Magyarország én így szeretlek
Magyarország, én Téged így szeretlek,
Imáimba foglallak, és mélyen tisztellek.
Büszkén dobogó szívvel mellemen visellek,
És messze hangzó, harsogó szavakkal hirdetlek.
Felállok a magasodó bércre, melyen Árpád is állott,
S letekintek a Kárpát-medencére, és látom, amit az Ősi szem látott:
Virít még a harcmező, melyen megannyi sereg kiáltott,
Tarkállik most szép mező, mely egykoron Magyar vértől ázott.
Most még leng a kalász, béke honol a földeken,
De mi lesz, ha jön pusztulás, és láncok csörrenek kezeken,
Van-e még bárki, valaki, rajtam kívül a bérceken.
Valaki, aki ki mer állni, s pajzsot formálni a Nemzeten?
Van-e még elég hazafi, ki tartja a hajót a széllel szemben?
De ha nincs, akkor is kiállok akár az egész világ ellen,
Jöjjön száz meg száz, s a Szülőföld temessen,
Mert van még az az ügy, amiért a Magyar ember elessen.
