Hangok

Neoprimitív / Írások (49 katt) SzaGe
  2020.05.13.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2020/5 számában.

Alfonz hullafáradtan ért haza a hosszan tartó műszakból. Már a tizedik emeletre is vánszorogva érkezett, mert a lift hónapok óta nem üzemelt. Megváltásnak érezte az utolsó tíz lépcsőfok megmászását. Megvacsorázott, majd altató gyanánt nyomkodta a televízió távkapcsolóját. Szeme lassan lecsukódott, miközben félig elfeküdt a kedvenc foteljában.

­­– Helló, Alfonz! Mi a nagy helyzet? – szólította meg egy halk hang.
– Ki az? – tért magához pillanatok alatt az elpilledt férfi.
– Csak én: a lelkiismereted!

Alfonz riadtan nézett körbe a szobában, de minden a megszokott helyén volt. A televízióban éppen egy gyógyszer reklám ment. A világítós falióra este kilencet mutatott.

– Hiába keresel, haver! Bent vagyok a fejedben!
– Biztos csak álmodom.
– Nem, nem, nem álmodsz! Akarsz beszélgetni velem?
– Nem, nem, nem akarok dumálni magammal! Hulla vagyok. Inkább maradj csendben! Jobban járunk mindketten.
– Azt nem, nem, nem lehet! Csináljunk valamit! Mondjuk, ugorjunk le csajozni a parkba. A sok szőke, illatozó cicababa birodalmába. Biztosan akadna halacska a horgodra!
– A parkba? Megvesztél? Tele van strihelő némberekkel! Nem fogok ilyenért fizetni egy petákot se!
– Ugyan már! Mitől félsz? Nem fognak megharapni, ha érted, mire gondolok! – nevetett a lelkiismeret. – De tudod mit? Majd én állom a számlát!
– Te csak ne rendezkedjél a bankjegyeim között! Ahhoz semmi közöd! Lépj olajra, mert aludni akarok!
– Hát jó. De legalább egy felnőtt filmet pattintsál be úgy, mint tegnap. A babaolajat meg a szekrényben találod a szokott helyen. Indulhat a lazulás?
– Te leskelődsz utánam? Tűnj el végre!
– Leskelődök? Furcsa, hogy ezt mondod. Jól van, nyertél! A sarokból figyeltelek tegnap, miközben játszottál azzal, amivel egyidős vagy – kuncogott ismét a hang. – Azt a torzuló fejet nem lehet elfelejteni! Vicsorítottál, mint egy tacskó kutyus, akinek elvették a gumicsontját.

Alfonz felugrott a fotelből és a konyhába indult. Kinyitotta a hűtő ajtaját, majd némi keresgélés után elővett egy sört. Kibontotta és a szájához emelte.

– Ez az! Adj a májadnak! Viszont nekem is hagyhatnál, mert porzik a vesém! Hát így szoktál le az alkoholról? Esetleg kisüstit nem húzol le mellé? Csak hogy üssön!
– Leszoktam már évek óta, de mindig tartok itthon pár üveggel, ha esetleg vendégek állítanak be – magyarázkodott Alfonz.
– Akkor ez egy ideális alkalom! Majd én leszek a vendéged. Fenékig haver!

Alfonz alaposan meghúzta az üveg tartalmát.

– Pfúj! Megsavanyodott ez a vacak! Pedig pár napja vettem – közben megvizsgálta a lejárati dátumot. – Jövőre jár le a szavatossága. Biztos megsütötte a nap, vagy ilyesmi.
– Nekem más a gyanúm. Szerintem közeleg a rothadás. Lassan felemészti az életed. Mit fogsz tenni, ha ideér?
– Miféle rothadás? Miről zagyválsz itt nekem?
– Menjünk be a fürdőszobába, és megmutatom!

Alfonz megtorpant egy pillanatra a fürdőszoba ajtaja előtt. Kezét a kilincsre tette, de már érezte az átható penész szagát. Benyitott, felkapcsolta a villanyt, de nem akart hinni a szemének. Hatalmas, fekete penész foltok csúfították körbe a falat. Ragacsos mocsok borította a csempéket, és a kád tele volt zöldes, poshadt vízzel.

– Na? Mit szólsz, haver? – kérdezte a lelkiismerete.
– Ezt nem értem. Pár hete takarítottam ki. Tegnap még fürödtem a kádban. Te jóságos ég!
– Khmm, khmm, pár hete? Inkább pár éve! Hát így néz ki egy higiénikus fürdőszoba? Figyelj ide! Ülj bele a kádba, és öleld magadhoz a kenyérpirítódat! Persze előtte dugd be a konnektorba! Úgy érdekesebb.
– Hová gondolsz, te nyamvadék hang? Dehogy leszek öngyilkos! Ez az egész illúzió, egy rohadt hallucináció! Te sem vagy valódi!
– Talán igazad van, talán nem. Mit számít, hogy én ki vagyok? A lényeg, hogy te ki vagy! Rothadó királyfi az üszkösödő trónon, vagy egy félénk pornóimádó, aki nem hajlandó fizetni az örömökért? Ugyan már! Tenger vagy, hogy háborogsz? Én meg a világító tornyod? Inkább menjünk vissza a nappaliba!

Alfonz szó nélkül visszaballagott, de ismét elakadt a lélegzete. A kedvenc foteljén méretes patkányok hemzsegtek, miközben a televíziója darabokban hevert az ütött-kopott szőnyeg közepén. Szétfoszlott függönyök lengedeztek a félig nyitott ablaknál, és halott kisállatok bűzölögtek szerteszét. Fertelmes dögszag itatta át a szoba levegőjét. Alfonz gyomrából feltört a megsavanyodott kortynyi sör. Kezét a szája elé tette, de késő volt. A szürkés hányadék kifolyt az ujjai közül. A patkányok egyre hangosabban cincogtak.

– Ehhez mit szólsz, haver? Ne félj, hiszen patkányeledelnek lenni nem olyan rossz. Az elején csak kóstolgatnak, gyengéden harapdálnak, majd egyre falánkabbak. Végül teljesen belerágják magukat az áldozatba. Hékás! Eszembe jutott egy versike erről: Itt seb, ott seb, megevett a rosseb! Búbánatnak katonája, leszel te patkányok lakomája! – jóízűen felnevetett a lelkiismeret.
– Mit akarsz tőlem? Miért nem tűnsz el csak úgy? – vonta kérdőre Alfonz a lelkiismeretét.
– Ó, ez nem ilyen egyszerű, barátom. Mennék én, hidd el, de van valamid, ami kell nekem. Ám mielőtt komolyra fordítom a szót: vánszorogjunk ki az erkélyre. Mutatok ezt-azt. Hess, patkányok, hess!

A szürke rágcsálók leugrottak a fotelről, és eltűntek a szoba félhomályában. Az erkélyajtó a nappaliból nyílt. Alfonz átvergődött a tetemeken, majd óvatosan kinyitotta. Rémületes látvány fogadta. Mintha atombomba sepert volna végig a városon. Leomlott panelházak, porfelhőbe bújt horizont, és fojtogató levegő sokkolta a férfit. Kezét a tarkójára tette és a pánik elborította az elméjét. Tekintetét balra fordította, ahol a szomszédos erkélyen egy gennyes fekélyekkel teli, félmeztelen nő dülöngélt előre-hátra. Közben halkan morgott és szuszogott.

– Azt nézd! Micsoda idomok, micsoda lökhárítók, micsoda fényezés! Ez a nő megéri a pénzét, nekem elhiheted – kommentálta a hang a látottakat. Ám a nő áthajolt a korláton, és a mélybe zuhant. – Mélységesen sajnálom, hölgyem! Magácska mégsem volt angyal, hogy repülni tudjon.

Ekkor egy halvány fénypászma jelent meg Alfonz előtt a levegőben. Tengernyi apró porszem csillogott a fénysugár útjában. Végül egy halk, női hang szólalt meg emberünk fejében.

– Alfonz! Az igazi lelkiismereted vagyok. Ne hallgass a nagy megtévesztőre! Minden szava hazugság, miközben megcsalja a szemedet a bűvésztrükkjeivel. Kapaszkodj belém és elviszlek erről a vesztőhelyről!
– Na, már csak te kellettél ide! – mérgelődött a férfi hang. – Ez az én játékosom, ez az én játékom, és ez az én játszóterem. Semmi keresnivalód nincs itt, angyalom!
– Ezt Alfonz döntse el, ne Te! Övé a döntés joga, amúgy elég messzire mentél a kisded játékaiddal. Lehet, hogy lúzer a srác, de nem érdemli meg a rothadást. A központ döntést hozott: tüstént távoznod kell! – parancsolt rá a női hang.
– Elég, elég! Hagyjátok abba mindketten! Takarodjatok ki a fejemből! Azonnal vissza akarom kapni az életemet! – de feleletet nem kapott. Síri csend lett az elméjében. A fénysugár eltűnt, majd minden visszaállt az eredeti kinézetébe. Alfonz megkeseredetten visszaballagott a nappaliba, és leült a foteljába. Próbálta feldolgozni a történteket. Ekkor megszólalt a csengője. Előre ment és kinyitotta a bejárati ajtót.

– Szia! Marika vagyok a szomszédból. Kiáltozást hallottam az erkélyről, és gondoltam, átjövök megkérdezni, hogy mi lehet a baj. Minden rendben? – kérdezte a csinos, vékony nő. Kezében egy tálca zserbót tartott.
– Neked szólalt már meg a lelkiismereted, Marika? Amúgy Alfonz vagyok. Örvendek a szerencsének.
– Érdekes kérdés, de azt hiszem: igen. Sokszor beszélnek hozzám a hangok. Miért kérdezed?
– Ha befáradsz, akkor elmesélek egy történetet erről – invitálta Alfonz, miután összeszedte a bátorságát.
– Örömmel! Úgyis unalmasan telt az estém. Meg maradt némi süteményem is. Remélem, szereted a zserbót. A nagymamámtól örököltem a receptet.



Alfonz gazdagabb lett egy eséllyel, és a rothadást kispadra tette, de csak egy időre...

Előző oldal SzaGe
Vélemények a műről (eddig 3 db)