Emlékek Kiss Manyiról
A pálinkát a sírra öntötte. Most már minden jól van. Álmodj szépet, Imre. Aztán ment a színházba játszani. A búcsú a tragikus sorsú Sós Imrének szólt. A Körhintában játszottak együtt.
Manyika – mert így hívták a szakmában – mindig felfedezte és tisztelte a tehetséget. Fifi kutyájával a karján sokszor figyelte a portálról például Bessenyei játékát, megkönnyezte, majd visszament az öltözőjébe. Utolsó szerepének, a Bodnárnénak a bemutatója után Huszti Péter legénylakásában összejöttek a szereplők egy kis bankettre.
– Ezt fiút igazán is a fiammá fogadnám! – mondta, miután simogatva a tenyerébe fogta Huszti fejét.
A képmutatást utálta. A színésztemetések, az ott tapasztalt tolakodó kíváncsiság viszolygással töltötte el. Erről szólt a fent leírt személyes búcsú Sós Imrétől, ahogy a köszönet, a simogatás, a tehetség szeretete, a hozzá felnövő fiatal játszótársnak. Mert ha valaki hamisan játszott, az nem állt meg előtte. Egyszer Márkus László hanyagul próbált. Négyszemközt nem éppen harmatos szavakkal úgy leteremtette, hogy Márkus, aki a barátja volt, szédelegve ment haza. Másnap már jól sikerült a próba. Na, ugye.
– Most nagyon jó voltál – mondta kedvesen a vigyorgó Márkusnak.
A képmutatás és túlzás utálata jelent meg abban is, hogy nem szerette a „szavallást”, az elharsogott, hamis versmondást sem. Pécsi Sándor készülődés közben gyakran hallgatta a kis Szokol rádióját. Ha felhangzott egy inkriminált szavalat, csak átkiabált a másik öltözőbe:
– Sanyikaaa...
Pécsi mindjárt tudta, hogy mit kell tennie…
Huszti és évfolyamtársa még főiskolásként egy termékenységi táncot mutatott be az egyik darabban. Manyika a portálról figyelte őket és a dicsekvő, egymás zsenialitását dicsérő fiataloktól naiv gügyögéssel kérdezte:
– A bemutatón is ti lesztek?
Ahogy a szerepét kissé túljátszó Médeát is arról faggatta mély aggódással, hogy talán görcsei vannak? Vagy Mezei Mária önálló estjén Mezei hirtelen felugrott, és azt kiabálta „Gyermek vagyok, gyermek lettem újra!”
– Netene Mariska! – jegyezte meg Manyika, barátnője számára is jól halhatóan, utalva az elvétett arányérzékre…
A pályája nehezen indult. Alacsony termete, törékeny alkata nem felelt meg a kor eszményének. A tehetsége azonban ezt is előnyére változtatta. Egyszerre tudott valószínűtlenül fiatal és hajlott hátú öregasszony lenni. Kedvenc szerepe volt Hitzig Jucika, aki hat éves gyereklányként felelgetett a partnere legképtelenebb kérdéseire, még ötven évesen is hitelesen. A próbák szünetében előfordult, hogy pihenésképpen egy öregasszonyt játszott el, aki örömeit sírva, jajgatva, élete tragikus eseményit pedig kacarászva adta elő döbbent kollégái csodálkozó gyűrűjében. Tehetségének egyik összetevője a legképtelenebb dolgok elhitetésének képessége volt, ami groteszk humorérzékkel, rendkívüli szuggesztivitással és mély emberismerettel párosult. Fiatalon persze őt is sok csalódás érte. Sebestyén Géza írta le, hogy a színésznő 1928-as bemutatkozó fellépése alkalmával a nagy siker miatt az addig barátságos kollégák kiközösítették. Az igazgató a vendéglő előtt talált rá a zokogó kezdőre.
– Igazgató úr, ez egy ilyen pálya? kérdezte hüppögve Manyika.
– Igen, édes fiam, ez egy ilyen – mondta Sebestyén átölelve a remegő gyermektestet.
Később is fontosak voltak számára a barátságok. Márkus és Psota ötleteitől vezérelve simán bohóckodott az utcán, megtréfálva a járókelőket. Karácsonykor szinte minden pénzét ajándékra költötte. A Horváth Árpád-Csűrös Karola házaspárnak megígérte, hogy szánkóval viszi el az ajándékot. Sajnos abban az évben nem esett hó. Egy kocsihoz szánkót kötve sikítva, hahotázva jelent meg az aszfaltúton a meglepett házaspár szeme előtt, mint egy mesebeli kobold.
Sőt vidéki rokonaihoz is járt vendégségbe. Szeretett unokaöccse megbukott történelemből. Megjelent, mint Kossuth-díjas művésznő az iskolában, és elintézte a pótvizsgát. Akit szeretett, azért erre is képes volt. Ugyanakkor nem volt rá jellemző, hogy a magánéletéről beszéljen, panaszkodjon. Másokat viszont meghallgatott.
Avar István úgy emlékezett, hogy az alakításaira is észrevétlenül készült. Rácsodálkozott azokra, akik komoly tanulmányokat olvastak a szerepükhöz, vagy vitatkoztak, szenvedtek a színpadon. Némán, kissé türelmetlenül figyelte őket. Aztán mikor játszani kezdett, ott volt a szerep a maga komplexitásában. Valószínű olyan ősi toposzok birtokában volt, amik a színpadi művészet nagy titkai közé tartoznak. Jóval előrébb járt társainál, de mindig bevárta őket, mert a közösség nélkül ő sem tudott játszani. A színpadon mindig csapatjátékos volt. Próbaszünetekben gyakran kötögetett, talán ilyenkor kereste a megoldásokat, befelé fordulva, csendben.
Színészi pályájában háromszor is nagy törés következett be. Megismerkedett Alfredo Uferinivel, és otthagyva a színészetet csatlakozott a családi cirkuszhoz, és velük járta a világot. Többek között az volt a feladata, hogy a manézsba ágyúval kilőtték egy hálóba. A szerkezet valószínűleg sűrített levegővel működött, és életveszélyes mutatvány volt. A házassága végül megromlott, és innen nehéz volt visszatérni a magyar színpadokra. Mindenesetre a fegyelem, a fergeteges tánctudás, meg az, hogy az olaszokat élete végéig szerette, innen ered. A Mici néni harmadik élete megmutatja ezt a csodás tánctudást, azt viszont a közönség nem látta, hogy a rövid jelenetek között az átdíszletezés miatt néha órákat kellett várnia. Ez a fegyelmezettség állandó jellemzője volt. Avar István mesélt egy esetről, amikor két mondatos szerepet kapott. Felment az igazgatóhoz és vissza akarta adni. Nem engedték. Eljátszotta úgy, hogy nyílt színi tapsot kapott. A vezetőség gratulált neki – no nem idézhető szavakkal –, ekkor küldte el őket melegebb éghajlatra. Nagy szerepeire nem tudott úgy figyelni, valószínű, ezért történt a kisebb elutasítása. Egy tévéjáték felvételénél történt, hogy az egyik forgatási nap pont karácsony estére esett. Ez a nap az ünnep miatt tabu volt Manyika számára. Végigcsinálta a napot, a felvétel utolsó pillanatában letépte magáról a jelmezt. Ekkor látták dühöngeni először. Az utolsó képkocka megőrizte a gesztust… Barátságos, egyszerű ember volt, de tisztában volt az értékével. Nem tűrte a tiszteletlenséget, a közönyt. Psota neki köszönhette az életét. Előadás közben a színésznő rosszul lett. A színházi orvos nem akarta, de Manyika ordítva követelte, hogy ezt a lányt azonnal vigyék kórházba. A megérzése helyes volt. A kórházban életveszélyes hasüregi vérzést állapítottak meg…
A világháború utolsó éveiben a pszichiátriára húzódott egy barátja segítségével. A szereplés olyan jól sikerült, hogy a kezeltek a látogatóknak őt mutogatták, mint a minta őrültet… Aki látta a Külvárosi legenda című filmben a ház lakói által kigúnyolt, demens öregasszony táncát, tudja, hogy ebből a tapasztalatból is igazi manyikás szerep lett.
A háború után harmadszor is újra kellett kezdenie. A háború elején énekelt a fronton is. De a „Jaj de jó a habos sütemény” című sanzont nem érezte alkalmasnak arra, hogy a sebesült katonákat igazán vigasztalja. A nevével viszont visszaélt egy színésznő, aki megtette helyette azt, amit egyes tisztek szerettek volna... Ráadásul a gróf Károlyi Istvánnal a harmincas években kibontakozó szerelmét sem nézte jó szemmel a népi demokrácia, hiszen annak idején ez a kapcsolat sajtónyilvánosságot kapott. Pedig a gróf anyja nem engedélyezte a házasságot, hiszen az arisztokrácia nem fogad be egy színésznőt. Bonyolította a helyzetet, hogy új párja, Bakonyi János is katonatiszt volt, aki csak úgy maradhatott mellette, hogy sofőrként alkalmazta. Később a fellépéseit is ő szervezte. Manyika nemes egyszerűséggel Nyúl úrnak becézte…
Az ideggyógyászatról kikerült színésznő sehol nem kapott szerződést. Végül felkeresett 1954-ben egy vezető politikust, és tisztázta magát. Ekkor került a Madách Színházba, a Kurázsi mama szerepével bizonyított. Pártos Géza rendező szinte könnyezve mesélte, hogy Manyika alakítása mutatta meg neki, milyen az igazi anyai fájdalom, amikor a lelőtt, néma lányát siratta. Generációk emlékeznek rá, ahogy Kurázsi mama önmagát befogva, nyomtatós lóként vonszolja a hatalmas szekeret, jelképezve élete teljes céltalanságát, de az élni akarását is.
Utolsó szerepe Németh László Bodnárnéja. Tragikus sorsú anya, aki a nagyobbik fiát parasztnak a kisebbiket úrnak nevelte. A nagyobbik megölte a testvérét. Az anya öngyilkosságnak álcázza gyilkosságot, hogy megmentse legalább az egyik fiát. Ebben a sorsban nemcsak az egyén tragédiája, hanem régi világ komor ellentmondásai is felszínre kerülnek. A kiváltságos rend világa és falusi világ mint két buborék él egymás mellett. Ez a végletes konfliktus áll a személyes sorsok mögött.
Manyika ekkor már súlyos beteg volt. Barátai szerint, ha korábban megy orvoshoz, meg lehetett volna előzni a petefészekrákot. Évekkel korábban volt egy ideig kórházban, de nem bízott az orvosokban. Pár nap gyógykezelés után „Hentesek ezek” felkiáltással hazavonult. Talán egy régi emlék, a kiszolgáltatottságtól való félelem, vagy egy nem odaillő gesztus, mondat válthatta ki ezt a gesztust. Senki nem tudta, mert erről soha nem beszélt. Ahogy a magánéletéről sem. Többen tudni vélik, hogy élettársa is becsapta, és ez is súlyosbította a betegségét. Pedig még életében szinte mindenét szétosztotta, csak pár évvel halála előtt jutott egy kisebb lakáshoz, addig egy üzlethelyiségből átalakított bérlakásban élt. Talán nem akarta, hogy a közönség tudjon erről. Vigyázott arra, hogy maradjon meg az illúzió, hiszen végül is a szerepek, a színház fontosabb.
Temetésén a székely siratóéneket már senki nem hallotta, mert technikai hiba lépett fel. Utoljára még közbelépett… Legyen csönd és adasson meg a végső búcsú emberi léptéke, méltósága.
