A majomlány (Kisregény 7/3)
SZERDA
Hódmezővásárhely, 1893. június 7.
1.
Izgatott csoport gyűlt Jáhni Richárd köré a Kaszinó Egyletbeli törzsasztalánál. Tagtársai egymás szavába vágva faggatták mai cikkéről. Egyikük azt is megkérdezte, hogy van-e újabb híre a rejtélyes teremtményről. Az újságíró elhatározta, egyelőre hallgat a kedd esti kalandjáról, ezért egyszerűen elengedte a kérdést a füle mellett.
– Utat, uraim! Engedjenek hozzá – harsant egyszer csak egy erőteljes férfihang. A kör szétnyílt, és Rődner Szilárd alakja tornyosult Richárd fölé. – Megbolondultál?! Mi ez a marhaság a címlapon?! – mennydörögte az asztalra dobva egy aznapi hírlapot.
– Szemtanúk beszámolói alapján írtam a cikket, a feltételezések pedig logikus következtetések eredményei.
– Az a baj veletek, újságírókkal, hogy mindent elhisztek.
– Kezeskedem a nyilatkozók szavahihetőségéért.
– Merész kijelentés ez annak tudatában, hogy az egyikük bomlott elméjű.
– Attól még beszélhet valót – vágott vissza detektívfelügyelő barátjának Jáhni.
– A rendőrkapitány úr dühöng. Szerinte még egy ilyen iromány, és tömeghisztéria tör ki a városban. Engem küldött, hogy állítsalak le. Úgyhogy nyomatékosan felszólítalak, ne írj többet erről a kitalált teremtményről!
– Válthatnánk néhány szót négyszemközt?
Félrevonultak.
– Láttam a lényt, Szilárd – mondta a fiatal zsurnaliszta.
– Mikor és hol?
Richárd beszámolt a kilenc órával azelőtt történtekről, aminek végén a rendőr hangosan felnevetett.
– Szóval nem hiszel nekem, a legjobb barátodnak.
– A főszerkesztőddel egy alighanem hazafelé igyekvő asszonnyal találkoztatok, aki azért fordult meg, s indult visszafelé, mert attól félt, hogy gazfickók vagytok. Azzal pedig, hogy utánaeredtetek, csak megerősítettétek a gyanújában.
– Ha csak egy nő volt, akkor mivel magyarázod azt az elképesztő sebességet, amivel előlünk menekült?
– Nem ő volt gyors, ti voltatok lassúak. Nem is meglepő, hogy gyenge az erőnlétetek, egész nap a szerkesztőségben vagy itt, a Kaszinóban ültök.
– Hiszem, hogy a lényt láttuk. Hamarosan pedig megcáfolhatatlan bizonyítékkal szolgálok a létezésére.
– Higgy benne, bánom is én, csak ne írj róla! Ha pánik robban ki, azért te és Endrey lesz a felelős. Egyikőtöket sem akarom rács mögött látni.
– Sajtószabadság van.
– Ez nem azt jelenti, hogy büntetlenül lehet írni bármit – figyelmeztette újságíró barátját Szilárd. – Legyen eszed, és fejezd be!
Richárd megrázta a fejét.
– Tudniuk kell erről az embereknek – mondta. – Tömeghisztériától pedig nem tartok – tette hozzá.
– Ez az utolsó szavad?
– Igen.
– Akkor beszélek a főszerkesztőddel.
– Gyulát sem lehet megfélemlíteni, a jövőben is közölni fogja a témában született cikkeimet.
A detektívfelügyelő összevonta a szemöldökét.
– Hivatalos megbízatással, de barátodként jöttem hozzád, Richárd. Legközelebb lehet, hogy már a törvény nevében kereslek fel.
Sarkon fordult, és döngő léptekkel távozott.
Másként beszélsz majd, amikor eléd állítom ezt a titokzatos teremtményt – gondolta magában a zsurnaliszta.
2.
Richárd kilépett a törvényszék épületéből. Átokházy Lénárd megtartotta a szavát, és nem egész egy óra alatt ítéletet hirdetett az apagyilkos kamaszlány ügyében. A tizenöt esztendős gyermek azt vallotta, azért sújtott le egy baltával alvó apja fejére, mert az rendszeresen verte és megbecstelenítette. Előbbit a bíró elintézte annyival, hogy bizonyára megérdemelte az atyai pofonokat. Utóbbit pedig egy sértődött bakfis agyszüleményének nevezte, amit azért talált ki, hogy ürügyül szolgáljon apja elleni aljas merényletének. Végül Lénárd – hírnevéhez méltóan – súlyos büntetést, húsz év börtönt szabott ki.
Tudósítását fogalmazva magában az újságíró a munkahelyére indult. Pár utcával odébb Rődner Szilvia karcsú alakját pillantotta meg. A túloldali járdán tipegett, és amikor észrevette Richárdot, átsietett hozzá.
– Beszélnem kell veled – csilingelte. – A szerkesztőségben azt mondták, a bíróságon vagy.
– Onnan jövök.
Richárd hiába temetkezett a munkába a hétfői vacsora óta, nem telt el úgy óra, hogy ne jutott volna eszébe Szilvia. Amikor aludt, róla álmodott. Most pedig, hogy újra találkozott ezzel az aranyhajú, smaragdzöld szemű, fitos orrú, cseresznyepiros ajkú leányzóval, megértette, nem tudja elfeledni, ő az igazi, akit örökké szeretni fog. Tudta, a magányosok élete vár rá, aminek minden keserűségét csak drága szülei és a hivatása iránti szeretete miatt vállalja.
– Olyan furcsán nézel rám. Valami van az orromon? – nyúlt a kézitáskájában lapuló kis, kerek tükörért Szilvia.
– Semmi, semmi! – ocsúdott fel a zsurnaliszta. – Mit tehetek érted?
– A kérdés az, én mit tehetek érted – sejtelmeskedett Átokházy Lénárd menyasszonya. – Emlékszel, hétfő este azt mondtam, hogy Koncz Mária szellemét megidézve kideríthetnénk, mitől rémült halálra az a szegény cselédlány. Az eset komolysága miatt kivételes médiumra lenne szükségünk. Szerencsére tegnap Hódmezővásárhelyre érkezett a világhírű magyar spiritualista, Dudás Vilmosné, vagy ahogyan a legtöbben ismerik, Madame Zoé. Délben találkozóm lesz vele a Fekete Sas Szállóban, és arra gondoltam, megkérem, tartson nekünk egy szeánszot. Már persze csak akkor, ha érdekel a dolog.
– Minden érdekel, ami segíthet a rejtély megoldásában.
– Nagyszerű! Akkor egyeztetek időpontot vele, s majd értesítelek.
– Nem lehetne most rögtön? – vetette fel lelkesen Richárd. – Nincs vesztegetni való időnk!
– Nem tudom, milyen programot tervezett mára, egy szellemidézés nem öt perc. De próbáljuk meg!
Korán érkeztek a Fekete Sasba, úgyhogy az előtérben való várakozás helyett beültek egy csésze teára a szálloda kávéházába. Richárd kortyolgatás közben megkérte Szilviát, hogy ne beszéljen az ismeretlen teremtményről Madame Zoénak. Nem mintha kételkedne a médium képességeiben, mondta, de el akarja kerülni az esetleges befolyásolást. A lány egy szót sem értett az egészből. Kiderült, még nem is látta a hírlapíró ma megjelent cikkét. Gyorsan kerített egy Vásárhely és Vidékét. Falfehér arccal eresztette le az újságot, amint elolvasta az írást, majd megígérte, hallgat a lényről.
Richárd úgy képzelte, Madame Zoé egy vén csoroszlya, de kellemesen kellett csalódnia: ötven év körüli, szemrevaló asszony állt előtte a szállodai szobában.
Szilvia legelőször a helyi spiritiszták nevében néhány kedves szóval üdvözölte a különleges vendéget, kifejezve hálájukat, amiért a szellemvilágról szóló előadásával vásárhelyi híveit is megörvendezteti, majd előhozakodott a kérésükkel.
– Tragédia – szörnyülködött Koncz Mária halálának történetén Madame Zoé. – Természetesen segítek. Jöjjenek, üljünk át az asztalhoz.
Gyertyát gyújtott a kör alakú bútor közepén, majd összehúzva a súlyos függönyöket, elsötétítette a helyiséget.
– Vett már részt szellemidézésen, Jáhni úr? – kérdezte, helyet foglalva ő is.
– Ez lesz az első. Bevallom, kicsit izgulok.
– Tudnia kell, a holtak lelkének megidézése nem veszélytelen. De ne féljen, megvédem, amennyiben szükséges.
– Mit kell csinálnom?
– A kezünket mindhárman az asztalra helyezzük, majd lehunyjuk a szemünket, és erősen Koncz Máriára gondolunk, közben én halkan szólongatom – kezdte a szeánsz menetének ismertetését Madame Zoé. – Jelenlétét valamilyen hanghatással, például egy koppantással adja tudtunkra. Ekkor megkérem a cselédlány túlvilágról visszatért lelkét, hogy szálljon belém, és tegye láthatóvá előttem életének utolsó perceit. Végezetül köszönetet mondok neki, és útjára bocsátom.
Sikeresen megidézték Mária lelkét. A látottak azonban nem várt hatást váltottak ki a médiumból: sikoltozott és hadonászott.
– Elég! – kiáltotta. – Nem bírom tovább nézni! Távozz belőlem! Térj vissza a mennyek országába! – utasította a cselédlányt, majd eszméletlenül az asztalra borult.
Sokadik szellemidézése volt már ez Szilviának, de egyiken sem rémült meg ennyire. Keze-lába remegett, a szája teljesen kiszáradt, a szíve pedig a torkában dobogott. Richárd acélidegeit is megviselte a szeánsz. Jobban, mint a temetőkapunál tapasztaltak. Beleborzongott, amikor meghallotta a koppanást, amivel Mária a jelenlétét adta tudtukra. A hideg futkosott a hátán Madame Zoé viselkedésétől. Számított reakcióra, ám nem ilyen sokkolóra. Ráadásul egész idő alatt az az iszonyatos érzés gyötörte, hogy az élet és a halál közötti keskeny mezsgyén jár.
A zsurnaliszta gyorsan világosságot csinált, majd felölelte az ájult médiumot, akit óvatosan a díványra fektetett. Rődner Szilvia ezalatt hozott egy pohár vizet. A lánynak időközben sikerült valamelyest megnyugodnia.
– Madame Zoé, hall engem? – rázta meg gyengéden az asszony vállát Szilvia, választ azonban nem kapott. – Orvosért kell küldenünk – fordult azután aggódva Richárdhoz.
– Máris intézkedem.
Végül nem volt erre szükség, a nő magához tért.
– ...Kérem, azért igyon egy korty vizet – nyújtotta a poharat a médium felé Szilvia, miután az kérdésére közölte, jól érzi magát.
– Mit látott, asszonyom?
Nagyot nyelt Madame Zoé, mielőtt felelt Jáhninak.
– Szakadó esőben rohant a lány – kezdte szaggatottan. – Egy kútnál egyszer csak szemben találta magát egy irtóztató lénnyel. Hogyan nézett ki? Két lábon állt, fekete szőr borította a pofáját, a szája pedig... – Csücsörítve előretolta az állkapcsát. – Ilyesmi volt.
– Ezek alapján majomnak tűnik – jegyezte meg Szilvia.
Richárd, amióta találkozott a teremtménnyel, kizárta annak eshetőségét, hogy az egy elszabadult házi csimpánz lenne. Ismeretei szerint ugyanis ez a majomfajta csak négy lábra ereszkedve tud futni. A külseje alapján azonban ember sem lehet, úgyhogy ez a gyanúja is helytelen, állapította meg.
– Kérem, Madame Zoé, folytassa.
– Ennyit láttam csak, Jáhni úr. Sajnálom.
– Semmi gond, asszonyom. Köszönjük a segítségét.
– Mit gondolsz a történtekről és a hallottakról? – kérdezte Szilvia az újságírótól, amikor távoztak a szállodából.
– Ha az édesapád újra megkérdezné, hiszek-e a szellemekben, határozottan azt felelném: igen.
– Sétáljunk egyet az Erzsébet ligetben – javasolta Richárdnak a lány. Hódmezővásárhely közparkját nevezték így.
– Mennem kell, rengeteg még a dolgom.
– Kettőnkről szeretnék beszélni veled.
A hírlapíró sejtette, mit akar mondani Szilvia. Tisztában van vele, hogy Richárd szerelmes belé, ő sem volt közömbös iránta, de rájött, valójában Átokházy Lénárdot szereti. Sajnálja, hogy összetörte a férfi szívét. De reméli, idővel túlteszi magát a csalódáson, a jó viszonyuk pedig megmarad.
– Ne haragudj, de tényleg rohannom kell! – ismételte Jáhni, akinek semmi kedve nem volt végighallgatni a fentieket. – Menj haza, és pihenj le, vérfagyasztó szeánszon vagyunk túl.
3.
Hosszú sor kígyózott a Vásárhely és Vidéke szerkesztősége előtt.
– Richárd, csakhogy megjöttél! – sietett az újságíró elé Endrey Gyula. – Ez a sok ember a felhívásunkra érkezett. Hol maradtál eddig?
– Szellemet idéztem.
– Micsoda?! – kerekedett el a főszerkesztő szeme.
Jáhni aprólékosan beszámolt a Madame Zoénál lezajlott természetfeletti eseményekről.
– Ez egyre titokzatosabb – dörzsölte meg gondterhelten a tarkóját Endrey. – Mondja már meg valaki, hogy mi ez a lény!
– Talán a sorban állók egyikétől választ kapunk – szólt reménykedve Richárd.
Egyenként hallgattak meg mindenkit. Többségük férfi volt, akik a rejtélyes teremtményről az újság hasábjain közölt meglehetősen hiányos leírásból feleségükre, anyósukra, sógornőjükre, szomszédasszonyukra ismertek rá. Egy Susánban élő ácsmester arról mesélt, hogy valaki vagy valami behatolt a telkére valamikor kedden napközben. Látni nem látta, de megtalálta a nyomait: a góréban tárolt szalmában feküdt, és evett a kamrában lógó szalámikból. Tucatnyi vásárhelyi pedig olyan történettel állt elő, amik a már megismert tényekkel sem vágtak egybe. Mindennek tetejébe a szerintük értékes információkért cserébe fényes érmék csengését várták, de üres kézzel kellett távozniuk.
– Nem lettünk okosabbak – sóhajtotta csalódottan Endrey Gyula, majd kimerülten hátradőlt a székében.
– Most már biztos, csak egy módon tudhatjuk meg, mi ez a valami, ha elkapjuk. Ma este nem csúszik ki a kezünk közül! – mondta elszántan Jáhni.
– Beszéltem néhány kollégával, segítenek nekünk a keresésben. Gyülekező fél tízkor a katolikus sírkert bejáratánál – közölte a főszerkesztő. – Amúgy mit adsz a holnapi lapszámba a lényről?
– Elfogásának részletes tudósítását – felelte Richárd.
– Akkor éjfélig nyakon kell csípnünk, mert a megszerkesztett hírlapnak legkésőbb hajnali fél kettőre a nyomdába kell kerülnie – figyelmeztette zsurnalisztáját Endrey.
– Időben ott lesz!
– Azért készüljünk fel arra is, hogy újfent kudarcot vallunk, vagy a határidőn túl fogjuk el.
– Mindjárt írok egy cikket, amiben beszámolok az ismeretlen teremtmény tegnap esti üldözéséről és Koncz Mária szellemének megidézéséről.
Endrey Gyula elégedetten bólintott.
– Képzeld – fordult vissza a főszerkesztői dolgozószoba ajtajából Jáhni –, reggel felkeresett Rődner Szilárd barátom...
Azzal elbeszélte a Kaszinóban történteket.
– Jól megmondtad neki, Richárd! – állt fel, és veregette meg a fiatalember vállát főnöke. – Ha netán megint próbálkozna, küldd csak nyugodtan hozzám, jogi doktorként egykettőre elveszem a kedvét a fenyegetőzéstől.
4.
Két riporter, egy nyomdászsegéd és a szerkesztőségi mindenes csatlakozott a lény kereséséhez. Jáhni és Endrey úgy határoztak, hogy a csúcsi városrészt fésüli át a lelkes csapat, amit a hatékony kutatás érdekében kétfős csoportokra bontottak.
Miután felosztották egymás között az utcákat, minden páros kapott Gyulától egy sípot, azzal az utasítással, hogy fújják meg, ha megpillantják a rejtélyes teremtményt.
– ...Ezt meghallva a többiek az üldözők segítségére tudnak sietni – magyarázta. – Hogyha éjfélig nem kapjuk el, mindenki visszajön ide, a temető kapujához, hogy megbeszéljük a továbbiakat.
A párosok többször is végigjárták tizenkét óráig a számukra kijelölt utcákat, de a lény nem akadt az útjukba. Abban maradtak, hajnali háromig folytatják a keresést. Endreyt másfél órára nélkülöznie kellett a csapatnak, visszament a szerkesztőségbe összeállítani a csütörtöki lapszámot.
– Ne lógasd az orrod, Richárd, előbb-utóbb úgyis elfogjuk ezt a valamit – vigasztalta újságíróját Gyula, amikor hármat ütött az óra. – Ránk számíthatsz, ma este újra megpróbáljuk!
(folytatjuk)
