Verecke
Megállok a magos Vereckénél,
A kapuinál, egy nemzet kezdeténél.
S csontomig hatol a mesélő szél,
Hallja, és érzi minden, minden ami él.
Porzó pusztán vágtat végig díszes sereg,
Diadalittas pompájuktól a szilaj föld remeg.
Sztyeppei szemük előtt új hon képe lebeg,
Harci díszben megindultak, táltosi dob pereg.
Élükön Álmos, Árpád, fehér lován nyereg,
Mögöttük megpakolt ökrös fogatok sokasága recseg.
Vének, asszonyok, gyermekek, kiknek szíve várva megremeg,
Százezrek buzgó ajakán még az ősi rigmus lepereg...
A fergeteg mint könnyed, csodás szarvas szökken,
És mint a szárnyaló turulmadár a fellegekbe röppen.
Ekképp szökkenve, szállva találják magukat a medencében,
Melyeket ormok határolnak, s mi hemzseg földi bőségben.
De az éden belsejében, mint gyümölcs színében, a féreg,
Más, nem kívánatos ellen is lézeng...
S táltosi dob ismét pereg, és a völgy, harcok sikolyaitól felzeng,
Kopják öklelésétől, kardok csörrenésétől a menny most lángolva cseng.
Vége a harcnak, most már művelnek, aratnak.
Van már földje az egykori nomádnak, magyarnak,
Vigad az ég, mert visszatértek fiai hazájának,
Így szál hát tovább majd mondája Emese álmának.
Elment a szarvas, a turul, s mindezután,
Kémlel a fejedelem egyre viharosabb fellegek után...
Sötét, mintha kíntól gomolygó szelek susognának sután...
Ki tudja mily vészt forral a holnap, ott túl, hegyen, s buckán...
