Randevú a drámával
Az irodalomórák kényszerű velejárója a kötelező olvasmányok okozta trauma, képes olyannyira megterhelni a fejlődésben lévő szervezetet minden iránt, ami akár egy hajszálnyira is, de emlékezteti a jövőben arra a korábban mélyen bevésődött, rettenetként megélt élménysorozatból fakadó zsigeri undorra, amivel, véleményem szerint a „kötelező olvasmányok”-intézmény ideológiája szöges ellentétben áll. Mert mi is az elképzelés? Feltételezem az, hogy a gyerekekkel megismertessék, megszerettessék az olvasás nyújtotta örömöt, a tudásszomj iránti olthatatlan vágyat, egyáltalán, bevezessék őket egy olyan világba, ahol kedvüket lelhetik, és elidőzhetnek felnőttkorukra, megteremtve ezzel egy „belső emigrációnak” a lehetőségét is akár, ahová a rohanó életvitel, a szürke hétköznapok elől képesek elvonulni, megpihenni. Szolgáljon az erőgyűjtés, inspirálódás, emberré válás során támaszként, ha úgy tetszik, legyen olyan, mint egy barát, aki a bajban ott terem.
Olyan naiv ez az elképzelés. Úgy érzem, miután kiábrándultam ebből az illúzióból, hogy valójában nincs is mögötte koncepció. Még az ellenkező szándékról, szándékos kedvszegtetésről, elidegenítésről vagy elmérgesítésről sincs szó. Egészen egyszerűen úgy látom jelenleg, hogy szolgai kerettantervet követő kisiparos munkásőrség ügyel kínosan arra, hogy a különböző formájú gyerekeket – háromszög, négyzet, kör – trapéz alakúra formálja. Semmi más mozgató erőt nem tudok felfedezni.
Persze akadnak kivételek, és hogyne akadnának, mindenkinek volt az életében olyan tanár, aki többet adott magából, ha úgy tetszik, megcsillogtatta emberi oldalát, de maga a rendszer, aminek külön-külön mind a fogaskerekei, egy embertelen rendszert működtetnek, fenn-fennakadva időnként, hogy aztán feladva a szélmalomharcot, egykedvűen, csikorogva forogjanak tovább. Egy embertelen rendszerben, hogy is maradhatna ember az ember?
Ez a mindenkit kilúgozni igyekvő filozófia termeli újra azt a szürke masszát, amiben magam is tengődök, és ahogy eszembe jut Madách – Az ember tragédiája, újra ott érzem magam az osztályteremben, ahogy a krétaportól nehéz levegőt szívva látom a rímelő sorok, idegenül csengő ómagyar szavak, életidegen fogalmazás zanzásítását felcsikordulni a táblára, amit aztán gondos gyöngybetűkkel lemásolok a füzetembe, teszem ezt annak a reményében, hogy egy szép napon majd hasznát veszem. Nem is tudom mi fáj jobban: az, hogy soha nem vettem hasznát, pedig meg lett volna rá az esély, vagy az, hogy eleve nem is vehettem soha, mert semmi haszna nincs a katedráról szigorú tekintettel széttekintő pedellus félelemkeltő eszközének paritásán túl.
Aztán ott van Katona – Bánk bánja, a gyomrom megugrik, bukfencet vet, cigánykereket hány, pörög velem a világ, ahogy felrémlik kínosan néma csendet eredményező feleletem a kérdésre, miszerint: Na, hogy is volt a Tiborc panasza, kisfiam? Wie geht es dir, süßigkeit? Elvitte a Katze a nyelved?
A kuncogó háttérzaj, avagy a kiventilált feszültség torokhangú kórusa most is visszhangzik bennem, megrázom hát a fejem, hogy túlessek az emléken. Menjünk tovább: Dante – Isteni színjáték. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel – Dante akár az iskolára is érthette volna, és ha valóban így értette, igen bőséges humorral áldotta meg a Jóisten abban a szar-szutykos középkorban.
Shakespeare Rómeó és Júliája? Netán Arany János fordításában? Vajh’ mijj’ galád e szép legény, ki beh’ e lyány szerét belé… Najó, nem ilyen elvetemült, de hogy egy kurva szót nem értettem belőle, az is csak arra volt jó, hogy Leonidashoz méltó mellberúgással küldjön a drámairodalommal vájt feneketlen kút mélyére. Bibliai hasonlattal élve eljutottam a disznók vályújához, ahol mérhetetlenül sokat időztem. Aztán, ahogy a mondás tartja, onnan már nincs lejjebb, ami azt is jelenti, előbb-utóbb felfelé vezet az út.
Harminckét évesen következett be a pillanat, amikor ismét felegyenesedtem, ott hagytam a disznóólat és megkíséreltem véget vetni az elszenvedett traumákból eredő paralízisnek.
Kellett hozzá az irodalom iránti szenvedélyem először is. Hogy mindig pislákoljon bennem annyi láng, ami egyszer fellobbanhat. A bolygók szerencsés együttállása, vagy egy pillangó a bolygó átellenes oldalán rezzentett szárnya kellett hozzá? Nem tudom, mindenesetre tettem egy tétova kísérletet afelé, hogy megbarátkozzak a drámákkal.
A matematikával jártam ugyanígy, rettegtem tőle, ahogy a drámáktól is. Aztán egy nagyon kedves barátom bevezetett az alapokba, és egészen az algebráig jutottam kérész életű főmérnöki pályám során. „Főmérnök úr!” – szólított akkoriban, mikor meglátott, nagy megelégedésemre. Azt tudtam, hogy az agyam meglenne hozzá, hogy megtanuljam, de voltam annyira belátó, hogy felismerjem, rohadtul nem érdekel a matek. Ezért a legtöbb, amit tehettem, hogy megbarátkozom vele, és ezúttal békességben, de örökre elváltunk egymástól. Hasonló traumák okozták ez esetben is a haragos viszonyt, és a békéltető kísérletem révbeérésével, jóval utána, tíz évre rá legalább, úgy éreztem, eljött az idő, hogy a drámákkal is elássuk a csatabárdot. Randevúra hívtam Shakespeare-t. Vagy ő engem, mindegy is, a lényeg, hogy találkoztunk.
Az úgy kezdődött, hogy először egy YouTube-csatornán szemeztünk egymással. Volt, hogy ő kapta el a tekintetem, de volt hogy én kaptam el róla az enyém. Addig kerülgettük egymást, míg végül kapva-kaptunk az alkalmon és találkoztunk az eddig forró kásaként körültáncolt középpontban. Én a kezemet nyújtottam, ő pedig a Rómeó és Júliát. De Shakespeare-t nem lehet ám ilyen egyszerűen csak úgy megérteni. Segítségünkre volt a nyelvi nehézségek elsimításában Nádasdy Ádám 21. századi fordítása, valamint Keresztes Balázs – Négy Fal Között Olvasóköre is. Előbbi magyar nyelvre fordította nekem Aranyt, a 200 éves hungaroszauruszt, utóbbi pedig a történetbe, a különféle jelenetek mélységeibe engedett betekintést.
Első randevúnkat követően a drága Shakespeare-rel azt kell mondjam, kiválóan éreztük magunkat mind a ketten, és a továbbiakban is találkozni fogunk. Azonban hozzá kell tennem azt is, hogy az étvágyam céda módjára elkezdett növekedni, és talán nem is fogom beérni csupán vele. Hiszen, ha minden így halad tovább, akkor, már látom is!, ott ebédel Dante abból a bugyorgó kondérból, Vörösmarty tündérekkel kokettál, Katona pedig népi haragot szül az osztrákok ellen. És akkor a többi jómadárról, akik még elérhetetlen magasságban röpködnek a fejem fölött, de már nem elérhetetlen messzeségben, mintha egyre közelebb kerülnének hozzám. Ebben a pillanatban nem tudom eldönteni: ők süllyednek lefele vagy én repülök fölfelé?
