Varun és Kailas örök barátsága, avagy a halott majom kutyája

Szépirodalom / Élet-halál (795 katt) Jimmy Cartwright
  2011.02.27.

Lankesh felelőssége teljes tudatában csapott a nádpálcával Varun mancsára, aki már megint az asztalon roskadozó gyümölcsöstál felé nyúlt.
– Rossz majom! – orrolt rá. – Egyél a sajátodból! Látod, Kailas is fel tudja fogni, hogy ami az asztalon van, az az embereké, ami pedig a földön az a tiétek.

Kailas, amint meghallotta a nevét, rögtön Lankeshre figyelt. Közben észrevette az asztal szélén ücsörgő makákót. Vakkantott egyet, néhány ugrással mellette termett, majd barátságosan megböködte, s visszatért vacsorájához, jelezve a majomnak, hogy tegyen ő is így. Ám Varun makacs volt, s ismét az asztalon álló tálca felé nyújtotta jobb mancsát. Lankesh azonban résen volt, s ismét lesújtott a nádpálca. Varunk fájdalmas hangok közepette nyaldosta meg sajgó mancsát. Lankesh Kailas felé mutatott, s most Varun végre odaszaladt a kutya mellé, majd a saját táljából kezdett enni.

– Na végre, hogy megértetted, te vénség! – sóhajtott fel Lankesh. – Minél öregebb vagy barátom, úgy látszik, annál szenilisebb leszel.

Amikor Varun és Kailas befejezték a vacsorát, Lankesh kiterelte őket a hátsó kertbe, hogy a lemenő nap fényében még fürdőzhessenek egyet. A két állat egymáshoz bújva terült el az egyik kedvenc, meleg kövükön. Egyikük sem volt már fiatal, a kamaszodó Lankeshel voltak nagyjából egy idősek. Együtt nőttek fel, s a legjobb barátok voltak. Amikor Lankesh szülei vadászni mentek, Kailas és Varun is velük tartott. Ugyan Varunk nem sokat csinált, de Kailas nem volt hajlandó nélküle elindulni, így az Azzam család férfi tagjainak a majmot is vinni kellett. A kutya és a majom sülve-főve együtt volt, sokszor egy tálból is ettek. Kailas békésen tűrte, amikor Varun fel-alá ugrált a hátán, vagy belé kapaszkodott, amikor a kertben rohangált. Boldog életük volt az Azzam családnál, s amikor Lankesh elég nagy lett, ő vigyázott rájuk. Megszerették, befogadták már kisebb korában, így hármasban is sokat játszottak, s amikor Lankeshre hárult a felelősség, hogy gondozza őket, azt is megértették, sőt, a gyermeknek úgy tűnt, egyenesen örülnek annak, hogy többet lehetnek együtt.

Mostanában azonban Varunnal egyre több gond volt. Vénségére időnként agresszívvá vált, s rászokott a lopásra is. Próbálták megnevelni, de nem sokat használt az önfejűvé vált makákónak. Persze ettől még szerették, s ha tehették, még több szeretettel árasztották el, azt remélve, úgy jobban hatnak rá. Valamennyit segített is, de még így is voltak Varunnak megmagyarázhatatlan dühkitörései.

Az egyik alkalommal úgy Kailasnak rontott, hogy az sem tudta már tőle eltűrni. Alig bírták az egymással marakodó állatokat szétválasztani, s végül mindkettőt orvoshoz kellett vinni, olyan komoly sérüléseket okoztak egymásnak. A nyugtatók és gyógyszerek hatására azonban újra békésen éltek egymás mellett, amíg meg nem gyógyultak. A továbbiakban már csak Varunnak kellett nyugtatót csempészni az italába, vagy az ételébe, így jelentősen visszaesett az agresszivitása. A lopással azonban nem tudtak mit kezdeni.

Varun ugyanis igencsak eszes jószág volt, kifigyelte a háziak szokásait, s mindig megtalálta a pillanatot, amikor elcsórhatott ezt-azt. Ennek persze az lett a következménye, hogy pórázra kötötték a majmot. Varun ezt igen nehezen tűrte, s a nyugtatók ellenére ismét agresszív dührohamokban tört ki. Végül úgy döntöttek, leveszik róla a pórázt, s inkább folyamatos felügyelet alatt tartják.

Lankesh szeretettel nézte a két barátot, amint elpilledve élvezik a nap utolsó sugarait. Ám végül mindenre komor árnyék borult, s mindannyian bementek a házba, ki-ki a maga kis kuckójába.

Reggel édesapja keltette fel Lankesht. Nem szólt semmit, csak kézen fogta fiát, s a majom kuckójához vezette. Üres volt. Lankesh először azt hitte, őt hibáztatják, amiért eltűnt Varun, s már kezdte volna magyarázni, hogy ő bizony bezárta a jókora ketrecet, amikor édesapja szomorúan leintette.

– Igazán okos majmocska ez a Varun – szólalt meg. – Hajnalban felébredt, s bizonyára éhes volt. Valószínűleg kifigyelte, hogyan működik a ketrec zárja, és belülről kinyitotta, majd magába tömött az asztalról egy csomó gyümölcsöt. Ezután, amikor az egyik szolga kintről benyitott, s résnyire nyitva hagyta az ajtót, kiosont.

Apja kivezette Lankesht a hátsó kertbe, ahonnan szomorú nyüszítés hallatszott. Lankesh szíve elszorult. Ekkor már tudta, hogy nagy baj történt kis barátjával.

– Kailas talált rá Varunra – folytatta Lankesh apja. – Bizonyára fel akart mászni a kerítésen, de már nem volt olyan ügyes, meg a pocakja is teli volt. Valamit elnézhetett, vagy megzavarta valami, s szegény olyan szerencsétlenül esett, hogy betörte a fejét az egyik kövön.

Lankesh könnyes szemekkel lépett Kailas mellé, térdre ereszkedett, s átölelte az ebet. Megsimogatta Varun kihűlt mellkasát. Kailas szomorúan bújt Lankeshez. Még aznap eltemették a szerencsétlenül járt majmot. Lankesh pár hét alatt kiheverte a megrázkódtatást, főleg, mert szülei több feladatot róttak rá, hogy lekössék. Kailas azonban Varun halála után fél évvel teljességgel kedvetlenné vált. Alig evett, épp csak annyit, hogy ne essen össze. Rengeteget fogyott. Láthatólag mélyen megviselte legkedvesebb pajtásának elvesztése. Olyan sok közös élményük volt, olyan jól megértették egymást, még az összeverekedésük után is.

Tovább teltek a hónapok, s háziak nem bírták nézni Kailas szenvedését. Pedig mindent megpróbáltak, új majmot vettek, rengeteget foglalkoztak vele, különleges ételekkel kínálták. Ám Kailasnak semmi sem tetszett, csak szomorúan feküdt Varun sírjánál.

Végül az állatorvos javaslatára Kailas is örök álomra húnyta a szemét. Lankesh úgy képzelte, hogy ismét boldog, s együtt játszik Varunnal.

Előző oldal Jimmy Cartwright
Vélemények a műről (eddig 2 db)