XII. LFP. AMF - A garabonciás

Horror / Novellák (16 katt) delejork
  2022.06.22.

Pásztor Ferenc sokféle evilági és csudás mesterségben volt járatos, élelmet mégsem tudott varázsolni magának. Már nagyon vágyott egy jó vacsorára. Így hát, amikor megérkezett lóháton a kis hegyaljai faluba, első dolga volt betérni a fogadóba. Remélte, hogy a bor és hús mellett vidámságra is lel. Ám csalódnia kellett: az emberek keserűen meredtek a poharukba, és aki mégis felnézett, az gyanakvóan méregette őt.

Pásztor Ferenc a fogadóshoz lépett.

– Adjon Isten, jó uram! – köszöntötte. – Mi az oka ennek a búnak, amit látok? Talán valami sorscsapás, vagy betyárok sanyargatják a falut?
– Eltűnt egy kisgyerek – felelte a kopaszodó, szemlátomást kapatos férfi. – Jóska ugyan kelekótya egy kicsit, és ördögöket képzel mindenhova… De elkóricálni nem szokott messzire.

Ferenc nagyot sóhajtott. Néhai mestere, Miklós táltos is látott olyan dolgokat, amiket mások nem. Ki tudja, talán nem is annyira bolond az a fiú! Meglehet, mégiscsak túlvilági rémek keze van a dologban…

Ferencnek garabonciásként már tucatnyi alkalommal sikerült elűznie őket. És ha ezúttal is az ő ténykedésükbe botlott, szent kötelessége szembeszállni velük, különösen, ha ezzel megmenthet egy ártatlan gyereket.

– Mondja, kend, nem tud valamit a fiú sorsáról? – szegezte neki a kérdést egy legény.

Az elkeseredett emberek mindenkire gyanakodnak, akit nem ismernek.

– Nem, de ha egy módon van rá, kiderítem, mi történt! – jelentette ki Ferenc. – Nem kért senki váltságdíjat?
– Nem – dünnyögte a fogadós.
– Nem lelték semmi nyomát a fiúnak?

Válaszul a másik két férfi szomorúan rázta a fejét. Ferenc arra jutott, mindenképp megéri a szellemi képességeivel kutakodni. Amint erőre kapott a kolbásztól és kásától, megkérdezte, hogy juthat el Jóska házához, aztán útnak indult.

Menetközben Miklós táltosra gondolt, aki atyja volt vér szerinti apja helyett. A nagy tudású férfitól tanulta meg, hogyan pillantsa meg a szellemek csodás, ugyanakkor félelmetes világát. Vagy azt, hogyan szálljon szembe ördögökkel és boszorkányokkal. Bárcsak együtt járhatnák a vidéket! Azonban Miklós sem élhetett örökké.

Jóskáék háza a falu szélén állt. Ahogy Ferenc közeledett felé, egyre kellemetlenebbül érezte magát, mintha égő kén bűzlene, és hideg kezek kaparnák a bőrét. Egyértelmű volt számára, hogy egy démon ténykedett a környéken. Vajon eleve Jóskára vadászott? Táltos lenne a fiú, vagy csak a képzelete túl élénk?

Amikor Ferenc bekopogtatott, egy sovány asszony nyitott ajtót, akinek tincseibe már ősz szálak vegyültek. Látszott rajta, mennyire meggyötörte a családot ért sorscsapás. Csalódottan nézett a vendégre, talán abban reménykedett, hogy a fiú tért vissza.

– Isten hozta! Mi járatban errefelé? – kérdezte.
– Adjon Isten! A nevem Pásztor Ferenc. Abban bízom, hogy meg tudom találni Jóskát.
– Megadok bármit, ha visszahozza őt! – kiáltotta könnybe lábadó szemmel az asszony.
– Csak egy apróságra lenne szükségem. Valamire, amihez Jóska nagyon kötődött, például egy játékra.
– Kendnek nincs ebe, hogy kövesse a szagot… Mindegy, megkapja, csak csináljon valamit!

Ferenc röviden üdvözölte a család többi tagját, aztán az asszony hozott egy rongyokból varrt katonát.

– Ez volt a kedvence. Segített az elkészítésében is – mondta kesernyés mosollyal. – Ó, Istenkém, ha arra gondolok, hogy talán csak ennyi emlék marad utána… – Egész testében megremegett.
– Köszönöm, asszonyom, bízok benne, hogy a segítségemre lesz.

Ferenc azt kívánta, bárcsak megesküdhetne, hogy a fiú ismét a kezébe foghatja a katonát. Azonban nem akart hamis reményt kelteni. Megkérte a családot, hogy jó ideig ne zavarja senki. Némi győzködés után magára hagyták a tisztaszobában, ahol nyugodtan belekezdhetett a révülésbe.

Egy helyben ült, egyenletesen, nyugodtan lélegezett, apránként kiszakította a tudatát a matéria fogságából. Minden szívdobbanással egyre jobban elválasztotta magát a külvilágtól, már egyáltalán nem hallott zajokat, úgy érezte, szinte lebeg a döngölt agyagpadló felett. Aztán a szelleme madárként kiröppent a testéből. A játékból vékony, alig érzékelhető fonál vezetett a messzeségbe, az elrabolt fiúhoz. Figyelmesen követte a pókhálónál is légiesebb szál tünékeny csillanásait. A magasból meglátott egy mocsaras, ártéri területet.

Aztán mintha valami ocsmány, nyálkás dolog ért volna hozzá. Megszakadt a látomás, és a garabonciásra fullasztó sötétség nehezedett.

Arra tért magához, hogy levegőért kapkodva, remegő tagokkal fekszik a padlón. Megijesztette a felismerés, milyen hatalmas ellenféllel áll szemben. Azonban ki kellett űznie a szívéből a félelmet, tudta, ha ő nem menti meg Jóskát, akkor senki. Mivel félbeszakadt a révülés, nem tudta, pontosan hova menjen. Rengeteg időbe kerülhet, amíg átkutatja a mocsarat, addigra a rém talán végez a gyerekkel. Ferenc rájött, hogy egyedül nem boldogul. De már attól borsódzott a háta, ha csak rágondolt az egyetlen személyre, aki képes lehet segíteni.

* * *

Alig hagyta el Jóskáék házát, összefutott egy régi bajtárssal. Női ruhában és hosszú hajjal egész másképp nézett ki, mint legutóbb, mégis felismerte.
– Hajnal! – kiáltotta. – Örvendek, hogy újra látlak.
– Te vagy az, Ferenc? Mi szél hozott erre? – kérdezte mosolyogva a magas, izmos, fekete hajú lány.
– Épp erre vándoroltam, amikor meghallottam, mi történt Jóskával. Azt remélem, a nyomára bukkanok.
– Szegény anyja, áldott jó asszony, napok óta sír és fohászkodik, de mindhiába – horgasztotta le a fejét Hajnal. – Én is részt vettem a kölyök keresésében.
– Nem mondták, hogy ez veszélyes egy nőnek?
– Megint Mihálynak öltöztem – kacsintott Hajnal. – Még hogy nem a gúnya teszi az embert! Senki nem ismert fel.

Annak idején, a szabadságharcban Ferenc sem gondolta, hogy Mihály közlegény igazából lány lenne. Elvégre akadt köztük több, alig serdült legény, akinek még nem nőtt tisztességes bajsza, és nem mélyült el a hangja. Hajnal egy csúnya sebesülés után lepleződött le. Krasznai hadnagy azt mondta, bármilyen dicséretes, hogy egy honleány a férfiakat megszégyenítő bátorsággal küzd, mégis haza kell mennie. Megbontaná a rendet, sokan csapnák neki a szelet, féltékenyek lennének, és így tovább.
Így aztán elváltak útjaik.


– Nem tudom, milyen ördöngös praktikával akarsz Jóska nyomára bukkanni, de veled akarok menni!

A garabonciás tisztelte a lány szándékát, de nem akarta bajba sodorni. Már bánta, hogy elkotyogta, mi járatban van.

– Lehet, hogy nem is emberrel kell majd szembenéznem, és nem is toportyánokkal...
– Kész vagyok megküzdeni a Sátánnal is! – szegte fel az állát Hajnal.

A szeméből sugárzó eltökéltséget látva Ferenc arra gondolt, talán nem árt, ha akad egy társa. Ám amikor felidézte az őt ért szellemi csapást, összerándultak az izmai. Hogy lenne képes a lány egy ilyen ellenséggel harcolni!

Úgy döntött, nem fecsérli az időt szavakra. Az egyik képessége a szemmel verés volt, ami kevés egy csapat katona megállításához, de egy átlag nőt iszonyatosan megrémíthetett vele.

Eltorzította az arcát. Látni vélte, hogy a tekintete villámot lövell, Hajnal azonban csak egy pillanatra hőkölt hátra, aztán felcsattant: – Ezzel nem ijesztesz el!

A garabonciás fáradtan sóhajtott. Talán tényleg nem árt, ha valaki védi a hátát, és a lány a legbátrabb emberek közé tartozott.

– Szó sem lehet róla, hogy Hajnal velem tartson!
Látta, hogy a lány lehorgasztja a fejét.
– De Mihály jöhet…

* * *

Mire a nap nagyjából két órát haladt az égen – a garabonciás a néhai mesterétől tanult az időmérés tudományáról is –, felkaptattak egy domboldalon. Fakó jól bírta, hogy ketten ülik meg, Hajnal nem volt túl nehéz.

– Itt kéne lennie – morogta Ferenc a nyeregben forgolódva.
– Kinek? – kérdezte Hajnal, aki ismét a régi, megviselt egyenruhát viselte.
– Elég annyit tudnod róla, hogy öreganyámnak kell szólítani! Én beszélek vele. Bárhogy is alakul, ne próbáld fenyegetni! Nagyobb hatalma van, mint gondolnád.

Hajnal bólintott, Ferenc tovább kereste a banya házát. Remélte, az öregasszonynak sincs ellenére, hogy megtalálják, mert különben hiába kutatnának.

Beporoszkálták a szakadék egész peremét, hiába. A garabonciást elöntötte a csalódottság. Már majdnem lemondott róla, hogy célba ér, amikor megpillantotta a banyatanyát, ami kacsalábával kapaszkodott a szakadék oldalán.

– Hogyhogy eddig nem vettük észre? – csodálkozott Hajnal. – A kéménye a perem fölé nyúlik…
– Nem figyeltünk eléggé – zárta le Ferenc a témát. Egyúttal örült, hogy a társát legalább az ördöngös építészet nem ijesztette meg.

Szabadon engedte a lovát, és kövekbe kapaszkodva leereszkedett a kunyhó lábához. Aggódott a lány miatt, de látta, hogy az gond nélkül veszi az akadályt. Felnézett a bejáratra, de nem tudta, hogy mászhatná meg a kacsalábat és nyithatná ki az ajtót.

A banya azonban megszánhatta, mert egyszer csak kötélhágcsó ereszkedett elé.

Felmásztak rajta, aztán a kunyhóba lépve hangosan köszöntek: – Adjon Isten, öreganyám!

A banya először feléjük sem fordult, úgy tűnt, mintha meg sem hallotta volna őket. Majd egy szemvillanás alatt megpördült. Visszataszító jelenség volt túlméretezett, bibircsókos orrával, ráncos, keléses arcával, metsző, ragadozó tekintetével. Ferenc nem először találkozott vele, de még mindig összerezzent tőle.

– Ezúttal miben szorulsz a segítségemre? – kérdezte a banya reszelős hangján.
– Egy fiút keresek… – kezdett bele a garabonciás, mire az öregasszony félbeszakította.
– Akkor a legjobb helyen jársz. Én képes vagyok bárkit megtalálni. A fiút is…
– Köszönöm a jóságát!
– …ha előbb megteszel egy szívességet.
– Micsoda?! – háborodott fel Hajnal. – Egy gyerek élete forog veszélyben, és előbb…

A banya egyet mordult, de Ferenc úgy érezte, a föld is megremeg a hangjától, a szeme felfénylik, előbb az orra, majd az egész arca vassá változik, a nyelve pedig hosszú kardpengévé. Mindez csak egy pillanatig tartott, de a garabonciás gyorsan összeszedte magát. Hajnalra nézett. A lány a félelemtől remegve egy sarokba kuporodott, és a kardja felé nyúlt.

Ferenc kiütötte a kezéből a fegyvert, és a banya elé térdelt.

– Alázatosan kérem, öreganyám, bocsássa meg neki az ifjonti meggondolatlanságát és tiszteletlenségét!
– Most az egyszer, ha megteszitek, amit kérek! – rikácsolta a banya, majd megenyhülve folytatta. – A bubusok elloptak tőlem egy diót, azt kéne visszaszereznetek. Utána megkapjátok, amit kértek. Mellesleg, a dió útmutatása nélkül én is nehezen boldogulok, ti pedig sehogy.

* * *

Egy fertályóra poroszkálás után megérkeztek a barlanghoz, leszálltak Fakóról.

– Megadom neked egy időre a szellemlátás képességét, hogy harcba szállhass a lényekkel – mondta a garabonciás. – A néhai mesterem szerint, ha valaki betéved hozzájuk, általában csak kiűzik. Pusztán a csontig ható, jeges félelem erejével. Azonban aki megpillantja őket, azt megsebzik, talán végeznek is vele.
– Az én kardom is ezt teszi velük! Számíthatsz rám!

Ferenc elismeréssel adózott neki, amiért még mindig nem vesztette el a bátorságát. A szemére tette a kezét, elmondott pár igét, aztán beléptek az üregbe. Szokatlanul hideg levegő csapta meg a garabonciást. A mennyezetről koponyák lógtak le, azt üzenve: Ne menj tovább!

Fittyet hánytak a figyelmeztetésre; fáklyát gyújtottak és folytatták az utat a mélybe.

Ferenc ütemesen csepegő vizet és surranó neszeket hallott, a láthatatlan fenyegetés még feszültebbé tette, mintha egy kisebb hadsereggel állt volna szemben. Megrándultak az izmai, ahogy egyszer csak vékony, gúnyos kacajt hallott.

– Gyertek elő, gyávák! – kiáltotta Hajnal.

A férfi biztosra vette, hogy a lány is fél, de az igazi bátorság az, ha valaki le tudja győzni a félelmét, betöri, mint egy szilaj lovat. Továbbhaladtak, míg egy nagy terembe nem értek, ahol tucatnyi szempár villant a sötétben.

Ferenc az egyikre rálőtt a mordályával, mire kihunyt a fénye. Egy kis, fekete lényt kettéhasított a fokosával. Apró végtagok szakadtak le füstölögve, csontokat zúzott szét a férfi a csizmájával. De nem bírt a szurokként hömpölygő sokasággal. A lábába és törzsébe martak, megroggyant a belé hasító kíntól. Egy nagyobb példány az arca elé mászott. A lidércfényben égő tekintete megbabonázta Ferencet. Megszédült a gonosz pofájából áradó hullabűztől, karmok hasították fel a bőrét.

Hajnal fájdalmas kiáltását hallotta, ez elég volt hozzá, hogy lerázza a bénultságot. Megragadta a gonosz lényt, szétcsapta egy kövön, majd fejbe vert egy másikat. Látta, hogy a lány a barlangfalnak veti a hátát, ezzel összenyom egy bubust, egy másikat karddal sebesít meg.

A rémsereg alaposan megfogyatkozott. A garabonciás felüvöltött:
– Takarodjatok, átkozottak!

Mint mondják, sokaságban a lúd is bátor, de miután csökkent a számbeli fölény, hatott az ige, a fekete lények elmenekültek.

Ferenc a térdére támaszkodva lihegett.

– Jól vagy? – nézett a lányra.
– Kaptam már rosszabbat is – felelte Hajnal. Még el is mosolyodott egy pillanatra, de a fájdalmas tekintetéből ítélve inkább csak meg akarta nyugtatni a férfit.
– Akkor tűnjünk innen minél hamarabb!

Szerencsére hamar megtalálták a terem végében a halvány fényt árasztó diót. Ferenc megragadta, és amilyen gyorsan a sebesüléseik lehetővé tették, elhagyták a barlangot.

A férfi a napfény, az élet illatát hordozó levegő és a hozzá dörgölőző paripa hatására valósággal újjászületett. Hálát adott a Teremtőnek, és elmondta a gyógyító igéit. A rémek inkább a szellemben tettek kárt, mint a testben, de így is jó pár horzsolást kellett bekennie a tarsolyában tartott gyógynövény kenőccsel. Hajnal is ellátott pár sebet Ferenc hátán. Kitapintott egy heget.

– Hú, de csúnya. A szabadságharcban szerezted, vagy egy démontól? – kérdezte a férfit.
– A háborúban egy démontól – felelte a garabonciás. Megremegett, a tekintete elfelhősödött, ahogy felidézte a múltat.


Csatakiáltást hallatott. Megsarkantyúzta a lovát, és célba vette a Rotter kapitánynak nevezett kurafit. Veszett dühvel támadt a labancra, aki meggyalázta, megölte a húgát és az édesanyját. Fém csattant a fémen. Úgy forrt Ferencben a méreg, hogy meg sem érezte, amikor a míves osztrák penge az oldalába mart. Megfordította a paripáját, és újra nekirontott a latornak. A lemenő nap fénye vörösen megcsillant a fokosán, amely az istentelen gazember vérére szomjazott. Lecsapott, aztán…

Min mosolyog a kapitány?

Ferenc meglátta a ruháját átáztató meleg vért. A saját testéből ömlött. Megpróbálta összeszedni az erejét egy utolsó rohamra, de hiába, arra sem maradt elég, hogy megülje a mént. A földre zuhant.

Amikor magához tért és szétnézett, azt látta, hogy a csata véget ért. Lovak legelésztek, egyiken sem ült ember. Furcsamód mintha átlátott volna rajtuk, akárcsak az ablakokba kifeszített hólyagokon. Kurucok és labancok egymás mellett futottak a domboldalon, majd eltűntek a naplementében. Ekkor megnyílt a föld, füst és láng tört fel. Vörös lények bukkantak elő. Meghűlt Ferenc ereiben a vér, ahogy végignézett rajtuk. Emberszerűek voltak, de szarvakkal és patákkal rendelkeztek, a tekintetük perzselt, mint a Pokol szele.

Akkor jött rá, hogy a túlvilág küszöbén áll. Lenézett a domboldalon a közeli falura, és észrevette az újabb borzalmat. Nem írhatta le a formáját, mert csontig hatoló rémület töltötte el, remegett a látványától. Valamint nem is volt állandó alakja, folyton változott, mint a képlékeny viasz. Hatalmas, szurokfekete teste a falu fölé magasodott ösztövér lábakon, üvöltő szájából fröccsenő nyála belemart a földbe. Ferenc pánikba esve rohant. Inkább az ördögök, mint az a FENE.

Tüzes jelenséget vett észre az égen. Megtorpant, és csodálkozva látta, hogy egy lángot lehelő, ötlábú paripa az, a hátán egy öregemberrel, aki félelem nélkül nekitámadt a FENÉnek. A megperzselt, megrugdalt dög nyüszített, fekete nyálat okádott a táltosra. A paripa azonban ügyesen kitért a támadás elől, megtett egy kört a levegőben, és újra nekirontott a démonnak. Még egy ideig küzdöttek, mire a rémség végre visszavonult az ártéri mocsárvidék irányába, és eltűnt.

Ekkor a táltos leszállt Ferenc mellé.

– Ezúttal sikerült megvédenem a falut a ragálytól. – Az öreg halkan beszélt, mégis a hangjában több erő volt, mint a mennydörgésben. Végigmérte Ferencet. – De te sem lehetsz akárki, ha látod a túlvilági teremtményeket!

Így ismerte meg Miklóst, aki végül a tanítványává fogadta.



Az emlékek hatása alá került garabonciás alig volt tudatában a környezetének, miközben visszatértek a banyához.

– Köszönöm – mondta reszelős hangján az öregasszony. Szétnyitotta a dió csonthéját, és a belsejébe nézett. – Nektek is mutat valami hasznosat!

Ferenc aranyfényben villanó feliratot látott. Hajnal is megtekintette a csodás tárgyat. A banya munkához látott a szövőszékén.

– Ne szólj semmit! – súgta a garabonciás Hajnalnak.

A lány szemlátomást türelmetlenül feszengett, miközben az öregasszony halkan duruzsolva dolgozott, de csendben maradt. Ferenc úgy sejtette, egy óra telhetett el. A banya egyszer csak átadta a szőttest, amelyet készített. Valójában egy térkép volt, amely mutatta az utat a fiúig.

– Sok szerencsét! – mondta az öregasszony. – Szükségetek lesz rá.

* * *

Megköszönték a segítségét, és távoztak.

– Neked mit mutatott? – kíváncsiskodott a lány.
– Csak a halott győzheti le a holtat.
– Te érted, ez mit jelent?
– Egyelőre nem – felelte gondterhelten a garabonciás. – És te mit láttál?
– Ha nyitva az orrod, alulról szaglod az ibolyát. Mivel nem ismerem a betűvetést, valójában hallottam.
– Mindenkinek a megfelelő módon adja fel a rejtélyt, melyet meg kell fejtenie – dünnyögte Ferenc. – Még hosszú út vár ránk. Amint megfelelő táborhelyet találunk, pihennünk kell.
– Talán a fiú élete nem forog veszélyben? – kérdezte Hajnal.
– Mindketten kimerültünk – sóhajtotta a garabonciás. – Így nem vehetjük fel a harcot a gyerekrabló rémmel. Éreztem, milyen hatalmas.

Ha morogva is, de a lány belátta a szavai igazságát. Miután egy erdős völgybe értek, tábortüzet gyújtottak, hogy távol tartsák az ordasokat. Ferenc őrködött először, elmondott egy igét, hogy Hajnal nyugodtabban aludjon. Egy ideig még forgolódott, alighanem komoly tusa dúlt a lelkében, de végül békés arccal, egyenletesen lélegezve szundított.

A férfi felidézte, ahogy ellátta a sérüléseit a barlangi csata után. Igyekezett tiszteletben tartani az illemet, mégis jóval többet látott belőle, mint egy rendes lányból szokás nászéjszaka előtt. Arról nem is beszélve, hogy érezte a hamvas bőrét a keze alatt. Annak idején a seregben bocsánatos bűn volt, hogy mindenféle esketés nélkül tették azt, amit a házasok.

Talán egyszer rájuk is buja éjszakák várnak? Egy párként fogják bejárni a hont, és az ördögök futva menekülnek előlük? Ferenc ismét nagyot sóhajtott. Felesleges volt a messzi jövőn gondolkozni, a banya szavai alapján az sem biztos, hogy a következő összecsapást túlélik.

* * *

Másnap reggel az idő nyomasztóan felhős volt. Amikor elérték az ártéri mocsarat, sűrű köd ereszkedett rájuk, alig láttak pár lépésre. Fakó olyan nyugtalan volt, hogy a férfi biztosabbnak látta, ha leszállnak róla, és kötőféken vezeti. A formák eltorzultak, a göcsörtös fák fenyegető óriásoknak tűntek. Amikor egy emberalak rajzolódott ki a szürke masszából, Ferenc először azt hitte, ismét csak képzelődik, de közelebb érve látta, hogy valóban egy férfi került az útjukba. Illetve az, ami megmaradt belőle, a fára szegezett, hollók és rókák által megtépett, legyek által belepett porhüvelyéből. A garabonciás nem egyszer találkozott a halállal, de inkább áldásnak, mint átoknak érezte, hogy nem tudott hozzászokni. Úgy tűnt, a rém figyelmeztetni kívánja azokat, akik a területére merészkednek: aki nem fordul vissza, halál fia!

A lány elfordította a fejét, majd megkérdezte:
– Nem kéne megadni neki a végtisztességet?
– Később. A rém talán még nem tudja, hogy jövünk.

Feszülten folytatták az utat. A garabonciás hamarosan újabb emberalakokat látott, férfiakat és fiúkat, ők is meghaltak, mégis mozogtak: a szellemük a köztes létben rekedt. Szomorúan, céltalanul ténferegtek, nem találták meg a mennyei fényt, a gonosz csapdájából még a halálban sem menekülhettek. Ferenc bízott benne, hogy őket is megmentheti, akárcsak az élőket.

A lova olyan nyugtalan lett, hogy már nem bírt vele. Végül úgy döntött, nem kínozza tovább, elengedi. Ha túlélik, ami rájuk vár, visszatér hozzájuk.

Elérték egy nagy, áporodott bűzt árasztó, földbe vájt üreg száját, amelyet rács és lakat zárt le. A garabonciás tudta, hogy hiába is próbálkozna a baltával vagy a puskával az ördöngös szerkezet ellen. Énekelni kezdett, az igéi hatására félrecsúsztak a zárnyelvek, míg végül a lakat a földre hullott.

Ekkor Hajnal egy kendőt kötött az orrára.

– Eszembe jutott a dió figyelmeztetése – suttogta –, és egyébként is büdös van.

Fegyvert szegezve beléptek. Egy meredek lejtő vezetett a rém fészkébe. Egy terembe érve a garabonciás megpillantotta az ellenséget, amely hófehér női formát öltve nézett szembe vele. A férfi rá akart lőni, de a keze megbénult, a puskacső leereszkedett.

– Végre találkozunk, Pásztor Ferenc – búgta szirénhangon a szépasszony.
– Mire vársz? – kiáltotta Hajnal, azzal rohamra indult, de a rém bódító illatfelhőt fújt rá, mire a lány összeesett.

A férfi oldalt fordította a fejét, és ketrecekbe zárt eszméletlen gyerekeket látott. A düh erőt adott neki, felemelte a puskát, de a démon könnyedén félretolta.

– Ugyan, nem mindegy nekik, hogy én szívom ki az életerejüket, vagy a pestis? – kérdezte. – Vagy felnőve egymást vágják le? Így legalább nem szenvednek.

A démon ledobta magáról áttetsző köntösét. Ferenc tekintetét csapdába ejtették a tökéletes domborulatok, férfiassága megmerevedett, a nő lába közé akart hatolni. Felemelte a fejét, de a szépasszony hosszú, selymes aranyhaja és érzéki ajka sem gyakorolt rá csekélyebb hatást. Hiába küzdött, egy gondolat töltötte ki az elméjét. Meg akarta hágni a lényt, befúrni magát a lucskos szeméremajkak közé, megmarkolni a keblét, lubickolni a kéjben, míg véget nem ér a világ…

A szépasszony felsikított, és ez megtörte a delejt. Ferenc vércsíkot látott a nősténydémon lábán. Hajnal kardjának hegye vöröslött, a bátor lány mentette meg a kárhozattól. Azonban a harc még nem ért véget, a rém ezúttal fekete füstöt fújt. A sötét felhő először elvakította a garabonciást, aztán összesűrűsödött és emberalakká formálódott. Ferenc ismét egy holttestet látott maga előtt, de ez más volt, mint az eddigiek. Szálfaegyenesen állt minden támasz nélkül, labanc egyenruha rongyai takarták, rothadó kezében szablyát tartott. A feje csupasz koponya volt, a garabonciás mégis úgy érezte, mintha az üres szemgödrök őt figyelnék.

– Egyszer már levágtalak – közölte az élőhalott, a hangja kövön csikorduló fém, csontok zörgése.
– Rotter kapitány? – ismerte fel Ferenc. – Az nem lehet!

Egész testében megremegett. Újra végigélte a sok évvel ezelőtti eseményeket: a görcsöt a gyomrában, amikor tudomást szerezett az anyja és húga sorsáról, az arcán végiggördülő könnyeket, a veszett dühöt, ami hajtotta, és a kínt, ahogy a lator kis híján végzett vele.

– Látom az álmaidat, a legrosszabb félelmedet, garabonciás – búgta a szépasszony. – Megidéztem az ellenségedet!

A férfi egy üvöltéssel kirobbantotta magából a dühét. Rálőtt az élőholtra. Az megrezdült, de a következő pillanatban támadásba lendült. Az első csapása hajszál híján végzetessé vált. Hajnal segíteni akart Ferencnek, de ekkor a szépasszony egy görbe tőrrel felé döfött. Szikrázva csendült fém a fémen. A kapitány szablyája alig követhető gyorsasággal cikázott, új és új irányból csapott le. Nem egyszer a garabonciásba mart, de harci lázban égő teste alig érezte a sebeket. A rém teljesítette egy kívánságát, saját kezűleg küldhette vissza a családtagjai gyilkosát a pokolba! A legutóbbi veresége óta sokat tanult. A pengéje belehasított ellensége rothadó kezébe, ezzel lefegyverezte. Megrohanta, magasba emelte a baltát, és lecsapott.

A kapitány azonban megragadta az ép kezével, és gáncsot vetett. Ferenc körül megpördült a világ. Teste keményen puffant, csizmatalp préselte ki belőle a levegőt. A kín béklyója dacára oldalt hemperedett és talpra állt. Ekkor mélyen beléhasított a szablya. Kifutott belőle az erő, összeesett.

A szépasszony sikítását hallotta, némi reményt adott a számára, hogy Hajnal diadalmaskodott. A kapitány azonban egy szempillantás alatt az úrnője segítségére sietett.

Ferenc ahhoz is gyenge volt, hogy felemelkedjen a földről, de gondolkodni még tudott. Eszébe jutott a felirat, melyet a dióban látott.

– Gyertek ide! – nyögte.

Összeszedte a maradék szuszt, és hangosan kiáltott.

– Gyertek ide, szellemek, szerencsétlen bolyongó lelkek! Megszabadultok a szenvedéstől, és eljuttok a mennybe, ha harcba szálltok! A halott megsebezheti a holtat. Szabaduljatok meg a kárhozattól, álljatok bosszút!

A kapitány nem törődött a szavaival, lefoglalta a küzdelem. A szablya markolatával állon vágta a lányt, majd a gyomrába térdelt, és lefegyverezte.

– Sajnálom, hogy nem láttad, mit műveltem az anyáddal és a húgoddal – nézett Ferencre Rotter kapitány –, de tartok egy kis bemutatót a barátnődön.

Ágyékából undorító, nyálkás férgek másztak elő. Ferencet elárasztotta a kétségbeesés, arra gondolt, talán magával még végezhet, hogy legalább az újabb borzalmat ne élje át. Ekkor fél tucat szellem rohant be a terembe. A kapitány fel sem foghatta, mi történik, míg nem csapott le rá a férfiak ökle. Harcba akart szállni, de a gyerekek megragadták a rongyait, egyikük a hátára csimpaszkodott. Az élőhalott kibillent az egyensúlyából, elesett. A szellemek taposták, harapták.

Ferenc összeszedte utolsó erejét. A baltanyélre támaszkodva felemelkedett, majd rohamra indult. Meglendítette a fegyverét, és lecsapta ellensége fejét, mire annak teste füstté oszlott. A garabonciást mérhetetlen öröm és megkönnyebbülés töltötte el. A következő pillanatban azonban éles fájdalom hasított belé, előreesett. Lenézett, és látta, hogy a hátából a szépasszony tőre áll ki. Rádöbbent, hogy ismét elhagyta a porhüvelyét, de ezúttal nem fog visszatérni: a szíve halálos sebet kapott.

Hajnal megszerezte a szablyát, elkapta a menekülő nősténydémont, és őrjöngve felkoncolta. A szellemek suhanva távoztak a teremből: a gonosz pusztulásával végre megtalálták az utat a mennyei fénybe.

Jóska magához tért, felült a ketrecében, és csodálkozva Ferencre nézett. A tekintetük találkozott, a garabonciás számára bebizonyosodott, hogy a gyerek valóban táltos. Odalépett hozzá, és megérintette a szellemét. Bízott benne, hogy ezzel ezer szót is elmesélhet neki.

– Mondd meg Hajnalnak, hogy vigyázzon rád! Akkor megőriz egy részt a szellememből. Követned kell az utamat, Jóska! Megvan a tehetséged, teljesítened kell a szent kötelességed, hogy másokat megments!

A fiú elszántan bólintott.

Miután a démon távozott a pokolba, az elrabolt gyerekek magukhoz tértek. Hajnal a földre rogyva sírt. Ferenc remélte, hogy egy szép nap kiheverik a borzalmakat.

Tovább nem tudott ellenállni a mennyei világ vonzásának, elhagyta az üreget.

Néhai mestere, Miklós várt rá. A táltos hosszú fehér szakálla ragyogott a fényben, nagy barna szemével elismerően tekintett a tanítványára. Meglapogatták egymás hátát, és felszálltak az égbe.

Előző oldal delejork