Belső szépség

Horror / Novellák (202 katt) R. Harbinger
  2023.02.21.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/3 számában.

Egy kőre zuhantam, és fekete csillagok milliárdjai robbantak szemem elé. Hátrapillantottam, mozgást kerestem a fák között, de csak a kínzó némaságot hallottam. Minden állat meglapult, amikor megérezte az engem üldöző bestiát.

Figyelmen kívül hagytam a fájdalmat, és tovább rohantam a falu felé.

– Meneküljetek! – üvöltöttem. – Bújjatok el!

Az emberek úgy bámultak rám a sápadt holdfényben, mint valami bolondra. Sarkig kivágtam házunk ajtaját, bemenekültem, majd elreteszeltem magam mögött. Most először éreztem égő tüdőmet, és hogy talán nem is vettem levegőt a tengerpart óta.

– Téged meg mi lelt, Qiu? – hangzott nagymama kérdése mögülem.

Elmeséltem neki, épp csak kivetettem hálómat a dagály kezdetén, amikor egy égi hajó zuhant alá a magasból. A becsapódás keltette hullámok csaknem felborították csónakomat, és a magasba csapó gőzfelhő elhomályosította a lemenő nap fényét. Mégis az égi hajóhoz eveztem, hogy megnézzem közelebbről, mert a félelmen túl a kíváncsiság is hajtott.

Valami kiemelkedett az égi hajóból, és észrevett. Tekintete lelkem mélyéig hatolt, szinte elhűtötte azt. Ezután olyan gyorsan tértem vissza a partra, amennyire csak erőmből tellett. Kihúztam csónakomat, és a távolban lebegő tárgyra meredtem, amelynek utasa még mindig engem bámult. Megnyugtatott a köztünk lévő távolság, majd békességem szilánkokra hasadt, amikor a jövevény beleugrott a tengerbe. Csakhogy nem merült el, hanem felegyenesedett, és felém sétált a víz felszínén, akárha lába szilárd talajt fogott volna.

– Bolondságokat beszélsz, lányom! – mondta mama, és az asztalhoz sétált.

Velőt rázó sikoly szőtte át az alkonyatot, és összerezzentett. Mama megmerevedett, és megfordult. Leolvastam arcáról, már nem vonja kétségbe szavaimat.

A felhangzó halálsikolyok kakofóniája alatt közelebb húzódtunk egymáshoz. Odakint puskák ropogtak, de azonnal észveszejtő üvöltés hatalmas hulláma nyomta maga alá őket. Most már tudtam, a lény követett, és az a borzalmas érzés kerített hatalmába, hogy kifejezetten engem akar.

Sikoly sikoly hátán, paták dobogása hallatszott menekülő lovak búcsújaként, majd szakadatlan csend következett. Mama szapora, mégis mély légzését hallgattam.

– Nagymama? – súgtam, miután az ajtóhoz araszolt. – Ne csináld!

Könyörgésemet ajkára tett ujjával némította el, majd kilesett egy szűk résen át.

– Átkozott! – hallatszott az utolsó ordítás, amelyet fegyverdurranás színezett sötét tónusúvá, majd bömbölés szorította marokra szívemet.

Valami az ajtónak csapódott, csaknem áttörte. Mama hátraugrott, azután együtt figyeltük a bambuszok közül csörgedező vért. Robbanásszerűen kiéleződött érzékeimmel azonnal megéreztem a piros folyadék átható, fémes szagát.

Nagymama levette a szekrény tetejére rejtett puskát, amely még nagyapáé volt. Két vaskos lövedéket töltött bele, azt követően elém húzódott. Valaki közben elvonszolta az ajtónk előtt heverő testet.

Szemernyi kétségem sem fért hozzá, nagymama azonnal végez azzal, aki átlépi a küszöböt. Sosem ismertem nála bátrabb asszonyt.

Az ajtó leszakadt sarkáról, hogy teret engedjen a beáramló, vakító fénynek. Hallottam az elsülő puskát, nagymama bősz káromkodását. Amikor a fény kialudt, csápok robbantak be a házba, és tekeredtek mama köré. Sikoltani sem maradt ideje, a jövevény elragadta tőlem.

– Ne! – üvöltöttem mély megbánással, amiért a lény embereket gyilkolt miattam.

Az idő kínzó lassúsággal telt, de végül megjelent a bestia. Az ajtó elé lépett, izmos teste körül megannyi inda élt önálló életet, amelyeket emberi vér színezett sötétre.

A lény alig fért be négykézláb, közben vállával kitépte az egyik ajtófélfát, majd fölém tornyosult. Megütötte fejével a villanykörtét, az pedig kísérteties árnyékokat festett a falakra magatehetetlen lengedezése közben.

Zokogtam, és alig kaptam levegőt. Szememet lehunytam, hogy minél hamarabb végezhessen velem. Ő azonban nyálkás csápjait testem köré fonta, és elcipelt a faluból. Sikolyokkal, rúgásokkal próbáltam hátráltatni, mindhiába. Akadálytalanul sétált a víz felszínére, mialatt próbáltam szabadulni.

Felkapaszkodott hajójára, és bemászott a tetején lévő nyíláson át. A rés szűkülni kezdett fölöttünk, és ahogy a kinti fény csökkent, úgy nőtt bennem a már amúgy is hatalmas kétségbeesés. Ahogy az utolsó fénysugár elhalványult, felfogtam, hogy soha többé nem jutok ki innen.

Elrablóm valamilyen asztalra fektetett, mire próbáltam megragadni a menekülés pillanatát. Felültem, amikor indái nyálkás csíkokat hagyva maguk után szabadjára engedtek, de gazdájuk visszanyomott. Az ágy felfénylett alattam, és könnyű tollpiheként lebegtetett a magasba.

– Eressz el! – sikoltottam, de nem törődött velem, csak az előtte lévő fényes gombokra koncentrált.

A pánik minden porcikámba beette magát. Sírógörcs kerített hatalmába, aminek következtében még kétségbeesettebben próbáltam szabadulni. Csakhogy kezem és lábam erőtlenül kalimpáltak a levegőben.

A szörnyeteg engem bámult, majd mintha meg akart volna magyarázni valamit, működésbe hozott valamilyen szerkezetet. Az egyik fal áttetszővé vált, így láthattam távolodó szigetünket és a mögötte elterülő Kínát. Nem találtam szavakat, csak zokogtam, mert az általam ismert világ olyan sebesen távolodott. A zsugorodó Föld látványától jelentéktelen porszemnek éreztem magam, és elvesztettem minden reményt.

Átlátszó test jelent meg fölöttem, és rá kellett jönnöm, valamilyen rólam vetített képet látok. A rém vizsgálni kezdett engem. Rettegés fogott el, miszerint a legfinomabb részeimet keresi, és a kép azért közelít rám itt-ott. De ha csak meg akarna enni, már megtehette volna korábban is. Akkor miért kellek neki? – tettem fel magamban a kérdést.

Kinagyította a hasamat, azután a méhemre közelített. A kép kékről zöldre váltott, majd megszűnt, és ezt követően elrablóm mellém lépett. Hosszú karmaival lágyan karistolt combomon, majd megállapodott a hasamon. Elhatároztam, nem adom meg neki az örömöt a további sírással. Lenyeltem könnyeimet, és mély fekete szemébe néztem. Felkészültem a halálra, ahogy vörhenyes pofájába bámultam. Azután rájöttem, ez a förmedvény a halálnál is rosszabbat akar tenni velem: nem kioltani akarja életemet, hanem újat teremteni általam.

Ismét vergődni kezdtem, de nem vettem le tekintetemet elrablómról. Figyelemmel követtem mozdulatát, amint fejéhez nyúl, és eltávolítja azt. Míg lefagytam a lefejezett test látványától, addig az idegen háta kettéhasadt, és egy kisebb test mászott ki belőle. Az emberekre nagyon hasonlító, kék bőrű férfi úgy vedlette le magáról a csápos idegen alakját, mint pillangó a bábját.

Felötlött bennem, az üres test valamiféle idegen változata lehet annak a ruhának, amit a mi űrhajósaink viselnek.

Sosem láttam még szebb férfit, és amikor az idegen igéző, sárga szemébe néztem, belepirultam a gondolatba, hogy az ő gyermekét szívesen hordanám a szívem alatt.

– Jól van, anya! Elég a nyáladzásból! – szakított félbe Alamár.

Végigsimítottam fehér arcán, és elmerültem sárga tekintetében. Tudnia kellett, hogyan ismerkedtünk meg az apjával, mielőtt ő is elindulna a csillagok közé, hogy megtalálja méltó párját.

Előző oldal R. Harbinger