Kocka fordultával 2. fejezet (Történet a B-valóságából)

Horror / Novellák (289 katt) Zanbar
  2023.05.20.

1986. október 13., hétfő

Matthew Johns megállt egy pillanatra a járőrkocsi mellett, engedve a hűvös Forlorn Falls-i reggelnek, hogy felébressze. Fél éve költözött vissza a városba, s bár az keveset változott, ő pedig itt született, a csönd, mely a hajnali órán megülte a települést, mégis idegen volt a számára. Az utcák üresen, az ajtók zárva, a redőnyök leengedve, még a kutyák sem ugattak. Akárcsak Stephen King Jerusalem’s Lotja, Forlorn Falls is kísértetvárosnak tűnt ezekben a pillanatokban.

Emlékezett rá, hogy, mindig is ilyen volt, ám tizenhét év Los Angelesben nyomot hagy az emberen. A város örök zaja, az éjjelente fényfolyókká váló utcák és a hőség, mely folyvást áradt abból a rengeteg betonból és aszfaltból, lassan beleeszi magát az ott élőkbe, s mert sem megváltoztatni, sem elengedni nem tudják mindezt, végül hozzáidomulnak.

Éppen úgy, mint az itteniek is a saját városukhoz.

Végül beült a kocsiba és útnak indult. Hétfő reggel negyed hat volt, itt volt az ideje, a „taxiszolgálatnak”.

Forlorn Falls rendőrsége kicsi volt, Matthew-val együtt csupán három rendőr teljesített itt szolgálatot, így a feladatok javát felváltva végezték. A hétfő hajnali „taxiszolgálat” ezek egyike volt. A kisváros élete nemzedékek óta egy viszonylag kiszámítható mederben zajlott az időszakos változások ellenére is, így már a férfi gyerekkorában is egyfajta helyi szokás volt, hogy vasárnap esténként, szigorúan akkor, a városi munkások tömegével szállták meg a Hertz’s-et, melyet mindig az aktuális Franz Hertz üzemeltetett. Matthew már nem emlékezett rá, mi hozta az egykori német Hertz ősapát, aki szintén, miként valamennyi fia is őutána a Franz névre hallgatott, az iowai Forlorn Fallsba, vagy, hogy az miért döntött úgy, hogy kocsmát nyit a városban, valamikor a múltszázad végén, de döntését azóta alighanem ezerszer is megbánták az utódai. Mégis a Hertz’s, Forlorn Fallsban párját ritkító módon, a mai napig fennmaradt, akárcsak a család, amely birtokolta, és amely germán őseitől örökölt elszántsággal várta minden vasárnap este a helyiek rohamát.

– A város nem túl nagy, de eltévedni ettől még el lehet benne – magyarázta Howard Slocombe a rendőrfőnök Matthew-nak, amikor felvette a rendőrőrsre. – Főleg ha az ember részeg. Ott van a folyó, az ösvények fel Howler Creekre, bár errefelé a többség gyakorlott piás. Általában hazajutnak, de van, aki valahol lemarad félúton. Nyáron még csak elmenne, de ahogy beáll az ősz, már hideg van ahhoz, hogy odakint aludják ki magukat. A Hertz’s hajnal háromkor zár, így reggel öt körül teszünk egy kört – mondta, majd átnyújtott egy név- és címjegyzéket. – Ők a leggyakoribb csellengőink, sokuknak kedvenc helye is van, ahol kidőlnek félúton. Összeszedjük és hazavisszük őket. Az ősz és a kora tavasz a legsűrűbb, télén a többségüknek van annyi esze, hogy nem issza le magát a sárga földig.

Ezen a héten Matthew Johns őrmesteren volt a sor, hogy hazafuvarozza Forlorn Falls korhelyeit.

Annak idején meglepte, mennyire alapos, de legfőképpen milyen pontos a térkép, és a névjegyzék, melyet a rendőrfőnök összeállított. Kicsit szégyellte bevallani, de hitetlenkedett is vele kapcsolatban, ám a valóság újra és újra rácáfolt kétségeire. A listán szereplő emberek többségével mindig dolga volt azokon a hétfőkön, amikor ő járta körbe a várost. Nem merte közvetlenül a főnököt megkérdezni, ezért Betthany Marstonhoz fordult.

– Nincs semmi gond – mosolygott a tizedes. – Tudod, annak idején, amikor én még raktáros voltam, a főnök egyedül kezdte ezt csinálni. Azt hittem, a térkép és a lista amolyan tapasztalati dolog, összeírta, kit hol talált meg a legtöbbször, és így készült az egész. Kezdő járőrként sokáig dolgoztam ugyanazzal a térképpel. Aztán egy napon a főnök adott egy másikat, más helyekkel és láss csodát a következő hétfőmön már ott voltak. Persze gondoltam, biztos a saját szolgálata alatt találta őket az új helyeken, így új térképet rajzolt. Idővel megint újabbak és újabb jöttek. A kérdés tehát – fogta halkabbra Betthany –, nem az, hogy megbízhatóak-e a térképek, hanem hogy a főnök miként találja meg őket akár homlokegyenest más helyeken, mint korábban? Na, ez a rejtély. Főleg mert sohasem adja kétszer ugyanazt a magyarázatot, amikor megkérdezed róla.

Úgy volt, ahogy a nő mondta. Slocombe főnök, amikor éppen válaszadós kedvében volt, egyszer sem ismételte magát a dologgal kapcsolatban, és mindig furcsábbnál furcsább válaszokkal állt elő, így idővel Matthew elengedte a dolgot és elfogadta, hogy a térkép jó és kész.

Ezen a reggelen gyors egymásutánban, három utasa is volt, majd hat óra tájban ráfordult a Moorheadre, mely egy kurta, erős emelkedővel felkapaszkodott a dombra, majd némi ívvel ugyan, de többnyire párhuzamosan követte a Washington Street-et, Forlorn Falls második főutcáját. A kaptató végén pedig ott terpeszkedett a hatalmas, ódon, elhagyatott Harker-ház, gazos udvarán egy jókora táblával, „ELADVA”, alatta pedig, hogy „BONTÁSRA ÍTÉLT ÉPÜLET”. A Harker-ház legalább olyan régi volt, mint a Hertz’s, a múlt század végén építtette a névadója, Abigal Harker, aki ezt követően közel negyven évig lakott benne. Hogy pontosan meddig, azt senki sem tudta, Mrs. Harker ugyanis inkább eltűnt, semmint meghalt 1932-ben. Eltűnt, akárcsak sokan mások is a ház lakói közül, ezzel generációkra elegendő találgatásra és rémtörténetekre adva okot a városban.

Idővel a Harker-ház amolyan kísértet- és boszorkánytanyává vált a fiatalok szemében, ahová be-beszökdöstek éjszakánként. Így tett annak idején Matthew is, Betthany és Dorothy Marstonnal, 1969. Halloween estéjén. Szellemeket és a boszorkánnyá vált Abigal Harkert keresték, ám csupán eltévedniük sikerült a sötét és félelmetesen labirintusszerű házban, hogy végül Betthany és ő, valami sokkal fontosabbat találjanak odabent. Egy csókot. Az első és egyetlen csókot, melyet ők ketten valaha váltottak.

Alig két héttel később a Johns-szülők régóta húzódó válása lezajlott, és Matthew, az édesanyjával Los Angelesbe költözött, míg az akkor már nagykorú bátyja és nővére itt maradtak.

Betthany pedig… Betthany pedig, mint azt már a költözés után megtudta, ismét nekiment az apjának, Ezekiel Marstonnak. Mindig is rá hárult a feladat, hogy megvédje a húgát és saját magát az iszákos és hirtelen haragú férfitól, már akkor is, amikor még élt az édesanyjuk. Betthany nekiment az apjának, és ezúttal eldurvultak a dolgok. Jobban, mint korábban bármikor. Marston a kórházban kötött ki, Beth-t pedig egy fiatalkorúaknak fenntartott börtönbe küldték. Amíg odabent volt, senki sem vigyázott a gyengécske, magába forduló Dorothyre, aki az apján kívül, az anyai ágon örökölt „bányászkór” is kínzott, így előbb kórházba, majd onnan egy elmekórtani intézetbe került, melyet többé nem hagyott el. Betthany rendszeresen látogatta, az apjával pedig szinte egyáltalán nem beszélt, azt a pár alkalmat leszámítva, amikor Nathan, az unokája szóba került.

Matthew-ban kavarogtak ezek az emlékek. A gondolata annak, hogy ha ő kamaszként is tudta, milyen sorsa van a nővéreknek, akkor vajon mások, a felnőttek miért fordítottak hátat ennek az egésznek? Miért nem tettek semmit, és miért ő érezte egyedül úgy, hogy magára hagyta őket? Főleg Betthanyt.

Egy pillanatra elöntötte a keserű düh az egész miatt. De miért pont most, hiszen már fél éve, hogy visszajött a városba! Miért pont ezen a reggelen tolult föl minden?

Hirtelen meglátta az okát. Vagy legalábbis úgy hitte, hogy meglátta. A tábla takarásából, mely hirdette, hogy ez a rossz emlékű ház hamarosan a múlté lesz, Ezekiel Marston zilált alakja bontakozott ki

Nem. Valójában eddig sem takarta el a tábla, csak ő nem vette észre. Ott állt mellette ez igaz, a magas, gondozatlan kertben, az omladozó kerítés lábánál, és a Harker-házat nézte, de nem bújt meg. A férfi eddig nem tudatosult jelenléte olyan volt Matthew számára, mint valami katalizátor, mely kiváltotta belőle ezeket az érzelmeket.

Kilökte az ajtót és egy ugrással az aszfalton termett.

– Ezekiel Marston! – kiáltott rá a másikra. – Mégis mi a jó fenét művel itt!?

Öles léptekkel megindult a ház felé, átvetette magát a kerítésen, és erőszakos mozdulattal vállon ragadta Marstont, hogy maga felé fordítsa.

– Marston… – folytatta emelt hangon, ám a mondanivalója, akárcsak a mozdulata félbe maradt, ahogy belenézett Betthany és Dorothy apjának arcába. Az alkoholtól a férfi külseje elzüllött, vonásai évekkel öregebbnek mutatták valódi koránál, borostája lassan szakállba fordult. Ám Matthew mindezt látta már, a férfi már tizenhét éve is ilyen volt. A szeme, az lett más. Réveteg, ijedt tekintettel nézett fel a nálánál majd egy lábbal magasabb rendőrre, és Matthew már elég alkoholistát látott ahhoz, hogy tudja, ez most nem az ital miatt van.

Erőt vett magán és nem rázta meg újra ezt a szánalmas, emberi roncsot.

– Mr. Marston – fogta halkabbra. – Mi csinál itt, mondja?

Az idősebb férfi semmibe meredő tekintete megéledt és riadt rovar módjára cikázott néhány pillanatig, majd úgy tűnt, lassan tudatosul benne, hogy ki áll előtte.

– Johns őrmester – motyogta. – Én… én csak… – keresgélte a szavakat –, én csak munkába indultam és el… el…
– Eltévedt? – segítette ki a rendőr.
– Igen – bólintott Marston. – Eltévedtem.

Nem először és nem is kicsit, ami azt illeti, jegyezte meg magában Matthew. Korábbi indulata lassan csillapodni kezdett, ahogy szemtől szemben állt Ezekiellel. Zavarodottnak és összetörtnek látta. Szinte… szinte már szánandónak. Olyan volt, mintha az a tengernyi rossz, melyet életében tett, most visszahullott volna rá, valósággal összepréselve és -törve őt. Matthew egészen bizonyos volt ebben. Zavarba ejtően bizonyos.

– Hová indult? – kérdezte.
– A fatelepre – bólintott lassan a másik férfi. –Tudja, megint ott van munka. El… el fogok késni? – kérdezte tőle. – Klopszik…
– Nem biztos, hogy most dolgoznia kellene Ezekiel. Hazaviszem, és majd beszélek Joe-val a dologról. Meg fogja érteni.

Ebben az utóbbiban ő maga sem volt biztos, Joe Klopszik nagyjából annyira volt megértő, mint egy KGB-s vallató tiszt a filmekben.

– Nem – rázta meg a fejét Marston. – Muszáj bemennem. Érti? Kell a munka, hogy… – itt ismét keresgélte a szavakat –, hogy lekössön, érti? Hogy ne maradjak egyedül!

Matthew úgy hitte, érti. A munka, ha utálja is, leköti az embert, elvonja a figyelmét a többi dologról. Az igazságról akár. Marston megrogyott ezekben a pillanatokban, és választania kellett, miként próbál úrrá lenni azon, ami gyötörte. Munkával, vagy régi cimborájával, az alkohollal. Nos, bár a férfi ápolatlan volt, szesztől egész biztosan nem bűzlött. Ó egek, végül még tényleg szánni fogja a fickót!

– Jöjjön – intett a járőrkocsi felé. – Elviszem!

Marston nem is fogalmazhatott volna pontosabban, amikor azt mondta, eltévedt. A Moorhead ugyan a Howler Creek lábánál feküdt, de innen még egy ösvény sem vezetett abba az irányba, amerre Klopszik fatelepe elterült, a hegység keleti oldalán, jóval a város felett. a férfinak lényegében az összes elágazás mellett le kellett mennie, mire az otthonától valamiképpen eljutott a Harker-házig, hogy aztán ott ragadjon előtte, amíg ő rá nem talált.

– Be akart menni? – kérdezett rá, mikor rákanyarodtak a Pine Streetre. – A házba.
– Nem. Nem tudom… talán csak úgy odatévedtem – motyogta Ezekiel a hátsó ülésen.
– Pont a Harker-ház elé? El tudnék képzelni jobb helyet is – mondta, majd elgondolkodott egy pillanatra. – Maga Betthanyékhoz tartott?

Kimondva még képtelenebbül hangzott, hiszen mit is akarhatott volna Marston a lányánál, aki látni sem akarta, és azt sem engedte, hogy az unokájával beszéljen? Ráadásul mindezt hétfő kora reggel?

– Nem – rázta meg a fejét Marston és Matthew jól látta a visszapillantó tükörben, hogy feszült meg a másik férfi egészen, amikor kimondta. – Nem, én csak – hanyatlott vissza ernyedten az ülésre –, csak eltévedtem – ismételte magát. – Régen eltévedtem – motyogta.

Az biztos, bólintott magában a rendőr.
Nem is szóltak egymáshoz, amíg Matthew be nem hajtott a fatelepre.

A Harker-házhoz és a Hertz’s-hez hasonlóan a Klopszik család fűrészmalma is egyfajta kövülete volt a városnak. Joe Klopszik nagyapja még 1912-ben nyitotta meg, és a hely, ha fogcsikorgatva is, de túlélte a gazdasági válságot, a város lassú haldoklását, a munkaerőhiányt, de még azt is, hogy a Catsworth vállalat betette a lábát Forlorn Fallsba, a maradék értékes emberanyagot is elorozva Joe Klopszik elől. Úgy mondták, ha ez nem teszi tönkre, akkor semmi, mert a Klopszikok ugyan primitívek voltak, de szívósak és agyonüthetetlenek, ha az imádott telepükről volt szó. A mostani tulajdonos vérbeli zsarnok volt, rabszolgahajcsár, ugyanakkor kiváló szervező is. Kevés emberrel és régi gépekkel is ki tudta termelni a megélhetéshez szükséges profitot, és hiába dolgoztak nála jobbára olyanok, mint az évtizedek óta alkoholgondokkal küzdő Ezekiel Marston, képes volt jobbára balesetmentesen üzemeltetni a telepet. Matthew ki nem állta Klopszikot, de elismerte a férfi rozsomák szívósságát.

– Matthew – kezdett mocorogni a hátsó ülésen Martson. – Kérhetek öntől valamit?

Az őrmester elengedte, a füle mellett hogy a férfi az imént a keresztnevén szólította, majd hátra fordulva az ülésen, bólintott.

– Persze.
– Slocombe főnök mondta, hogy Nathan, hogy jóban van a maga unokaöccsével, Harveyval.
– És az unokahúgommal, Matildával is – tette hozzá Matthew.
– Igen, azt is – bólogatott bizonytalanul Marston. – Tudja, hogy én – itt a másik férfi benyúlt a zsebébe –, nem beszélhetek vele. Nate-tel. Betthany… tudja… de szeretnék adni neki valamit. Az… az sem baj, ha nem tudja meg, hogy tőlem kapta, bár szeretném. Szeretném kicsit jóvátenni a dolgokat.

Egy apró holmit húzott elő, és tenyerén tartva Matthew felé nyújtotta. Valamiféle dobókocka volt, az őrmester látott már ilyet a srácoknál, ám ez nem műanyagnak tűnt. Borította ugyan valamiféle bevonat, de fémes színű volt, átmenet valahol az acélszürke és a fakó aranyszín között. A külső felületbe óvatos mozdulatokkal karcolták bele az apró számokat, majd feketére színezték őket, hogy jól látszódjanak. Rájött, hogy Ezekiel egy maga készítette kockát tart a kezében.

Különös dolog volt ez. Howard Slocombe, bár tiszteletben tartotta, hogy Betthany mára, ha tehette, szóba sem állt az apjával, és a fiát is távol tartotta tőle, mégis úgy érezte, ha másért nem, hát felesége unszolására, hogy azzal senkinek sem árt, ha időnként elbeszélget Marstonnal az unokájáról. Apróságokról főként és ezek szerint szó esett az unokája hobbijáról, a vén részeges pedig még emlékezett is rá.

– Megtenné, hogy eljuttatja hozzá? – kérte szinte esdeklőn Marston

Matthew elvette a kockát. Apró mérete ellenére egészen komoly súlya volt.

– Persze – felelte. – Eljuttatom a sráchoz.
– Köszönöm, őrmester – hálálkodott a másik férfi, majd kikászálódott a járőrkocsiból és elindult a munkások körlete felé.

Ahogy nézte a távozó Ezekiel Marstont, az őrmesternek az az érzése támadt, hogy az hatalmas tehertől szabadult meg az imént.

A távolból felhangzott Joe Klopszik jól ismert, reszelős hangja, ahogy magából kikelve átkiabált a telep udvarán, azt tudakolva a hangjától megdermedő Marstontól, hogy hol a pokolban kujtorgott az elmúlt héten.

– Hol a fészkes fenében voltál, te istenbarma?!

Matthew beindította a kocsit és visszafarolt az útra. Korán volt még, és nem végzett a „taxiszolgálattal”.

Előző oldal Zanbar