Need for Fear II. – Lost in Tihany

Szépirodalom / Novellák (34 katt) bombahoppa
  2021.11.20.

Felhívtam, kicsörgött, tízszer. Hangposta. Hajnal van, de letojom. Ad egy, ilyenkor még minden rendes ember ébren van. Ad kettő, azért tolok neki tíz millár átalányt egy évre, hogy felvegye, ha hívom, ha nem. Kérem, hagyjon üzenetet! Ülök a szivárványon és dühöngök. Mérgemben a körülöttem békésen úszkáló bárányfelhők pamacsait tépkedem. Odalent meg havazik, hehe! Ha hívom, a Dokinak nappal még a második csörgés közben fel kell vennie, éjjel legkésőbb a negyedik után. Ez a megállapodás. Éjjel kap egy kis haladékot, van szívem, tudom, hogy nem lehet mindig készen állni. De ez most tíz csörgés. Hangposta. Ez lélekölő! Tíz millár egy évben, és hangpostára fut a hívásom?! Tudod, mennyibe kerül nekem az ügyeleti díj másodpercekre lebontva?! Felfele kerekítve 318 egység, szökőévben kicsit kevesebb. Per másodperc. Ráadásul évente legfeljebb kétszer veszem igénybe a segélyvonalat! Doki, nagyvonalú vagyok, kapsz kilencven másodpercet, hogy visszahívj. Reggel öt óra tizenhat perc hat másodperc van. Öt óra tizenhét perc harmincöt másodpercig játszhatsz az idegeimmel, utána hirtelenkötött pulóver lesz az agytekervényeidből. Egy sima, egy fordított, szabásmintákon, színkombinációkon jár az agyam, meg a gordiuszi csomó és a Damoklész-szablya agysebészeti felhasználási lehetőségein, amikor huszonhárom másodperccel öt óra tizenhét perc után megszólal a mobilom.

– Hetvenhét másodperc, Doki. Te a tűzzel játszol, tudod?
Tojik rám.
– Mi a fenét keresel Tihanyban? – kérdezi. Recseg, rossz a vonal, visszhangzik a hangja, közben azon filózok, hogy tényleg, mi a fenét keresek Tihanyban? Pattog bennem a kérdés ide-oda.
– Hetvenhét. Honnan tudod, hol vagyok? – próbálom irányítani a beszélgetést.
– Jaj, hagyd azt a hülye időt! Le kellett kérdeznem a cellainfót, az nem három másodperc, javasoltam már többször, hogy válts mobilszolgáltatót. Fogadhatok? Megint koncerteztél?
– EZTÉL? – visszhangzik a vonal.
– Nem, ez nem tél, csak a visszhang. Vagy te is idődilatálsz? Végre itt vagyok a jelenben, ne cseszegess, és igen, koncert volt, kár, hogy nem voltál itt. Azért utalok annyit minden év első napján, hogy vedd fel azt a hülye telefont, ha hívlak! Bárhol, bármikor!
– Nem. Azért fizetsz, hogy segítsek. Bárhol, bármikor. Mi a baj?
– ABAJ? – hallom mindenhonnan.
– Abajgok, naná, hogy abajgok. Explicit overflash van. Szerintem elfelejtettem bevenni a jódot és a magnéziumot. De tényleg nem emlékszem. Görcsölök. Minden rezonál, kis késéssel persze.
– Fű?
– Van bőven, minőségi, ahogy ajánlottad.
– Alkohol?
– Rendszeres, nem vagyok hülye.
– OK. Esszenciális ópiátok?
– A múlt héten mellőztem, javasoltad, hogy egy hónap kúraszerű szedés után tartsak szünetet. Tudod, olyan, mint a boomereknek a porcerősítő, szakaszosan kell adagolni.
– Oké. Szintetikus anyagod van még elég?
– Igen.
– Akkor miért aggódsz?
– Nem aggódok, értsd már meg, hanem aggódunk. Én és Nihil. Mielőtt megkérdezed, Nihil nem a szokásos stoppos, akit felvettem, hanem a lelkiállapotom. A stoppos szokás szerint lelépett az első szakasz után.
– Tehát megint depis vagy... többek között – kicsit habozik, majd tovább faggat –, olyan skizoidnak tűnsz, hogy érzed magad? Te cselekszel, vagy valaki más?
– Csak én vagyok itt! – kiabálok a telefonba.
– ... VAGYOKITT– dübörög a visszhang. – ...GYOKITT ...ITT ...
– Ja, hallom – kuncog –, már megint a hangmérnökökkel van bajod? Szokásos szar hangosítás?
– Nem, azzal van bajom, hogy leblokkolok, téveszméim vannak és rémeket látok. Valóságos rémeket, magamat, sokszor.
– Izzadás, hidegrázás, hányinger? Negatív flow?
– Talált, süllyedt. De ne kérdezősködj, hanem találj megoldást! Mielőbb!
– Előbb mesélj még róla, meg kell ismernem a részleteket a pontos analízishez, és persze jobb, ha tudod, könyvet is fogok írni róla.
– Olyan volt, mint egy flipper – kezdek bele –, de nem olyan, amin én játszok, hanem amin velem játszanak. Félelmetes, neonfények, hangzavar. Nagyképernyős, térhatású idegroham. Én voltam a golyó, a tömegben pattogtam ide‐oda, kerestem a kiutat, de a karok mindig visszalöktek a pályára, ahol a lejtő alján hívogatott a fluoreszkáló zöld Exit tábla. A gravitáció húzott a mélybe, és ha valahol találtam egy felfele vezető rámpát, akkor csak még rosszabb lett az egész. Minél magasabbra menekültem, annál tovább zuhantam. Azt hittem, hogy a biztonsági emberek kidobnak, de hiába kötözködtem velük, nem tették meg nekem ezt a szívességet. Nyájasan kérleltem őket, erre kedvük szerint visszavezettek vagy a küzdőtérre, vagy a bárpulthoz, ott meg kettesével kaptam a pofonokat. Nem volt menekvés, jobbról is, balról is kaptam az ingyen köröket, meghívásokat. A pultos nyitott csak nekem egy külön pénztárat. Egyszer sem kellett sorban állnom, szerinted mennyit ittam?! – kérdezem, de egyből meg is válaszolom. – Rendszeresen időt kellett kérnem. Aztán jött a multiball. Hárman voltunk, három én volt! Tripoláris! Remélem, érted. Na az volt az igazi zűrzavar. Állt a bál, amikor egyszer csak valamelyikünk elkiáltotta magát, Jackpot! Mi naiv, azt hittük, hogy itt vége, erre szólnak, hogy most jön a ráadás, és már ráncigálnak is fel a színpadra... mindannyiunkat... nem bírtunk elszakadni, tolták belénk az anyagot, mindig volt egy extra golyó, egy plusz pirula vagy egy aranykorty. Mindenki megkínált valamivel, csak még egy kicsit, ne félj, szódával van... stb.... a végén már nem bírtam nézni se, mit iszok, csukott szemmel striguláztam a bárpulton a köröket, erre megjelenik a Gina meg a Buci, és felszívják b+ az egyik ötös csomagot előlem, beszólnak, hogy nyuszi vagy, McFly, ha te nem szívod fel a sajátodat. Ismersz, beszívtam. Hát... volt már időilluminációd? Feltárult a múlt minden pillanata. Egyenként. Minden évben egyre több, mert valaki automatikusan hozzászámolta a jegybanki alapkamatot. Kamatos kamat az örökkévalóságban. Először kiraktam a bárpulton egy fekvő nyolcast a pillanatokból, majd egy indiai elefántos, végtelen darabos puzzle-t, utána magammal ugróiskoláztam az elefántnyergen. Nyertem. Az elefánt kaleidoszkóp mintájú damaszt fejkendőjére felskicceltem egy térképvázlatot az aznapi utamról, de hiába kerestem a múltból a kijáratot vissza a jövőbe, azt sehol se találtam.

Hallóztam összevissza, vártam, hogy véget érjen a hallucináció. Amikor végre úgy tűnt, hogy véget ért a játék, akkor tapsvihar és ováció köszöntött, mindenki gratulált és velem pacsizott, de a bónuszok számlálásánál bekattantam, szó szerint hallottam egy hatalmas kattanást, megrepedt a föld és elindult a szabadjáték, minden kezdődött elölről. Elölről! Bepörögtem, innentől nem nagyon emlékszem már semmire. Mondd, mitől volt el ez, Doki?

– Nem bepörögtél – válaszol egyből –, csak túlpörögtél, mint a tolnai tornádó. Benne voltál a hírekben is, csak az még a Balaton túlpartján volt kora délután. Azt, hogy hogyan kerültél Tihanyba a koncertre, már nehezen tudjuk meg, de vajon szédülsz-e még? Nem? Az jó. Akkor valószínűleg csak egy deprimált delíriumod van. Ne aggódj! Ezen könnyű segíteni. Degradálni fogjuk – teszi hozzá –, mázli, hogy éppen Tihanyban vagy, a legjobb lesz, ha felkeresed a Levendula-dombot. Az aromaterápia sokat segít. Jobb, mint a Gingko biloba. Serkenti az agyműködést. Ugye nem vagy allergiás a levendulára? Bőrirritációt okozhat, és ha unicummal iszod, keresztallergiád is lehet.
– A levendula nem zavarna, de tudod jól, hogy háklis vagyok a lila színre. Még jó, hogy nem Lillafüredre küldesz, vagy egyenesen Újpestre – duzzogok –, muszáj pont levendulával kezelned?
– Semmi sem kötelező, lépj be nyugodtan a Szabad Akarat Egyházába, de ha holnap reggelre bekattansz, nem veszem fel a telefont, és nem is hívlak vissza – mindig fenyegetőzik. – Tiltakozásod alapján neked Anakronisztikus Antikrisztus szindrómád is van. De ezen könnyű segítenem, ideje megint megváltanunk a világot, este a szokott helyen találkozunk. Addig is készülj fel!

Valahogy így történt. Nem volt más választásom, óvatosan lemásztam a szivárványról, átsétáltam a lila dombra, virágot szedtem, koszorút fontam belőle, majd elindultam gyalog Veszprém fele. Furcsa lehetett, ahogy egy mezítlábas zarándok kezében két nagy csokor levendulával és a fején egy ronda lila koszorúval a hetvenegyes úthoz érve az elágazásnál jobbra fordul, és a felkelő napot követve, hunyorogva elindul Csopaknak. Csak a Csákány-hegyi Kilátó, a Doki és a fura fazon tudta, hogy estére összeáll a Mesterhármas. Miután bombahoppa, a kilenc múzsa és a tízparancsolat megtisztítják a gyarló világot annak bűneitől, az élet ismét tiszta lappal megy majd tovább. De előbb még vár ránk a világvégi vigalom és a tisztítótűz.

Már előre félek az esti bulitól!

Előző oldal bombahoppa