A csíny

Szépirodalom / Novellák (66 katt) SzaGe
  2020.10.08.

Gyerekkorom tele volt csínytevéssel. Mondhatni mindig tettem valami furcsaságot, aminek aztán vagy jó, vagy rossz vége lett. Persze a szüleim szerint ez csak nézőpont kérdése, mert ha levontam a megfelelő konzekvenciát, akkor építő jellegű lehetett akár egy hatalmas tasli is. Apám pedig sűrűn gyakorolta rajtam az efféle fizikai véleménynyilvánítást.

A kilencvenes évek egyik délutánján, mikor hazaértem az iskolából, egy cetli fogadott a hűtő oldalán:

„Szia, Fiam! Elugrottunk apáddal a nyaralóba pár órára. Tarhonya és a marhapörkölt a hűtőben. Természetesen a kedvenc tányérodra előkészítve. Csak dobd be a mikróba, négy percre! Sietünk! Puszi, Anyu! U.I.: Légy szíves. tanuljál, miután megebédeltél!”

Pár pillanatra elméláztam azon, hogy szüleim mit is szeretnek annyira azon a rozoga viskón. Ráadásul egy Duna melletti telekre építették még valamikor az őskorban. Rengeteg szúnyog hemzsegett azon a részen, amik még nappal se hagyták békén az embert. De ők tudják, hogy mi jó nekik.

Bevágtam a pörköltet a mikrohullámú sütőbe, öntöttem egy pohár kólát, aminek a felét azonnal legurítottam a torkomon. Imádtam, ahogyan a szénsavas buborékok pattogtak a számban és a nyelőcsövemben.

Kényszerűségből, ha egyedül voltam, akkor magammal beszélgettem. Talán ez valamiféle stresszoldása az egyedüllétnek, ahogyan a káromkodás az idegrendszernek, vagy a Munkás cigaretta a nagypapámnak. Szóval újra a cetlire pillantottam, és megállapítottam a következőt:

– Tanulni? Ezen a verőfényes délutánon? Anya, te megbolondultál! Pinokkiót jó fából faragták, engem viszont nem! Ma a csínytevés napja van, és bolond leszek elszalasztani a lehetőséget! De előtte megtöltöm a pocakomat! – ezzel lehuppantam az ebédlőasztalhoz, és nekiláttam jóízűen enni.

Körülbelül az ötödik falat után egy nagyszerű dolog jutott az eszembe. Gyorsan kiettem a húsdarabokat a tarhonyából. Megittam a maradék kólát is, nehogy megszökjenek a buborékok. Fogtam egy nagy kanál tarhonyát, betettem a számba, de nem étkezési céllal. Régebben láttam a televízióban, ahogyan egy szuperhős kilőtte a szájába került kavicsdarabokat, akár egy igazi géppuska. Az ellenfelek pedig hullottak, mint a nagyszüleim házáról a szürke vakolat. Elhatároztam, hogy én is „géppuska szájú” hős leszek! Vettem egy nagy levegőt, az arcomat a konyha falán lógó dísztányérok irányába fordítottam és tüzeltem: pf, pf, pf, pf, pf! A tarhonyaszemek olyan erővel csattantak a tányérokon, hogy már a konyha padlójára is darabokban érkeztek meg. Vigyorogva néztem a művemet, de nem elégedtem meg ennyivel. Gyermeki szívem többre vágyott, mint zuhanó tányérok a falról.

– Ha nyers tarhonyával fogok lövöldözni, akkor talán a falat is átviszem vele! Remélem, anya nem főzte meg az összeset – felpattantam az asztaltól, és a konyhaszekrény felé vettem az irányt.

Némi keresgélés után megtaláltam a zacskót, amiben maradt még bőven az apró, fehér tészta-töltényekből. Ismét betáraztam az arcomba. Megfordultam, de nem az történt, amit szerettem volna. Apám állt velem szemben. Jött is az atyai pofon! Bár nem volt nagy legyintés a képemre, mégis kihullott az összes tarhonya a számból, amik szanaszét gurultak a járólapon.

Szüleim hamarabb hazaértek, mint számítottam. Egy hét szobafogságot kaptam a történtek miatt, ami némileg letörte a „szuperhős-szarvamat”. Persze senki se hitte el, hogy micsoda képességgel rendelkezem. Mégis ez volt az egyik legemlékezetesebb csínyem az összes közül, hiszen „géppuska szájú” gyerekek nem születnek minden házban.

Előző oldal SzaGe