Almáspite

Szépirodalom / Novellák (50 katt) Xenothep
  2023.05.19.

Sosem hittem a transzcendentális dolgokban, nem tapasztaltam semmi földön túlit, vagy megmagyarázhatatlant, ugyanakkor nem vetettem el a lehetőségét, hogy ezek létezhetnek. Ezért aztán, amikor meghallottam az ismerős hangot, nem találtam rendkívülinek. Ismerős és szívemnek kedves hang volt, bár legalább hetven éve nem hallottam ilyet az utcában. Egy gördeszka kerekeinek jellegzetes surrogását hallottam, ahogy közeledett mögöttem, egy másodpercre úgy éreztem, mintha el se telt volna a fél évszázadnál is több idő, és szinte vártam a kiáltást.

A házam kapuja előtt álltam, épp be akartam lépni, a kulcsot keresgéltem, amikor a zaj megütötte a fülemet. Megfordultam, és akkor vált intenzívvé az érzés, hogy utazok az időben.

Fiatal fiú gurult felém a deszkáján, talán tizenkét év körüli lehetett, lélegzetem mégis elakadt egy pillanatra. Kísértetet láttam, édes testvérem kísértetét, és bár a látvány által kiváltott emlékek intenzitása letaglózott, mégis inkább örömet éreztem, mint félelmet, bár sokkolt a dolog.

Vállig érő barna, kócos haj, két számmal nagyobb rövid ujjú, fehér-szürke mintás ing, leszaggatott szárú rövid farmer, fehér sportcipő, egyszerűen képtelen voltam tagadni a tényt, hogy ez a fiú a kisöcsém. Megzavarodtam a nyilvánvaló anomáliától, kerestem a különbségeket, hogy a nagy hasonlóság ellenére is felfogjam a nyilvánvaló igazságot, ám amint a fiú egyre közelebb ért az úton, az előtűnő részletek csak megerősítették a lehetetlent. Lefékezett mellettem, felrúgta deszkáját a kezébe, pontosan ugyanazokkal a mozdulatokkal, mint évtizedekkel ezelőtt Roland, aztán pihegve nézett rám, kedvesen mosolyogva. Tekintete, szeme színe, arckifejezése, az egész jelenléte bizonyította, hogy ez ő, és képtelen voltam letagadni.

Most mindjárt megkérdezi, hogy szedünk-e almát, mert almáspitét akar enni délután, és ezért bármire képes, még segít is pucolni. Vagy közli, hogy halálosan szerelmes a kék szemű lányba a szomszéd utcából, aztán tanácsot kér, hogy hogyan szólítsa meg. Esetleg csak megkérdezi, nincs-e csapágyam véletlenül, mert a deszka egyik kereke szorul. De nem – köszönni fog. Ez már megtörtént egy történelemmel ezelőtt.

– Kéz’csókolom!

Roland hangja volt, felismertem, és könnyek homályosították látásomat. Szólni képtelenül csak biccentettem, ellenállva a vágynak, hogy megérintsem, hogy megsimogassam arcát. A fiú visszanézett, amerről jött, aztán ismét rám, és kicsit aggódva kérdezte.

– Néni, jól tetszik lenni?

Bólintottam.

– Igen gyermekem. Régóta nem voltam ennyire jól.

Arca felderült.

– Tetszik tudni, nemrég költöztünk ide pár sarokkal feljebb. Nem baj, ha néha elgurulok erre? A mi utcánkban macskakő van, azon nem tudok gurulni.

Amikor ebbe a kis faluba költöztünk, első dolgunk volt testvéremmel felderíteni a környéket. Néha külön-külön, néha együtt kerestük a simább utakat, ahol hódolhattunk szenvedélyünknek. A párbeszéd minden szavára emlékeztem, hiszen aznap én is vele voltam. A házra nem emlékeztem, de a nénire, akit öcsém megszólított, igen. Szörnyen ismerős volt, és nem tudtam, hogy ez hogy lehet, hiszen azelőtt sohasem láttam.

Arra néztem, amerről a fiú jött, hátha meglátom a kislányt is, a testvérét, aki egy világosszürke, türkizkék kerekű deszkán gurul majd.

– Nem, nem baj. Akkor jössz erre, amikor csak akarsz. Ez a te pályád.

Ugyanezeket a szavakat hallottam annak idején, és úgy éreztem, helyénvaló kimondani itt és most.

– Nagyon szépen köszönöm!
– Szereted az almáspitét?

A fiú mosolya még szélesebb lett.

– A kedvencem.
– Ma reggel sütöttem éppen. Várj meg itt!

Megfordultam, bementem a házba, szeltem neki egy hatalmas szeletet a friss süteményből, és egy szalvétán kivittem neki. Csillogó szemekkel vette át, szépen megköszönte, aztán a deszkájára lépett.

– Vigyázz magadra, Roland!

Nevetése aranylóan csengett, amint elrúgta magát, aztán az utca enyhe lejtését kihasználva egyre gyorsabban száguldott lefelé a tó irányába.

Akkor én is kaptam egy szeletet a pitéből. A tóparton leültünk deszkáinkra, és ott ettük meg, azon gondolkozva, hogy a néni honnan tudhatta öcsém nevét.

Amint a fiú eltűnt a kanyarban, visszamentem a házba, és a hűvös szobában lefeküdtem az ágyra. Minden rendben van, ideje pihenni végre. Ahogy az álom felé sodródtam, az jutott eszembe, hogy mennyire sajnáltuk, amikor pár nappal később megtudtuk, hogy a kedves néni meghalt. Még a nevét sem tudtuk.

Mindent összevetve békés életem volt. Meggyászoltam öcsémet, aki egy bevetés során tűnt el egy idegen országban, férjem, gyerekem sohasem lett, csak pár regényt írtam, amik viszonylagos sikert arattak, így öreg koromra gondtalanul élhettem kis házamban.

Utolsó gondolatként az járt a fejemben, hogy milyen érzés volt a kék kerekű deszkámon állni, ami átrepített boldog gyermekkoromon, amikor együtt suhantunk testvéremmel a kis falu csendes utcáin.

Előző oldal Xenothep
Vélemények a műről (eddig 1 db)