Az eutanázia
A biogenetika egyik alapvető kutatási területe az eutanázia kérdése. Joga van-e az embernek megválasztani halálának az időpontját, ha beszámítható állapotban van, vagy az élet tisztelete olyan magasabb rendű érték, ami felülírja az egyéni akaratot? Nem lehet-e engedélyezés esetén például a haldokló rokonságának ezzel visszaélni, ha a vagyon megszerzése érdekében teszik el – csúnya szóval –az útból feleslegessé vált családtagjukat? Az orvosok az életre esküsznek fel. Hogyan egyeztethető ez össze az eutanáziával?
Ezekre a kérdésekre más választ ad az orvos, az egyház, az állam, néhány filozófiai iskola, sőt Hollandiában például az aktív eutanázia is engedélyezett.
Az eutanázia fogalma, fajtái:
A kegyes halált a súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedő ember választhatja, aki döntési képessége teljes birtokában van, és fizikai állapota olyan, hogy nem élhet emberhez méltó életet, az alapvető életfunkcióit is képtelen ellátni. Ilyenkor a beteg választhatja azt, hogy lemond az életmentő kezelésről, vagy dönt a passzív vagy aktív eutanáziáról.
A passzív eutanáziáról akkor beszélünk, ha a beteget hagyjuk meghalni, nem alkalmazunk újjáélesztést, de fájdalmát csillapítjuk.
Az aktív eutanázia három típusa között fokozati különbség van. Ha a beteg, vagy a gondviselője kívánságára egy személy halálos adag mérget ad a haldoklónak, akkor szándékolt, közvetlen eutanáziáról beszélünk. Ha csak a fájdalomcsillapítót adagoljuk túl, ami közvetetten a beteg halálához vezet, akkor közvetett, nem szándékos eutanáziáról beszélünk. Közvetett, szándékolt eutanázia esetén valaki megveszi a mérget, de azt a beteg adja be magának.
Az eutanázia korai története:
Az eutanázia különféle formái a történelemben gyakran megjelennek. Például III. István magyar királyt a saját udvari orvosa mérgezte meg. Mint kiderült, itt nem az egyébként valóban súlyos beteg király szenvedéseit akarták csökkenteni, hanem a koronáját akarta biztosítani a kisebbik testvér számára a saját anyjuk, Eufrozina királyné. Aztán az egész ügyet a hazatérő középső fiára, III. Bélára ente… Nem járt jobban IV. István se, akit hívei nemes egyszerűséggel a lakosztályába zártak, mert elborult az elméje. Őrjöngve saját hívei kivégzését követelte. Aztán megkönyörültek az őrült uralkodón, és érvágás után a kötéseit méreggel itatták át. Ez a két történet is bizonyítja, hogy aktív eutanáziát a gyilkosságtól sokszor nehéz elkülöníteni. Talán az utolsó eset inkább tekinthető annak, mert egy őrülttel, különösen egy őrült királlyal akkor nem nagyon tudtak mit kezdeni. Gyógyítani nem tudták, viszont a beszámíthatatlan uralkodó veszélyt jelentett az országra nézve is.
Már a korai civilizációkban megjelenik a kegyes halál gyakorlata. Az inkáknál a rituális gyilkosságok akár aktív eutanáziának is felfoghatók, mert a család, legtöbbször az áldozat beleegyezésével történt. Dicsőség volt ugyanis, ha valaki követként az istenekhez mehetett. Gyakran áldozták fel az egyébként is a születési rendellenességgel világra jött gyerekeket, fiatalokat. Az eszkimóknál, ha az öregek sokáig éltek, a kevés élelem miatt gyakran a jeges pusztán hagyták sorsukra őket. Ugyanezt a szokást több indián törzsnél is megfigyelték. A spártaiaknál a Vének tanácsa vizsgálta meg az újszülöttet, és ha gyengének, életképtelennek tartották, akkor kitették az út mellé. A Taigetosz története valószínűleg legenda, az újabb kutatások ezt megcáfolták, de a beteg, vagy különösen a létszámfeletti csecsemő kirakása az út mellé szinte minden görög poliszban előfordult. Oidipusz király újszülöttként azért kapta a dongalábú nevet, mert ő is eldobott gyermek volt és a lábait úgy gúzsba kötötték, hogy maradandó sérülést szenvedett.
A létszámfeletti öregektől való megszabadulás a görögöknél is szokásban volt. Chios szigetén egy kilencven éves asszony halálát írta le Sztrabón, aki korára hivatkozva választotta az önkéntes halált, hogy ne kelljen az öregség fájdalmait elszenvednie, és ne legyen családja terhére.
Kínában a lány újszülötteket rakták az út mellé, mert értéktelennek tartották őket. A lányok szerepét inkább a család számára előnyös házasság adta meg. Ezért amelyik lányt előnyös házasság miatt életben hagytak, hogy kívánatosabb legyen, a nagylábujja kivételével elkötötték a többi lábujját, eltorzítva az egész lábfejet. Ez volt a kis tipegő lábak titka…
Az ókori Rómában is sokszor kerültek az út mellé a csecsemők. Romulus és Remus története is ezt bizonyítja.
Erdélyben se volt ismeretlen az öregek önkéntes halála. Sánta Ferenc: Sokan voltunk című elbeszélése írja le, hogy író nagyapja választotta ezt a halálnemet, mert az öregembert csak kenyérpusztítónak tartották. Főztek egy utolsó vacsorát számára, majd fölment a hegyekbe a kénes barlangokhoz, lerakta a ruháit, bement a barlangba és ott szépen elaludt. Az unokájának félretett egy csirkecombot az utolsó vacsorából amit a lerakott ruha között találtak meg.
A kegyes halál: utilitarizmus, nemzetiszocializmus…
Az utilitarista felfogás szerint a társadalom, az egyén, és a család számára sem hasznos egy haszontalan élet fenntartása. Ezzel az a probléma, hogy eddig még senkinek se sikerült meghatározni pontosan, hogy mi hasznos a társadalomnak. Láttunk már kéz nélküli hölgyet, aki gyermekeket szült. Láttunk függő, alkoholista, kábítószeres embereket, akik művészeti águkban zseniálisat alkottak, és több értéket teremtettek, mint azok, akik egészségesek Vagy ott vannak a lábbal csodálatos festményeket alkotók... És Benedek István Aranyketrec című regénye a legfőbb bizonyíték, hogy a pszichés betegek is létrehozhatnak nagyszerű eredményeket. Vannak nagymamák, nagypapák akik a konyhában, az otthoni kis műhelyben csodákra képesek, meséik, tapasztalatuk pótolhatatlan. Az utilitaristák így csak azt mondták ki, hogy a végstádiumba került embernek joga van az emberséges halálhoz is. Angliában 1935-ben és 1950-ben is a fenti érvekre hivatkozva utasították el az aktív eutanáziát. Hollandia kivételével szinte mindegyik országban csak a passzív eutanáziát legalizálták, Lengyelországban ezt is tiltják, nyilván a katolikus egyház befolyása miatt.
Egyetlen állam létezett, amelyik állami ragra emelte az aktív eutanáziát, s ez a náci Németország, bár ez inkább nevezhető tömeggyilkosságnak, mert sem a betegeket, sem a hozzátartozókat nem kérdezték meg, ráadásul orvosok hajtották végre kórházakban vagy zárt intézetekben. Senki nem volt biztonságban: az elmebetegek, az enyhébb pszichés zavarral küzdők éppúgy veszélyben voltak, mint a születési rendellenességgel élők, a sebesültek, vagy az öregek. A T-4 program kényszersterilizációt is előírt. Több sebesült árja németet is kivégeztek, mert úgy ítélték meg, hogy haszontalanná váltak. Egy kar nélkül született kislányt katonatiszt apja ítélt halálra, előtte pózolt vele kicsit a kamera előtt. Egy nagypapa hamvait tévedésből kétszer küldték el a családnak, holott az idős ember csak kivizsgálásra ment a kórházba. Végül Hitlert a botrányok miatt maga Göring kérte a program leállítására, tartva a németek lázadásától. Hitler parancsa ellenére a gyilkosságok a háború végéig tartottak. Ausztriában még napjainkban is folyik a tömegsírok feltárása, nagy lelki terhet róva a régészekre a rengeteg használati tárgy és a játékok miatt, amit a hamvak között találtak.
Hollandia
Az országban 2004-ben lépett életbe az aktív eutanáziát szabályozó törvény. Bár közvetlen, szándékolt eutanáziáról van szó, szigorúak a feltételek. A betegnek végstádiumú, nagy fájdalommal járó betegségben kell szenvednie, saját magának kell kérnie a méreginjekciót, az orvosnak ki kell kérnie még egy független szakértő véleményét. Ma már orvos közreműködése sem szükséges a méreginjekció beadásához. Ez megszabadítaná az orvost orvosi esküje, és a gyakorlatilag a másik ember halálba segítésével járó lelkiismeret-furdalástól. A legtöbb orvos ugyanis nehezen asszisztál ehhez, legföljebb passzív eutanáziát hajt végre, például a gépek lekapcsolásával.
A holland orvos méregautomatája azonban felvet egy másik kérdést is: nem növeli-e meg az öngyilkosságok számát a gép legalizálása? Ezt a jövő válaszolja meg.
Katolikus egyház. Hospice mozgalom.
A katolikus egyház álláspontja egyértelmű: minden olyan orvosi tett gyilkosság, ami a beteg halálát okozza. Egyedül az elviselhetetlen fájdalom csillapítását, és a szükségtelen kockázattal járó terápiák mellőzését tartja az egyház elfogadhatónak. A hospice mozgalom hasonló álláspontra helyezkedik: az ún. pallatív terápia a fájdalomcsillapítás mellett a békés, gondoskodó környezet, a testi, lelki gondozás megteremtésével fölöslegessé teszi az eutanázia minden formáját. A mozgalom magyarországi képviselője Polce Aleine volt, aki megteremtette a sajnos kevés számú hospice házat a végstádiumú betegek számára. „Aki halni tanul, az élni tanul.” –fogalmazta meg röviden a mozgalom filozófiáját.
A magyar egészségügy…
Az 1997-es magyar egészségügyi törvény a passzív eutanáziát legalizálja, és szigorú feltételekhez köti. Szükséges a beteg két tanú jelenlétében tett nyilatkozata, ha vissza akarja utasítani a gyógyító eljárást, amit akár szóban is visszavonhat. Életmentő műtéteket csak végstádiumban levő betegek utasíthatnak vissza. Ekkor is egy háromtagú orvosi bizottság és tanúk jelenlétében három nap múlva nyilatkozatát meg kell ismételnie. Kiskorú esetében a szülők döntenek, de a kezelést nem tagadhatják meg, ha a gyermekük nem végstádiumban van.
Az eutanáziával kapcsolatos problémák a művészetben is megjelennek. Brian Clark Mégis kinek az élete című színdarabjában a festőművész, Ken Harrison egy baleset következtében nyaktól lefelé megbénul. Az élete értelmetlen, alkotni nem tud, de az agya ép marad, így minden nap szembesül kiszolgáltatott helyzetével. Kéri az eutanáziát. Az érvek és ellenérvek rendszere folyamatos vitára kényszeríti a nézőt. A darab felhívja a figyelmet arra, hogy az egyéni sorsok mérlegelése, ismerete nagyon fontos az eutanázia megítélésében.
