Lerágott csont

Külvilág / Közélet (1609 katt) Norton
  2020.10.31.

Most egy olyan témáról fogok írni, amiről már jó sok mindent megfogalmaztam. Ez a téma az unalomig ismert „egoizmus”, vagy „ego”. De miért mutatom meg ezt a jelenséget újra?

Mert azt vettem észre, hogy vannak olyan emberek, akik az egoistát összekeverik az „önző” emberrel, az egót pedig összekeverik az önzéssel.

Nos, az önzés még nem azonos az „egóval”, hanem annak mindössze egy tulajdonságát jelenti. Mert az ego nem más, mint egy „szerep identitás”. Vagyis egy olyan tulajdonság, amivel azonosítjuk magunkat.

Az ego olyan, mint egy virtuális figura egy számítógépes világban, ahol pl. megszemélyesíthetünk orkot, harcost, királyt, boszorkányt, stb.

Az életben ugyanígy megszemélyesíthetünk, mondjuk egy „macsó férfit”, vagy egy „dögös nőt”. Az élet azonban nem azonos egy virtuális játékkal, mert állandóan változik. Állandóan változik a testünk, az életkörülményeink és a környezetünk is.

Kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba - tartja egy bölcs mondás.

Az egóval az a baj, hogy nem valódi, ezért állandóságot szeretne, hogy biztonságban érezhesse magát. Ám harminc évesen talán még elhihetjük magunkról, hogy pl. „macsó férfiak” vagyunk, de nyolcvan évesen, amikor pelenkáznak, már nagyon nehéz ennek a szerepnek megfelelni.

Az ego számára tehát a változás a „létezésének” a megszűnését, vagyis a halált jelenti.

Ugyanezt el lehet mondani akkor, ha valaki egy kitűnő „írónak” hiszi magát. Ez ugye relatív dolog, mert lehet, hogy van, akinek nagyon tetszik az illető stílusa, míg másnak viszont hányingere lesz tőle. Sőt, lehet, hogy ugyanannak az embernek ma még tetszik egy írás, de pár év múlva már más szemmel nézi.

Ilyen a világ. Állandóan változik, ráadásul minden relatív. Olyan, mintha egy folyamatosan mozgásban lévő dologhoz kellene minduntalan alkalmazkodni. Hol van itt a biztonság? Ez félelmetes dolog. Többek között ezért kapaszkodunk az úgynevezett egóba.

Az ego viszont valójában egy virtuális figura, tehát a létezésének a jogosultságát állandó visszajelzések alapján tudja csak meghatározni.

Ennélfogva a másik ember az ego számára egy „tükör”, ezért szinte kényszeresen szüksége van az embertársai visszajelzésére. Ha a másik ember dicséri mondjuk a „kitűnő írót”, akkor ezzel megerősíti a létezését. Ám ha van olyan ember, aki kritizálja a stílusát, akkor ez a virtuális figura már nem megerősítést nyer, hanem megkérdőjelezi a saját létezését. Ami előbb félelmet, majd haragot kelt a „merénylővel” szemben.

A fejünkben élő virtuális emberke ezért a valóságot úgy akarja megváltoztatni, hogy állandó legyen, és jól érezze magát benne. A világot szeretné „jobbá” (vagyis neki megfelelővé) tenni, tehát a való életet is „virtuálissá” szeretné formálni.

Csakhogy a valóság nem egy videojáték, ahol ugyanazt a gombot lenyomva ugyanazt az eredményt érjük el. Ez pedig egy állandó félelmet és szorongást kelt az egóban… és a vele azonosuló emberben is.

És mivel egy virtuális figuráról van szó, ezért jellemző még rá a képmutatás, a hazugság, és az úgynevezett „kivetítés” is, amikor a saját negatív tulajdonságait másban veszi észre. Hiszen másképp nem tud „életben maradni”, csak úgy, ha elhazudja a valóságot, ami folyamatosan változik.

A valóság nem kell az egónak, az szürke, az unalmas, sőt kellemetlen is lehet. Ma viselkedhetek „bátran”, ám ez nem zárja ki, hogy holnap „gyáván” viselkedjek. Ezért hazudnom kell magamnak, ha a „bátor” szerepnek akarok megfelelni. A félelmet, vagy a beszariságot nem kell észrevennem magamban, mert az nem felel meg az elképzelt szerep identitásnak.

Az ego azt akarja elhinni, hogy állandóan bátor, vagy erős, vagy okos, vagy szép… már ha pozitív egóval azonosult valaki.

Viszont az ilyen tulajdonságoknak lehetetlen egy állandóan változó világban megfelelni, főleg, ha még a „visszajelző emberek” is különböző módon fogják fel a dolgokat. Más a bátorság, a szépség, stb. az egyiknek, és más a másiknak.

Az ego ezért retteg, mert a létezése folyamatosan veszélyben van. A „halálfélelméből” rengeteg feszültség alakul ki benne. A benne lévő feszültséget ezért ki kell vetítenie másokra. Valakit, vagy valakiket utálnia kell, hogy egyensúlyba hozza magát! Az a lényeg, hogy olyan csoport legyen, ami nem olyan, mint ő. Ha azokra vetítené ki a feszültségét, akik ugyanolyanok, mint ő, akkor önmagát kellene gyűlölnie, nem pedig másokat.

Persze azok a „mások” se mindig egyformán viselkednek, és még egymástól is különböznek. Ahány ember, annyi fajta, és ők is folyamatosan változnak. De ezt az egyszerű igazságot az ego nem fogadja el, és ez a virtuális figura a valódi életet akarja virtuálissá tenni, ahol minden állandó és egyszerű. A neki tetsző, hozzá hasonló embereket „szeretni” fogja, a különbözőeket pedig utálni.

Amikor Adolf Hitler habzó szájjal handabandázni kezdett a pulpituson, hogy ki kell irtani a zsidókat, akkor a saját „faját”, a német népet ő nagyon „szerette”. Hiszen visszaigazolták neki, hogy hisznek benne, elismerik az ő nagyságát, és a többi. Kiszolgálták az egóját. Jó tükrök voltak.

Hitler annyira szerette a „népét”, hogy őket akarta a világ urainak megtenni, hiszen ők „erre születtek”.

Aztán amikor már vesztésre álltak a háborúban, ez a „szerető” Führer olyan kijelentést tett, hogy a német nép nem méltó hozzá, és nem győzte akasztgatni a tábornokait. Már nem azt tükrözték neki vissza, hogy ő egy „stratégiai zseni”, egy „látnok”, egy istenember, hiszen nem tudtak győzni. Hitler egója veszélyben érezte magát a valósággal szemben, ezért rettegett, és az addig „szeretett” népét nagy hirtelen megutálta.

És mivel nem tudta megsemmisíteni azokat, akik szerinte „minden bajnak az okozói” voltak, ezért önmagát semmisítette meg, mert már nem bírta a benne felgyülemlett félelmet és feszültséget.

Ilyen az, amikor egy fejben „élő” virtuális emberke nem képes a valóságot is „virtuálissá” és állandóvá tenni. Elárulom: sose fogja tudni. Akármilyen „hős” fog még a nagyvilágban megjelenni, hogy „rendet tegyen”, vagyis örökre mindent a saját képére formáljon, a világ akkor is folyamatosan változni fog.

Az emberek tudnak tehát az egójukkal „szeretni”, és tudnak a szívükkel, vagy a lelkükkel is. A kettő között különbség van. Más az „íze” a két érzelemnek, de ha minduntalan csak „kifelé” figyelünk, akkor nehezen fogjuk ezt észrevenni.

És mintha ez nem lenne már így is elég bonyolult, annyi fajta ego létezhet, ahány fajta virtuális figurát csak ki lehet találni. Valaki arra büszke, hogy ő a „becsület bajnoka”, más meg arra, hogy kiválóan be tud csapni másokat, mondjuk egy ügyes csaló.

A „virtuális játékokban” nem csak hős királyfik vannak, hanem méregkeverők is. Nem mindenki azonos szerepben érzi jól magát. Ráadásul ugyanaz az ember is azonosulhat többféle egóval. Ez akár végtelen számú pszichiátriai problémát is előidézhet.

A pszichológusnál ül egy ember, aki rotációs kapának képzeli magát, és ül egy másik, aki pszichológusnak képzeli magát. A pszichológust azért tartjuk úgymond normálisnak, mert ő egy olyan szerep azonosságot választott magának, amit a társadalom is visszatükröz a számára. És ő x évig több-kevesebb sikerrel meg is felel ennek a szerepnek. De ha őt is az egója irányítja, akkor valójában szintén „betegnek” lehet nevezni.

Gondoljunk csak bele: amikor egy fejében élő virtuális emberkét, egy betanult szerepet önmagával azonosít, és indulat kapja el, ha valaki azt mondja rá, teszem fel, hogy ő egy „szar pszichológus”, az tényleg normális dolog? Szerintem nem, mert „ő” nem egy (ilyen-olyan) pszichológus, hanem valami sokkal több.

Ha a világűrből idejönne egy intelligens faj (mármint valóban intelligens), akkor a kórlapot pillanatok alatt kiállítanák rólunk. Vajon kapcsolatba lépnének velünk?

Az „emberiség egy nagy beteg faj”. Ezt Eckhart Tolle mondta. (Ő egy spirituális tanító.) Az ego erre úgy reagálhat, hogy mit képzel magáról ez a nagyképű bunkó? Hogy mer így beszélni az embertársairól ez az öntelt, egoista állat? Látszik, hogy utálja az embereket.

Ezt hívják „kivetítésnek”.

Ha viszont olyan egót épít ki magában valaki, hogy „mindenki szemét”, akkor tapsolni fog ezen kijelentés hallatán. Holott nincs olyan, hogy „mindenki” szemét. Van, aki gyakrabban az, és jobban, és van, aki ritkábban az, és kevésbé. És hogy mi a szemétség, még az is nézőpont kérdése.

Eckhart Tolle egy tárgyilagos, érzelemmentes megállapítást tett, hiszen ő az egyike azoknak a „megvilágosodott” embereknek, akiknek már nincs egójuk, tehát nem az elméjük használja őket, hanem ők használják az elméjüket.

Az ilyen emberek meglehetősen kevesen lehetnek szerintem. Ironikus helyzet, de ők a normálisak és nem a többség.

Bennük már nincsenek irracionális indulatok, mivel nincs az elméjükben „rajzfilmfigura”, amivel összekevernék a saját lényüket.

Hiszen ahogy Eckhart Tolle mondta: a harag nem más, mint az ego félelme a megsemmisüléstől.

De ha nincs ego, akkor mi marad? Kik vagyunk mi valójában?

Ez az a kérdés, ami valóban a lényeghez vezet. Papaji, (egy másik megvilágosodott mester, aki sajnos már meghalt) válasza erre a kérdésre, az alábbi videón látható. Ha érdekel valakit, tekintse meg!

https://www.youtube.com/watch?v=3KpdzE3VlKA

Vége

Előző oldal Norton