A sivatag dühe
Langyos szellő simogatta arcomat, és kellemetlen dünnyögés ütötte meg fülemet a tűz túloldaláról.
– Ha ficánkol, drága hercegnő, csak véresre dörzsöli a csuklóját – közöltem útitársammal, és rá pillantottam. Nem értékelte féloldalas mosolyomat, pusztán a pillantásával meg tudott volna ölni. – Ahogy akarja.
– Ó, Allah szerelmére! Miért nem veszi le a kötelet?! Úgysem tudok hova futni! Nézzen már körül, a sivatag kellős közepén vagyunk! És éjszaka van!
– Nem bízom magában.
– Maga nem bízik bennem?! Maga, bennem?! Ez nevetséges!
Sóhajtottam, és sajnálni kezdtem, amiért nem kötöttem be a száját.
Nagy mocorgásában kiszabadította egyik hajtincsét, és szívdobbanásnyi időre melegen pillantott rám, csak hogy rögtön utána megfagyasszon tekintetével. Amúgy igazán szemrevaló volt, még a hidzsáb sem tudta elrejteni csinos alakját.
Tovább mocorgott, mire meguntam a dolgot. Előhúztam késemet, és felpattantam. Szabadkozott, abbahagyja, csak ne bántsam. Sikoltott, mielőtt elvágtam kötelét, és mozdulni sem mert, miközben visszaültem helyemre.
– Megígértem, hercegnő, hogy épségben fogom leszállítani, és tartom a szavam. Egyen, mert szüksége lesz az erejére.
Odalöktem a bőrbe csomagolt lepénykenyeret, amit falni kezdett úri neveltetését megcáfolva.
– Árulja el nekem, miért fizet valaki ennyit csak azért, hogy elraboljam magát, és átvigyem a határon?
Megakasztotta rágását, és csak meredt rám a falattól felpuffadt arccal. Láttam benne valami gyermeki bájt; talán ha máskor, máshogy találkozunk…
– Az apám gazdag, sok ellensége van. Honnan tudhatnám, ki bízta meg magát?
Elmosolyodtam, majd hátradőltem. Karomat keresztbe fontam, lehunytam szemem, és elköszöntem Aya hercegnőtől:
– Jó éjt. El ne feledkezzen a skorpiókról!
– Skorpiók?! – Meglepetten tekintett körbe, míg elnyomtam egy fél mosolyt.
Az álom gyorsabban jött, mint vártam, és benne őt láttam: a mély, barna szempárt, a sötét hajat. Megérintette karomat, megsimogatta arcomat.
Amikor kinyitottam szememet, ő fölém hajolt a reggeli napsütésben, kezében kést tartott, azután lecsapott. Szívem kihagyott egy ütemet, miközben egymásra meredtünk. Angyalnak hittem sóhajtásnyi időre, aki köré a napfény glóriát szőtt, majd felemelte a kés hegyére tűzött skorpiót, és elmosolyodott.
– Azt hiszem, tartozik nekem ezért.
– Miért is pontosan?
– Ezért! – Megrázta a pókszabásút. – Ha nem szúrom le, végez magával!
Próbáltam elfojtani nevetésemet, mire a hercegnő arca vörös árnyalatba borult.
– Mégis mit nevet?! Mi olyan vicces?!
– Ez a skorpió felnőtt példány! – Felröhögtem. – Minél kisebbek, annál halálosabbak!
Felpattant, és hozzám vágta a skorpiót késsel együtt, amit különösen faragatlan dolognak találtam, mivel utóbbit majdnem a combomba állította, majd eltrappolt motyogása közepette.
Összeszedtem a holminkat, míg ő a homokbucka tetején üldögélt, és a távolba meredt. Próbáltam rájönni, vajon minden hercegnő ilyen, vagy csak őt sújtja elmebaj? Vállat vontam annak tudatában, erre nem fogok választ kapni a semmi közepén.
Odasétáltam mellé a tevével, és szúrósan néztem rá. Értette a célzást, és felmászott az állatra hangos dünnyögéssel. Sokáig motyogott, még az árnyékunk is átúszott balról jobbra, mire abbahagyta.
Mellettem haladt, míg fel nem kapaszkodtunk az utolsó buckára. Megálltunk, és rá pillantottam. Tudta, a határhoz értünk, és hamarosan átadom megbízómnak, mégis valamilyen megkönnyebbülést láttam átsuhanni arcán, ami ugyanolyan gyorsan tűnt el, mint ahogy felbukkant.
– Tovább! – közöltem vele, és oldalba ösztökéltem a tevét.
Mialatt lebaktattunk a határt jelképező folyóhoz, az élet igazságain töprengtem. Mennyire igazságos elrabolni valakit pénzért még akkor is, ha az elrabló apja felszabadítására használná a pénzt? Próbáltam megvigasztalni magam, hogy nem vagyok annyira rossz ember.
Feketébe öltözött férfi bukkant elő a túlparti szikla mögül, és a vízhez tevegelt. Kihúzta magát tiszteletet követelően, és ránk meredt a bennünket elválasztó folyó túlpartjáról.
Aya hercegnő álla megfeszült, lágyan kidomborította a benne rejlő izmokat.
– Készen áll? – próbáltam kedves hangot megütni, mire rózsához hasonlatossá vált; arca vörössé, tekintete pedig szúróssá lett.
Belegázolt a vízbe, és követtem. Kíváncsi lettem, mennyire félhet dacolása ellenére.
– Megállj! – parancsolta megbízóm a másik oldalon. Nem szokásom engedelmeskedni, de ő busásan megfizetett azért, hogy lenyeljem a békát.
– Az utunk végére értünk, hercegnő. – Leszálltam, és megfogtam tevéjét. – Jöjjön!
– Becstelen egy gazember maga – mondta, és leugrott mellém, mielőtt lesegíthettem volna. Pillantásával próbált lelkembe hasítani szavai nyomatékosításául.
– Helyesbítek; mocskosul gazdag becstelen gazember.
Oldalba könyökölt szinte csontrepesztő erővel, majd elindult a férfi felé. Múló tüneményként suhant át lelkemen a bűntudat, miszerint nem kellene átadnom. Talán meghódíthatnám, és együtt lehetnénk becstelenek. Esély sincs rá! – legyintettem a dologra magamban.
A hercegnő elesett a kavicsos talajon, mire felsegítettem, és odakísértem megbízóm elé. A férfi szúrós szemmel tekintett ránk kendője fölött, majd elnevette magát derült égből villámcsapásként. Öblös nevetése beindította ösztönömet, kardot rántottam, de a hercegnő odaszaladt hozzá, és karjába vetette magát. Teljesen összezavarodtam, és csak pislogtam, mint gyík a forró kövön.
– Istenem, el sem hiszem! – kiáltott fel a férfi, miközben magához ölelte a lányt.
– Én sem! – mondtam annyira hangosan, hogy magamra tereljem figyelmüket.
Rám néztek, és mindent megértettem, amikor megláttam Aya boldogságtól sugárzó arcát.
– Sosem lehettünk volna együtt apám engedélye nélkül – kezdte –, de itt új élet vár ránk.
Sosem éreztem ennyire becsapva magam. Megfeszített izmokkal tartottam vissza haragomat, mintha ezzel gátat szabhatnék neki. Feléjük mozdultam, de azonnal megállásra kényszerített a vállamba hasító fájdalom, és még kardomat is elejtettem. Valami lehullott vállamról: egy skorpió volt az. Nem nagy, de szerencsére nem is túl kicsi. Pontosan akkora, hogy lábamból távozzon az erő.
– A kicsik halálosak – mondta Aya –, de arra gondoltam, a valamivel nagyobbak elkábíthatnak egy férfit.
Csak akkor csempészhette ruhámba, mikor felsegítettem, és a hideg kirázott a gondolattól, mennyire jól kitervelte. Alkalmam nyílt rágódni rajta, míg arccal lefelé feküdtem, és figyeltem, hogyan tevegelnek el a lenyugvó nap felé.
– Becstelen – nyögtem halkan legnagyobb tisztelettel a csodálatos átverésért.
A langyos szellő megsimogatta arcomat, miközben kellemetlen dünnyögéssel fújtam a homokba.
