A háláról
Messze az édeni nyár szaka, ősz szele billeg a fákon,
hallgat a fű, s a bogár motozása kihallik a csendből,
vézna kezek kalamolnak az alkony előtti homályon,
gyűjtik a télre a fát tüzelőnek, ijengve az őrtől.
Ámde a bősz uraság kiviharzik üvöltve a várból,
marcona zsoldosokat szabadítva az erdei népre,
láncra verette ma mind, aki lopva kegyetlen urától
gallyat orozva az erdejeit gonoszul csemegézte.
Eljön a tél, odafent, noha tűz melegíti a testét,
nagybetegen nyög az úr, csodadoktorokat fogadott fel,
már csak a pap duruzsolhat imát, ki feladva kenetjét,
őrzi az Isten előtt az urat szomorú kegyelettel.
És bekopog kapuján az a vézna kezű javasasszony,
az, ki begyűjtve a fát motozott odalent nem is oly rég,
gyógyfiolával itatta urát, kivirult az azonmód,
s hála gyanánt pimaszul vereté a vasára a bestét.
