Napsirató
Ma éjszakára eltemette vágyam
a végtelen, fagyott, hideg valód,
tekinteted semerre sem találtam,
hiába süt le rám fakón a Hold.
E parttalan, reménytelen homályban,
ha néha-néha sejteted magad,
remegve nyúlok érted és a lázam,
emésztve testemet, magasra csap.
Hiába érzem illatod, csalóka
kifordulás csupán a pillanat,
a lelkem árva koldulód azóta,
mióta vágyom új világodat.
Ha pirkadón a hajnal egyszer eljő,
az arcod újra láthatom megint,
lehet, hogy eltakarja majd a felhő,
de fényeidre tág szemem tekint.
