Ridegtartás
Hiába ég alant a honfi tűz,
ha fent a fellegek sötétes árja
vadul reá rohanva csúfot űz
belőle és ha nem marad parázsa,
vajon ki fogja lángolón szavát
emelni újra árva lelkeinkért,
ha majd a hó esik, s a nagykabát
a téli, zord hideghez érve elkél.
De akkorára béna szólamok
ha hullanak csupán a szürke égből,
s te nyálcsorogva egyre hallgatod,
amint ködén a balga sorsod eldől,
a súlytalan valód nem ér sokat
az égieknek, ám megint a voksod,
mi kellene, s ezért, ha tartogat
neked üvegnyi bort, falásnyi kosztot.
Ha másnapodhoz érve józanodsz,
a tisztuló eszedbe jut megint majd,
a lelked ördögé, ki már nem oszt,
csupán a kurta végzeted felé hajt,
habár a nyálad egyre csak csorog,
a gyomrod újra összeszűkül, éhes,
s te átkokat morogva ráfogod
a sorsra, hogy miatta nincs ebéded.
