jövőt nekik csak azért, hogy több bevételed legyen!
Míg a Kürschner házaspár ekképpen vitatkozott, addig a sátorban Herkules, megelégelve a várakozás ólomlábon járó perceit, úgy döntött, utánajár, miért nem kap hírt feleségéről és a szerinte már biztosan világra jött gyermekéről.
Aggodalommal teli szívvel indult a lakókocsijukhoz. Belépve a következő kép tárult a szeme elé: hitvese aléltan feküdt, Lili üveges tekintettel nézve maga elé ült az ágy szélén.
– Mi történt? – kérdezte a légtornásztól, aki ugyan szóra nyitotta a száját, de hang nem jött ki a torkán. – Galina hogy van? – faggatózott tovább a férfi. – Felelj, vagy széttöröm a csontjaidat! – ripakodott rá, és durván megrázta a lány vállát.
– Megviselte a szülés, de kiheveri – válaszolta alig hallhatólag Lili.
– Fiam vagy lányom lett?
– Lányod.
– Hol van? – tette fel az újabb kérdést Herkules, miután a gyermek után kutatva körbenézett.
– Kürschnerné elvitte – érkezett azonnal a válasz.
– Elvitte?! – hökkent meg az erőművész. – De hová és miért?
Látva, hogy felesége legjobb barátnőjétől hiába vár magyarázatot, sarkon fordult, és az igazgatói lakókocsi felé vette az irányt. Úgy vélte, Kürschnerné csakis oda vihette az újszülöttet.
Valami baja van a gyermekemnek, máskülönben Hilda néni nem szakítja el őt az édesanyjától – állapította meg magában útközben. – Lili zavartsága alapján komoly a dolog.
Bőrig ázva, kopogtatás nélkül tépte fel az ajtót akkor, amikor Kürschnerné azt mondta a férjének: „...Nem akarhatsz ilyen jövőt nekik csak azért, hogy több bevételed legyen!”.
– Mi baja a kislányomnak? – kérdezte aggódva.
Az idősödő házaspár zavarba jött az erőművész váratlan színre lépésétől.
– Jártál a lakókocsidban? – hebegte a direktorné.
– Onnét jövök! Lilitől tudom, hogy lányom született, és hogy elvitted magaddal.
– Mi mást mondott még?
– Semmit. Úgy ül ott, mint aki kísértetet látott. Ebből is gondolom, hogy nagy baj van a picivel.
Hilda asszony – visszanyerve lélekjelenlétét – tervének megfelelően így szólt az izomkolosszushoz:
– Szomorú hírt kell közölnöm veled...
– Hilda, könyörgök, ne! – kiáltott rá kétségbeesetten az ura.
– A kislányod néhány perccel ezelőtt meghalt – folytatta a nő, meg sem hallva férje kérését. – Szegényke nagyon gyenge szervezettel jött a világra, esélye sem volt az életre.
Herkules összeroppant.
– Látni szeretném – törölte le a könnyeit a kézfejével. – Engedj az ágyhoz!
– Sajnálom, de nem. – Kürschnernének ekkor eszébe ötlött a tökéletes ürügy: – Nem akarom, hogy halott gyermeked emlékképe megkeserítse hátralévő életedet – mondta.
– Jogom van látni, az édesapja vagyok.
– Hidd el, csak jót akarok neked! – mondta az asszony, kifelé tessékelve Herkulest.
Már az ajtónál voltak, amikor hirtelen bömbölni kezdett a csöppség.
– De hisz él! – kiáltott fel az erőművész. – Miért hazudtál nekem, Hilda néni?! – mennydörögte, miközben félretolva Kürschnernét az útból, síró kislányához sietett. – Jézusom! – hőkölt hátra ijedtében. – Ennek a gyereknek nem én vagyok az apja, hanem... – Megborzongott. – Soha többé nem akarom látni, tüntessétek el! – ordította azután, majd kiviharzott.
Herkules viselkedése megrémítette Frigyest.
– Úgy lesz minden, Hilda, ahogy te akarod – bólogatott.
Az asszony elégedett mosollyal nyugtázta, hogy a férjének megjött a jobbik esze.
– A cirkusz miatt pedig ne fájjon a fejed – mondta neki –, valahogy csak felvirágoztatjuk újra!
– Most hová mégy, kedvesem?
– Beszélek az erőművészünkkel, mielőtt még eljár a szája Galina előtt. Addig te próbáld meg elcsendesíteni a babát.
– Mit akarsz mondani neki?
– Először is beavatom a csöppséggel kapcsolatos tervünkbe. Ez a történtek miatt már elkerülhetetlen. Azután pedig nyomatékosan közlöm vele: ha szívből szereti a feleségét, örökre elfelejti, amit ma éjszaka látott.
8.
– ...Az életemnél is jobban szerettem Galinát, de azon a szörnyű éjjelen megszűnt dobogni érte a szívem – mondta Herkules, miután özvegy Kürschnerné és ő elbeszélték Eszter születésének történetét. – Teljesen félreismertem – folytatta keserűen az egykori erőművész. – Azt hittem, tisztes, jóravaló leány, akivel családot alapíthatok, és halálomig boldogan élhetek. Végül kiderült, a bájos arc mögött egy perverz nőszemély lakozik, aki még attól sem retten vissza, hogy állattal közösüljön. Igen, Jáhni úr, jól hallotta! Azt a szörnyszülöttet ugyanis a cirkusz akkori csimpánza, Cézár nemzette.
– Mindig mondtam neki, hogy ez ostobaság – jegyezte meg Richárdra pillantva az idős asszony.
– Ha az lenne, akkor nem nézne ki úgy, mint egy majom! – vágta rá Herkules.
– Létezhet rá más magyarázat is.
– Ugyan mi, ha szabad megkérdeznem, riporter úr?
– Sokat tűnődtem ezen, és arra jutottam, hogy az anya alighanem megképzett. Majmot csodált, amikor állapotos volt, s emiatt lett ilyen a gyermek – válaszolta Jáhni. – Eszter értelmileg ép, ami szerintem elképzelhetetlen lenne, ha valóban Cézár magjából származna. Feltételezésemet az is alátámasztja, hogy Galina izgatottan várta gyermeke világra jöttét. Egy nő sem érezne így, amikor tudja, hogy egy állattól várandós. Inkább elhajtaná a magzatát, hogy ne derüljön ki természetellenes kapcsolata.
– A feleségem azt hitte, csimpánz nem ejthet teherbe embert, így biztosra vette, hogy közös gyermekünket hordja a szíve alatt – mondta meggyőződéssel Herkules. – Legszívesebben kitekertem volna a nyakát, de Kürschner néni kérésére – máig nem értem, miért – megesküdtem, hogy nem mondok semmit Galinának. Miután elhagytuk a várost, a munkába temetkeztem, hogy felejtsek. Kerültem, és kerülöm a mai napig is a feleségemet. Csak annyit beszélek vele, amennyit nagyon muszáj. Szóval, úgy élünk egymás mellett, mint két idegen. Kezdetben ugyan próbált közeledni. Azt gondolta – és ezt közölte is velem –, azért utasítom vissza, mert haragszom rá, amiért meghalt a kislány. Sírva kérte, bocsássam meg, amiért nem életerősebb csecsemőt szült, majd fogadkozott, hogy a többi olyan egészséges lesz, mint a makk. Anélkül, hogy egy szót is szóltam volna erre, hátat fordítottam, és mentem a dolgomra. Ezután teljesen magába fordult. Napok alatt évtizedeket öregedett. A manézst pedig örökre otthagyta.
– Lili és én próbáltunk lelket önteni belé, miközben igyekeztünk Herkulest is észhez téríteni – mondta az újságírónak özvegy Kürschnerné.
– Hol van most Lili, asszonyom?
– Fél évvel a szülést követően meghalt. Előadás közben lezuhant a trapézról, azonnal szörnyethalt. Legjobb barátnőjének elvesztésekor idegileg végképp padlóra került Galina. Ágynak esett, hosszú hetekig élet és halál között lebegett...
Ekkor váratlanul kinyílt a lakókocsi ajtaja, és Galina lépett be.
– Hallottam mindent! – kiáltotta mérgesen az egyik ablakra mutatva, ami a nyári meleg miatt tárva-nyitva állt. A nő földöntúli örömet érzett, amikor megtudta, hogy sok éven át halottnak hitt lánya él. Eszter torz külseje pedig nem befolyásolta anyai szeretetét. – Jáhni úr, most rögtön látni akarom a gyermekemet, vigyen el hozzá! – mondta.
– Neked aztán van bőr a képeden! – förmedt rá a férje. – Ahelyett, hogy elsüllyednél szégyenedben, még találkozni akarsz a félig csimpánz ivadékoddal.
– Rajtad kívül senkivel nem voltam úgy. Igaza van a riporter úrnak: állapotosságom második hónapjában rácsodálkoztam egy majomra.
– Ezt most találtad ki!
– Kürschner bácsi egy különleges csimpánzt akart megvásárolni a híres olasz vásári komédiástól, Carlo Humbertótól. Az állat lovagolt, zsonglőrködött, késsel-villával evett, meg még rengeteg bámulatos dolgot tudott. Végül nem került a cirkuszhoz, de mutatványaitól az egész társulatnak leesett az álla. Emlékszel rá, Herkules?
A férfi felidézte a majommal való találkozást. Hosszú másodpercekre elsötétült előtte a világ, amikor tudatosult benne, hogy Eszternek kétségtelenül ő az édesapja. Különböző érzések – szégyen, megbánás, csalódottság, keserűség, düh... – és gondolatok kavarogtak forgószélként a fejében, amiktől úgy érezte, hogy ott menten szétrobban. Tudta, mondania kellene valamit a feleségének, de nem jöttek a szavak.
Galina pontosan látta férje arcán, mi játszódik le benne.
– Megbeszéljük majd a múltunkat és a jövőnket is – mondta neki. – Néhány szavam hozzád is lesz, Hilda néni – pillantott özvegy Kürschner Frigyesnére. – Most azonban a lányunkkal kell törődnünk, Herkules. Az elmúlt huszonnyolc évet már nem lehet bepótolni, de a további életének a részeseivé kell válnunk... Jáhni úr, indulhatunk Eszterhez!
A hírlapíró tájékoztatta a nőt, hogy gyermeke jelenleg a városi rendőrkapitányság „vendége”. Összefoglalta az elmúlt napok eseményeit, majd felvázolta az Eszter ellen indult eljárás további menetét és lehetséges kimeneteleit. Röviden azt is elmondta, ki, hol, hogyan és milyen körülmények között nevelte fel a lányt.
– A gyermekünk számíthat a segítségünkre és a támogatásunkra! – jelentette ki elszántan Galina.
– Halasszuk szombatra a látogatást, Eszter még ezután tudja meg Lugosinétól, hogy nem ő az édesanyja – mondta Richárd, akinek úgy tetszett, Matuscsákné éveket fiatalodott az elmúlt percekben. – Lelkileg is fel kell készülnie a találkozóra – folytatta. – Önöknek is lenne idejük átgondolni, hogy mit mondjanak neki. – A szülők elfogadták a javaslatot. – Holnap délelőtt pontban tíz órakor itt vagyok magukért! – intett ezzel búcsút a Vásárhely és Vidéke újságírója.
9.
Richárd részletesen beszámolt Szilárdnak, Endreynek és özvegy Lugosi Józsefnének arról, amit a cirkuszban megtudott.
– Elképesztő eset! – mondta a detektívfelügyelő, majd mindannyian lementek Eszter cellájába.
– Feltevésem helyesnek bizonyult – jelentette be Richárd a lánynak. – De addig nem közölhetem, míg Lugosiné nem árul el önnek egy másik titkot.
– Mi lenne az, édesanyám?
Az özvegyasszony bevallotta Eszternek, hogy nem ő hozta őt erre a világra, majd elmesélte, hogyan került hozzá csecsemőkorában, és azt, miként vált kezdeti viszolygása fokozatosan szeretetté.
A lány némán nézett nevelőanyja megfáradt szemébe.
– Az életem nem, de minden mást magának köszönhetek. Édesanyámnak szólítottam ez idáig, és fogom is, amíg a Jóisten engedi. Köszönöm, hogy van nekem! – mondta végül.
Zokogva borultak egymás nyakába.
– A cirkuszban láttam meg a napvilágot, Jáhni úr? – kérdezte hüppögve Eszter, miután elengedték egymást Lugosinéval.
A fiatal zsurnaliszta bólintott.
– A szülei mai napig a társulat tagjai, holnap pedig meglátogatják magát – mondta.
Eldöntötte, többet nem árul el róluk. Az izgatott lány azonban nem akarta beérni ennyivel:
– Miféle emberek? Mért akarnak találkozni velem, amikor annak idején eldobtak maguktól? Megbánták talán, vagy valami más okból? Tudják, miért születtem ilyennek? Meg aztán...
– Ezekre nem tőlem kell hallania a válaszokat – állította meg a kérdésáradatot Richárd. – De annyit elmondhatok, az esete sokkal szövevényesebb, mint elsőre gondolná az ember.
Jáhni és Endrey konflison hazavitte Lugosinét, majd a szerkesztőséghez hajtattak. Útközben megbeszélték, hogy Richárd a legújabb fejleményekből csak annyit ír meg az újság szombati számába, hogy csütörtökön nem egy majmot, hanem születési rendellenesség miatt az állatra megtévesztésig hasonló embert fogtak el a Botond utcában, akit Szilágyi Eszternek hívnak. A többit pedig, a nagy találkozás részleteivel együtt, a hétfői lap hasábjain közlik le.
(folytatjuk)
