Rossz dolgok

Horror / Novellák (108 katt) SzaGe
  2020.04.25.

Leó, a nevével ellentétben nem volt oroszlán természetű, inkább afféle visszahúzódó nyulacska. Dorina – Leó anyja – is csak találgatni tudott, hogy kitől örökölte gyermeke ezt az embertípust. Fia azonnal behúzta fülét-farkát, ha valamiféle helyzet adódott az életében. Márpedig rossz dolgok mindig adódtak: hol az általános iskolai konfliktusok formájában, hol pedig az otthoni nevelés árnyékában.

Apjának az állandó éjszakai műszak démonja felemésztette az elmúlt éveit. Milán hétvégén meg inkább hasonlított egy megfáradt zombira, mintsem egy apukára. Aludt, amikor csak tehette. Ettől függetlenül határozottan kommunikált Leóval, amit rövid monológok formájában adott elő. Ha Leó esetleg kérdezett valamit, azt rendszerint egyszerűen kezelte. Szerette fiát, de nem tudott elég időt szánni rá. Ellaposodott házasságuk Dorinával rányomta a bélyegét a mindennapjaikra. Szinte mindenen összevesztek. Sűrűn repkedtek a falhoz a tányérok és a poharak. Időnként Leó is tanúja volt ezeknek a „balhéknak”, így amikor csak tehette, a szobájában kuksolt. Ilyenkor gondolataiban erdők, mezők felett repült, csendben és nyugalomban. Szeretett volna ő is egy nagy kalandra menni, akárcsak Zsákos Bilbó a Hobbitban.

Dorina időnként a pohár fenekére nézett, ha éppen takarított. Jobban ment neki a felmosás, a porszívózás és a fürdőszoba rendbetétele. Mivel a takarítás nem tartozott a kedvenc időtöltései közé, ezért sűrűn felidegesítette magát. Főleg, amikor a WC kagylót pucolta fényesre, mivel férje nem volt hajlandó ülve hugyozni. Sok-sok apró pisi-paca borította az ülőke alját és környékét, ami meglehetősen gyomorforgató volt. Ilyenkor fiával is határozottabban bánt. Egy-egy pofon is elcsattant – sokszor mondvacsinált dolgok miatt –, amit Leó némán tűrt. Mit tehetett volna, hiszen anyja csontos keze bűzlött a fertőtlenítő szagától, kirepedezett szája pedig a szesztől, ráadásul egy kiégett anyatigrisnek mindig igaza van.

Egyik este jobban megszaladt a testi fenyítés, és Leónak eleredt az orra vére. Azonnal felrohant a szobájába, és magára zárta az ajtót. Dorina megállt a lépcső alján. Megfogta a korlátot és ledermedt. Szeme felakadt, majd rángatózni kezdett pár másodpercre. Ezután letérdelt az első lépcsőfokra és zihálva öklendezett. Balra színű hányadékot köpött a lépcsőre, amiben egy sáska fulladozott. Dorina agyoncsapta a tenyerével, miközben fia után kiabált:

– Fussál, fussál, kisnyulacska! Leó! Kisfiam, a rohadt életbe! Összevérezted a lépcsőt, meg a szőnyeget! Hát ezért takarítok? Hát ezért nevellek? Anyai pofonomtól nem tértél észhez? No megállj csak! Elővesszük a módszertani nevelés technikáját, de előtte ki kell mennem a fészerbe. Remélem, az a gyökér apád nem tette el a fejszét! Hallod, nyuszika? Ne menj sehová! Mindjárt visszajövök! – kifelé menet tisztességesen bevágta maga után a bejárati ajtót, miközben jéghideg fuvallat áramlott a lakásba. Leó tisztán hallotta, amint anyja vinnyogva énekel az udvaron.

„Dorinácska a tanyán Í-Á-Í-Á-Ó.
Megneveli a fiát Í-Á-Í-Á-Ó!”

A családi fotók meglebbentek a falon, míg felettük – a nagymamától örökölt – fakereszt lefelé fordult. Lassan kinyíltak a konyhában a szekrényajtók és a fiókok. Az evőeszközök csörömpöltek, mint amikor Dorina unottan mosogatta a csetreszeket. Az asztalon lévő almák rothadásnak indultak, míg alatta kettéhasadt az abrosz. Maguktól kigyulladtak a lángok a gáztűzhely rózsáin. A hűtő ajtaja lassan kinyílt, és sötétvörös, bűzös folyadék szivárgott belőle a padlóra. A nappaliban a polcokról lehullottak a lexikonok és a könyvek. Egyedül a fekete, bőrkötésű Biblia maradt a helyén.

A hideg levegő egyre terjedt a házban, és a fizika törvényeire fittyet hányva elindult felfelé Leó vércseppjeit követve, akár egy szimatoló vadászkutya. A megrémült fiú még mindig az ágyán kuporgott. Térdét maga elé húzta és a karjával összezárta. Leó hátát nyalogatta a dermesztő félelem, mialatt a szoba levegője rohamosan hűlt. Ekkor magára húzta a takaróját.

Leó szobájának ajtaja mögött Dorina fekete körvonalai rajzolódtak ki. Egy fejszét lengetett a jobb kezében. Arcára gonosz vigyor költözött, mialatt fogait csikorgatta. Romlott elméjében egy hang beszélt hozzá:

„Tedd meg, Dorina… Rossz fiú volt… Mindig az utadban van… Mindig ellenkezik veled… Tedd meg, Dorina!”

– Hol bujkálsz, kicsi nyuszi? Na, várjál! Kitalálom! Biztosan a szobádban vagy! Engedj be, drága! – lendített egyet a fejszén, és belevágta az ajtóba. A kerti szerszám éle átszakította az ajtó túloldalán lévő együttes plakátját. Leó felsikított. – Kisfiam, engedj be, kérlek! Megígérem, hogy nem bántalak! – kérlelte Dorina.
– Hagyjál békén! Félek tőled! Menj el innen!

„Látod?... Megmondtam… Engedetlen… Tanítsd móresre… Vedd ki a fejszét az ajtóból, és csapjál újra!” – Dorina megfogta a fejsze nyelét, lábával kitámasztotta az ajtót és kirángatta belőle. Újra meglendítette az éles szerszámot.

– Tudod, fiam, mikor apáddal először találkoztam… egy rohadt horrorfilmet néztünk meg. A Ragyogás volt a kedvence, de én szívből utáltam! Apád egy bunkó gavallér volt, de te mégis megszülettél! – még egy csapást mért az ajtóra, ami függőlegesen kettérepedt. – Most jöttem csak rá, hogy mit érzett Nicholson, mikor fia engedetlen volt a filmben! Ami jár, az jár!

„Büntesd meg azonnal... Törd be végre azt a kurva ajtót!”

Leó ledobta magáról a takarót, és bepréselte magát az ágy alá. A jéghideg padlóra simulva látta, amint anyja aprítja az ajtót.

Dorina belépett Leó szobájába. Eltorzult arcán vastag, sötét erek lüktettek. Szájából zöldes nyálfonál lógott a pólójára, akár egy cipőfűző.

– Hol vagy, nyulacska? Na, ez nem ér! Így elbújni anyától! Tudod mit? Mutatok neked egy trükköt! – letérdelt, a fejszét maga mellé tette. Ismét öklendezni kezdett, miközben testét megfeszítette. Szájából hatalmas varangyok másztak elő. Szerteszét ugráltak a padlón, miközben Leó zokogott az ágy alatt. Néhány béka beugrált a fiúhoz. Leó érezte, amint a nyálkás hüllők bemásznak a ruházatába. Nem bírta tovább. Kimászott és pánikszerűen próbálta lehúzna magáról a felsőjét.

„Látod … Megmondtam… Kiugrasztottuk a nyulat a bokorból… Büntesd meg… Büntesd meg!”

– Nos, fiam? Kedvelem a béka-táncodat, de elég volt a szórakozásból! Eljött a büntetésed ideje! – feje fölé lendítette a fejszét. – Rossz fiú voltál! – kiáltotta Dorina, de egy keményfából készült szék csattant a hátán, olyan erővel, hogy azonnal elhasalt a padlóra.

Milán fél órája vette fel a műszakot, de eleredt az orra vére a gyártósor mellett. Szédülés és rosszullét tört rá, miközben ráesett a kezelőpultra. Kollégája megfogta a vállát, és felsegítette.

– Mi a baj, Milán? Rosszul érzed magad?
– Leó! Leó! Bajban van! Kurva boszorkány! – kiabálta Milán munkatársa fülébe. – Indulnom kell haza! Kérlek, fedezz a górénál! – Milán felugrott, és azzal a lendülettel az autójához rohant. Tíz perc se kellett, hogy hazaérjen. Kipattant a járműből, és berohant a házba.

Milán nem hitt az ördögben, de hamar felmérte a helyzetet. Az elmúlt hónapokban látta, amint felesége okkult könyveket olvas boszorkányokról és démonokról. Néha furcsa szimbólumokat rajzolt egy füzetbe, miközben halkan mormolt dolgokat. Tudott az alkohol gondjairól is. Amikor szóvá tette ezeket, Dorina teljesen kiakadt, és veszekedett vele, de álmában se gondolta, hogy fiára valaha is kezet emel.

Egy héttel az incidens előtt történt egy megmagyarázhatatlan dolog, mikor reggel hazaért a munkából. Álmos volt, de amit akkor látott, az felért egy hektoliter kávéval. Dorina fél méterrel lebegett az ágya felett, és teljesen önkívületi állapotban volt. Milán megszólította, de felesége nem reagált a külső ingerekre. Egyszer csak visszaesett az ágyra, és felébredt. Persze semmire se emlékezett a lebegéssel kapcsolatban. Annyit mondott, hogy szépeket álmodik mostanában.

Milán, viszont egy rémálom kellős közepébe csöppent, amint belépett a házba. Mindenféle tárgy repkedett a lakásban. Mindenhol vörösre festett szimbólumok borították a falakat. De legjobban a fentről hallatszódó kiabálás rémítette meg. Azonnal felszaladt a lépcsőn. Az utolsó pillanatban vágta hátba feleségét egy székkel, ami éppen arra sodródott a levegőben. Látta, amint fia küzd a ruhája alatt brekegő békákkal. Odaugrott, és segített Leónak megszabadulni a gusztustalan hüllőktől. Majd magához ölelte a sokktól remegő gyermekét.

– Ne haragudj, fiam! Ne haragudj! Tudnom kellett volna! Bocsáss meg nekem! – súgta bűnbánóan Milán Leó fülébe.
– Apa, menjünk innen, kérlek! – ekkor látták, hogy Dorina őket nézi a padlóról. Arca ismét emberi volt.

„Ennyit tudsz?... Nyamvadt némber… Kelj fel, és járj… De tudod mit?... Elviszlek magammal… Ez volt a vágyad, nem?... Az ördög ágyasa leszel!... Mindörökké!”

– Leó … Milán … ne haragudj … – ám a nő nem tudta mondandóját befejezni. Fulladt. Kezét ökölbe szorította, mert nyakát démoni kezek szorították. Végül egy láthatatlan erő kihúzta a szobából, és Dorina örökre eltűnt a ház félhomályban…

Előző oldal SzaGe
Vélemények a műről (eddig 3 db)